- Nyitóoldal
- „Magyarok cselekedetei”
- Fadrusz János
Fadrusz János
„Pozsonyi német vagyok, de magyar ember, de szenvedélyes hazafivá ám Bécsben lettem, az osztrákok közt. S ez a fejlődés olyan természetes! A nemzeti érzés kultúrán alapszik, és nem nyelvi kérdés, de azért erős kapcsolatban van vele. Bécsben a nemzeti múlt éreztetése, a historizmus filozófiája fogadott, mely a francia forradalom gyermekének, a kozmopolitizmusnak eszméit, az egységet és egyenlőséget, az egy kultúrközösségben élők számára követelte. (…) E politikailag nemzeti egység volt Bécs ideálja, a Gesammtmonarchie, az enyém is - ezért szakadtunk szét. Az én politikai nemzeti egységem - szülővárosomon át - a magyar nemzeti állam, az azokat szolgáló hősökkel, s egyszerre szembekerültem - ugyanazon politikai és filozófiai meggyőződések mellett - egész bécsi környezetemmel. Most aztán még jobban szerettem a pozsonyi embert, aki, ha németül is beszélt, öntudatlanul, érzésénél fogva magyarnak vallotta magát.”
„Hát mondjanak, a mit akarnak, lásson ki-ki a maga útjára, de ha itt mindenki tehet, a mit akar, bántalom nélkül, akkor én is megkövetelem magamnak azt a jogot, hogy mint magyar ember a magyar őskort kutathassam, és a míg lélek lesz bennem kutatom is, de nem szócsatákban, hanem az életben.”
A dualizmus korának legnagyobb szobrásza, az igazi őstehetség Fadrusz János (Pozsony, 1858. szeptember 2. - Budapest, Tabán, 1903. október 25.), számos országos hírű remekmű alkotója. A 19-20. század fordulójának legeredetibb tehetségű emlékműszobrásza, akinek alkotásai városterek emblematikus értékű monumentumai lettek. Művei a historizmus formakincséből építkeznek, alakjainak történeti hűségét mélyreható dokumentációval igyekezett hitelessé tenni.
1858 szeptember másodikán született Pozsonyban. Szegény zsellércsalád sarja. Apja a Morvaországból bevándorolt Johann Fadrus, anyja Ewinger Terézia, egy régi pozsonyi szőlőműves, Ewinger Ferenc és francia gyökerekkel rendelkező felesége leánya. Apai felmenői előbb Svájcban, majd a 18. század közepétől Morvaországban sajtkészítőkvoltak. A jobb élet reményében aztán Johann Fadrus az 1800-as évek közepén Magyarországra költözött. 1853. július 23-án nyert pozsonyi illetőséget. Tíz gyermekük született, de csak négy élte meg a felnőtt kort. A szülők teheneket tartottak, az apa kijárt a szőlőbe is munkásnak. Anyja a tejgazdaságot vezette. Egy állatjárvány során teheneik elpusztultak. A családfő fuvarozással próbálkozott, de első útján lovai megvadultak, ő karját törte. Béna karral már csak napszámosként tudott dolgozni mások szőlejében. A családfenntartás terhe az anyára nehezedett. Az általa vezetett kis szatócsbolt volt sok évig a család legfőbb bevételi forrása.
Fadrusz János négy elemit és két reáliskolai osztályt végzett Pozsonyban. Szorgalmával nem tűnt ki a többi gyerek közül, kreativitásával és rajzkészségével annál inkább. Az erős fizikumú fiú így nem tett eleget szülei elvárásainak. Mivel nem szeretett tanulni, édesapja lakatosinasnak adta. Munkahelyén lehetősége volt gyakorolni kreativitását, amit ki is használt. A lakatosműhelyben díszítő rácsokat, kapukat, lámpatartókat készítettek. Munkáival lenyűgözte környezetét. Iparos rajztanára tehetségét felismerve egyre inkább biztatta. Felszabadulásakor díszkaputervével aranyérmet nyert, faragványai pedig általános elismerést keltettek.
Ebben az időben döbbent rá hiányos műveltségére. Tudásszomját kölcsön kapott könyvek segítségével igyekezett kielégíteni. „Azzal a kis műveltséggel, amit a két reáliskolai osztály elvégzése adott, lakatosinas lettem, és a napi munka terhe alatt is volt erőm és kedvem a magam művelésére. A szeneskamra vagy a padlás ócska vastörmelékei közt tanulmányoztam a világtörténetet és olvastam a klasszikusokat."
Katonaidejét 1878-tól Prágában töltötte. Három év után visszakerült Pozsonyba, ahol porcelánfestéssel, fafaragással tartotta fenn magát. A porcelánfestést olyan ügyesen csinálta, hogy állásajánlatot kapott a Herendi Porcelángyártól, amit azonban visszautasított, mert bár anyagilag előnyös volt, nem ez volt az, amire vágyott.
Művészi tehetségét a pozsonyi levéltáros, Batka János, vette észre s ő segítette a művészi pályára, az ő ajánlására kapta meg a Pozsonyi Első Takarékpénztár évi 600 forintos támogatását. Bécsbe ment, ahol előbb a szintén pozsonyi Viktor Tilgner műtermében dolgozott,majd ellenlábasához, Edmund Hellmerhez ment át, aki 1888-ban fölvette bécsi akadémiai osztályára. Sok küszködés, sok hányattatás után jutott a boldogulás útjára. Bécsben fejlődött ki személyisége, itt a német környezetben vált szenvedélyes hazafivá is, akit megragadott a múlt nagy magyarjainak személyisége és az rányomta bélyegét későbbi művészetére is.
1890-ben pályadíjat kapott a Szabin nők elrablása című művére. Bécsben ismerte meg feleségét, Deréky Annát, a volt kuriai biró leányát, aki ügyes műkritikusa volt, ráadásul szobrászkodni is tudott.
Fadrusz 1891-ben készült vizsgamunkájához a kereszten függő korpusz témáját dolgozta fel. Témájának megfelelő modelljéül saját magát választotta. Munkácsyhoz hasonlóan, aki a Krisztus Pilátus előtt c. festményénél Krisztust saját képmására festette, nem talált megfelelő modellt sem az utcákat járva, sem pedig a vállalkozó szellemű, lelkes jelentkezők körében. A modellezéshez felkötözte magát egy keresztre, lefényképezte és így tanulmányozta a szenvedő ember anatómiáját. Az elkészült tanulmány, ahogyan Hellert, a mesterét is, mindenkit lenyűgözött. A feszület az 1892-93. évi Országos Képzőművészeti Kiállításon a Műcsarnok fő helyén a bejárattal szemben kapott helyet és a látogatók csodájára jártak. A mű megkapta a kiállítás ezerforintos nagydíját, és mind a szakma, mind a műkedvelők körében egy csapásra ismertté tette alkotója nevét. Ekkor biográfiáját így mondta el egy tudni vágyónak Fadrusz:
„Apám szöllőkapás, anyám szatócsasszony. Mindketten szegények. Jómagam már többre vittem. Voltam Pozsonyban lakatosinas, meg lakatos legény. Jártam több helyütt. Voltam Prágában úszómester, fafaragó Zay-Ugrócon, Bécsben szobrászsegéd - - és leszek valamikor magyar művész, ha megsegít az Isten és olyant csinálok, amivel Budapestre is bekukkanthatok."
Ez a műve tette nevét véglegesen ismertté. Annyira kedvelt lett, hogy másolatai az ország különböző részeibe kerültek, jutott belőle Pozsonyba, Budapestre, Szegedre, de még az angliai Exeterbe is. Később ennek bronz másolata került a művész sírja fölé is a Kerepesi temetőben. Első nagy munkája, a Mária Terézia szoborcsoportja hatalmas sikert hozott. Ezután felköltözött Pestre, s megépítette saját modern műtermét és villáját a Naphegyen.
Első nagy megbízatását szülővárosától kapta 1892-ben. Pozsony a millenniumra készülve a város történelmi múltját megjelenítő emlékmű felállítására pályázatot írt ki. A pozsonyi Szent Márton székesegyházban 1563 és 1830 között 11 királyt és 8 királynét koronáztak meg, közöttük Mária Teréziát 1741. június 25-én. A pályázatot Fadrusz nyerte a koronázási domb helyére tervezett Mária Terézia királynő lovasszobrával. Az ifjú mester Mária Teréziát lován méltóságteljesen ülve, és őt magyar kurucokkal az ország felé kísérve ábrázolta. Mária Terézia lovasszobra egy történelmi pillanatot megragadó kép. Az 1741-es híres pozsonyi országgyűlésnek azt a jelenetét ragadja meg, amikor Mária Terézia fenyegetett trónjának védelmére a magyar főurak kirántják kardjukat. A szobor elhelyezése is gondosan megkomponált, mivel úgy helyezkedett el a téren, hogy a főnemes valóban Magyarország felé mutasson, a lovasszobor a Duna felé fordul, a vitéz pedig Bécs irányában óvja királynőjét. A finom főalakot mindinkább kiemeli a két mellékalak erőteljességének kontrasztja. A szobor talpazatán elöl Mária Terézia iránti hűséget megerősítő felkiáltás Vitam et sanguinem (Életünket, és vérünket) domborodik ki ezüst színével. Az ezzel párhuzamos oldalán pedig: „Magyarország fennállásának ezredik évében a királykoronázások emlékére emelte Pozsony Szab. Kir. város közönsége 1896”, a millenniumi ünnepségek alkalmára utalva. A lópaták alatt háborús maradványok nyomait lelhetjük fel. Egy gondolat a szobor aljában elhelyezett okiratból: „...Emlékszobor, Te, a magyar hűség, magyar hősiesség, magyar lovagiasság és törvénytisztelet, Te, az ősi magyar erények kővé vált hirdetője, állj rendületlenül! Állj örök időkig! Állj, míg az ezeréves, imádott haza áll!"
A szobrot 1896-ban avatták fel díszes vendégek társaságában. Ezen az eseményen megjelent többek között a király, Ferenc Ferdinánd, Stefánia főhercegné, a Pozsonyban lakó Frigyes főherceg és családja valamint a királyi család több tagja és az ország miniszterei is.
Miután Pozsonyt az új csehszlovák államnak ítélték, a csehek annak ellenére, hogy sokat köszönhettek a cseh ipart és kereskedelmet támogató, a magyar iparfejlesztést akadályozó uralkodó politikájának, mégis 1921. október 26-án felrobbantották. Az új elnyomó hatalom szinte felismerhetetlenné tette a szobrot. Megsemmisülése után a maradványok egy része elveszett, a két katonai mellékalak feje többé-kevésbé megmaradt, valamint a ló törzse is. Néhány márványdarabot beépítettek a 31-es honvédek budapesti talpazatába. A megőrzött darabok többi részét a budapesti Szépművészeti Múzeum őrzi. A megmaradt ló törzséből faragták ki a szlovák nacionalista politikus Tyrš szobrát.
2011-ben a Pozsonyi Városszépítészeti Egylet indítványozta a szobor újra felállítását. Az indítványt több mint egy évig tartó társadalmi vita után végül Pozsony önkormányzata nem fogadta el. A jelen körülmények között a város történelmi múltjára visszaemlékező, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik uralkodójának emléket állító szobor eredeti méretében és az eredeti helyén történő újraállítása legalábbis kétséges.
A következő megbízást Kolozsvár városától kapta, amikor 1894-ben megnyerte a város Mátyás-emlékmű készítésére kiírt pályázatát. Kolozsvár lakossága a millenniumi évforduló alkalmából szobrot kívánt állítani Mátyás királynak, a kincses város halhatatlan szülöttjének. A cél megvalósítására a város országos gyűjtést szervezett. A szobor ügyét anyagilag támogatták Magyarország megyéi és városai, egyházak és iskolák, a szellemi élet olyan kiválóságai, mint Munkácsy Mihály, Vastagh György, gróf Zichy Jenő festőművészek, Hubay Jenő és Reményi Ede hegedűművészek, Blaha Lujza, Jászai Mari, Prielle Kornélia színésznők stb. A magyar kormány két alkalommal 30 000 koronát, Ferenc József császár-király 10 000-et adományozott.
Több mint tízévi gyűjtőmunka után írták ki a Mátyás király szoborpályázatot. Fadrusz zseniálisan ráérzett a kolozsváriak elképzelésére, akiknek szeme előtt a nemzetet védő, az ország határaira erős kézzel vigyázó uralkodó alakja lebegett. A hét pályázó szobrászművész közül a Mátyás Szoborbizottság egyhangúlag választotta ki „az Istentől ihletett szobrász költői álmát" és Fadrusz Jánosnak ítélte a 4000 koronás első díjat. A bizottság számára már ekkor világos volt, hogy az alkotás „nemcsak Kolozsvár büszkesége lesz, de a magyar képzőművészet fejlődésében is mozzanatos eseményt jelent."
Még a felállítása előtt nem mindennapi elismerés kísérte a szobrot. Az alkotás főalakját kiállították az 1900. évi párizsi világkiállításon, ahol aranyéremmel, „Grand-Prix"-vel tüntették ki. Ez a nemzetközi siker rendkívüli mértékben fokozta a szobor iránti hazai érdeklődést.
A szobor leleplezésének országos ünnepére 1902. október 12-én került sor. Az akkori Magyarország szinte minden jelentős személyisége megjelent. A szobrot Ferenc József képviseletében József Ágost főherceg leplezte le. A kormányt Széll Kálmán miniszterelnök, több miniszter és államtitkár képviselte. Jelen voltak a politikai élet olyan neves személyiségei, mint Apponyi Albert, vagy a magyar kortárs irodalom nagyságai Jókai Mór, Benedek Elek, Bródy Sándor, Rákosi Viktor és mások. Ekkor adták át a Kolozsvári Tudományegyetem új központi épületét, az Igazságügyi Palotát és ekkor nyitották meg Mátyás király szülőházában az Erdélyi Kárpát Egyesület Múzeumát.
Fadrusz saját alkotását jelképnek tekintette. A szoborbizottsághoz írt levelében így írt: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
A híres európai lovas szobrok sorában is méltó helyet elfoglaló szobor Mátyás királyt uralkodásának egyik dicsőséges pillanatában ábrázolja, amint harci paripáján ülve a vajdahunyadi vár bástyájáról végigtekint hadai felett. A talapzat mellett a korszak négy kiemelkedő hadvezére, a fekete sereg 4 vezére áll, balról Magyar Balázs és Kinizsi Pál, jobbról Báthory István és Szapolyai István. A szobor talapzatát ekkor még a magyar címer díszítette. Csak az avatáskor derült ki, Báthory István országbíró szobrának művészettörténeti érdekessége is van, a szobrot Fadrusz saját magáról mintázta.
Az avatást követően József főherceg Fadrusz Jánost a II. osztályú Vaskorona renddel tüntette ki, Kolozsvár városától díszpolgárságot, az egyetemtől tiszteletbeli filozófiai doktori címet kapott. (Magyarországon ez volt az első eset, hogy a szép művészetek egyik művelője díszdoktor lett.)
1893-ban készítette két allegorikus szobrát az Igazságügyi Palota, a mai Néprajzi Múzeum épületére. A zilahi Wesselényi-emlékmű az 1838-as nagy pesti árvíz hősét ábrázolja, ahogy egy az előtte álló jobbágy szemébe nézve kezét bizalomkeltően a vállára helyezi. A románok ezt az emlékművet 1935-ben eltávolították, és szétverték a talapzatát, azonban 1942-ben, a visszacsatolás után eredeti állapotába visszaállították, s így az újra megtekinthető. Az elkészült szobor felavatásával majdhogynem egy időben ugyancsak Zilahon avatták másik nagy művét, a Tuhutum-emléket. Hazaszeretetéről, az ősök iránti tiszteletéről híven tanúskodik ez a millenniumi turulmadaras emlékmű rovásfelirata is. Nagynevű szobrászművészünk munkássága összefonódik a rovásírás iránti vonzódással. A szoborhoz és a rovásíráshoz kapcsolódó gondolatait a Magyar Szó 1902. szeptember 23-i számában fogalmazta meg.
További jelentős munkája még Wenckheim Béla lovas szobra Kisbéren 1901-ből. A budai várpalota épületére két Atlasz-figurát (1897) és két kapuőrző oroszlánt (1901-02) mintázott. Ismert műve Toldi a farkasokkal (1902, Magyar Nemzeti Galériában található). Fadrusz utolsó nagy megbízása Tisza Lajos szegedi emlékművének megtervezése volt, melyből azonban már csak a főalakot alkothatta meg. Az Erzsébet-emlékmű pályázatain sikertelenül vett részt, monumentális emlékművével nem sikerült annak megbízását megszereznie. Ezt hatalmas kudarcnak élte meg.
A rovásírás miatti támadások valósággal letaglózták, egyre súlyosabban jelentkezett tüdőbaja is és ágynak esett. Miközben a betegség egye jobban elhatalmasodott rajta ő még egyre tervezgetett. Számos nagyszerű megbízása volt még, de tervei megvalósítását végképp megakadályozta korai halála 1903. október 25-én. Mindössze 45 évet élhetett. Amilyen országosan általános volt a lelkesedés diadalmas mesterműve, a kolozsvári Mátyás-szobor leleplezésekor, olyan országosan általános, olyan mélységes a gyász is, amely sírjába kísérte. Kolozsváron a Mátyás-szoborcsoport talapzatát bevonták feketével. Az egyetem, amelynek Fadrusz díszdoktora volt, küldöttséget küldött a temetésére. A ravatalos szobává alakított műteremben a koporsót azokra az állványokra helyezték, amelyeken a mester a kolozsvári Mátyás-szobrot készítette. Feje fölött a kereszten függő Krisztus hatalmas szobra állt, Fadrusznak először feltűnt alkotása. Gyermek nem maradt utána, de tanítványai folytatták munkásságát és befejezték félbehagyott műveit. Mindenesetre halála után a bizottság már nyugodtan rögzíthette, hogy „A rovott betűs szöveg-írás, közönségesen rovás-írás, a magyar nép között nem él."
Bár mindössze tíz éve jutott a művészi alkotásra, műveivel kivívta a társadalom, a pályatársak és a kritika elismerését. Monumentális hatása egyedülálló a magyar szobrászatban. Zala György és Stróbl Alajos mellett ő lett a századforduló korának legelismertebb és legtöbbet foglalkoztatott szobrásza. Az 1900-as párizsi világkiállításon a Mátyás-szobor mintájával szobrászati nagydíjat kapott, fölállításakor pedig az uralkodótól a II. osztályú Vaskorona Rendet. Fő műve, munkásságának csúcsa a kolozsvári Mátyás-szobor lett.