- Nyitóoldal
- „Magyarok cselekedetei”
- Kismegyeri csata - Az utolsó insurrectio
Kismegyeri csata
Az utolsó insurrectio (nemesi felkelés)
Az utolsó magyar nemesi felkelés résztvevői 1809. június 14-én vereséget szenvedtek a francia hadaktól Győr közelében, a kismegyeri csatában.
Vannak a magyar történelemnek olyan momentumai és csatái, amelyekre még akkor is büszkén emlékezhetünk, ha annak végkimenetele számunkra nem volt kedvező. Ilyen volt például minden híre ellenére az 1809-es győri csata, - a napóleoni háborúk egyetlen magyar földön lezajlott ütközete, - amelyben a magyar sereg hősiesen állt helyt a túlerőben lévő napóleoni sereg ellen.
Mégis „biztos lábon álló" történelmi közhelyeink egyike a nemesi felkelések csúfos kudarcaként emlegetni az 1809-es győri csatát. A közvéleményben úgy él ennek az eseménynek az emléke, hogy ez egy szégyenletes futás volt. Ennek okaiként említhetjük egyrészt, hogy a vereségért az osztrák vezetés - saját hibáit nem beismerve - már közvetlenül a csatavesztés után megpróbálta a „gyáva és fegyelmezetlen" magyar felkelőket okolni. Egy nemzedékkel később ezt erősítette nem kis költői túlzással Petőfi az általa olyannyira megvetett nemesség gyávaságáról írt soraival. („Majd elfeledtem győri vitézségtek. / Mikor emeltek már emlékszobort / A sok hős lábnak, mely ott úgy futott?"). Így került a köztudatba a szégyenteljes „győri futás".
De valóban így kell értékelni az 1809. június 14-én a Győr melletti Kismegyernél lezajlott csatát?
Jókai Mór már sokkal józanabbul így értékel „Névtelen vár" című regényében: ez a csata volt „A legjobban elrágalmazott név a magyar történetben. Megverve ellenség vérontó vasától, királyi haragnak aranypálcájától, saját nemzetének gúnykorbácsától."
A történészek utólagos értékelése szerint a magyar nemesek vitézül harcoltak. A vereséget nem a vitézség hiánya, hanem a két fél közötti felszerelési, hadszervezési és hadvezetési különbségek eredményezték, amit még fokozott a Habsburg-haderők kiképzetlensége, a rossz csatarend és a hiányos haditerv is. Ezek együttes hatása miatt az osztrák és magyar seregek törvényszerű vereséget szenvedtek Európa legmodernebb és legjobban vezetett hadseregétől.
Előzmények
A győri csata az ötödik koalíciós háború egyik kisebb jelentőségű ütközete volt. Az ötödik koalíció létrehozásának fő kezdeményezője a Habsburg Birodalom volt a német államok feletti francia ellenőrzés megtörésének céljával. A háború során több súlyos összecsapás is volt francia és osztrák csapatok között. Ezek közül is megemlítendő az asperni csata, amely röviddel a győri csata előtt zajlott le, s amelyben Napóleon elszenvedte első komolyabb vereségét. A csata nagyon sok veszteséget okozott mindkét félnek, az osztrák sereg katonáinak egyharmadát, a francia a felét veszítette el. De hadvezetési hibák miatt az osztrák hadsereg nem használta ki győzelmét, nem folytatta a támadást, hanem a csatatér mögött ismét táborba szállva tétlenül kivárták, amíg Napóleon Bécs alá vezényelte valamennyi, távolabb járó seregét is, hogy ezekkel ismételt támadást indítson, ekkor már több sikerrel.
Napóleon úgy lavírozott, hogy az Itáliából kiszorított osztrák erők János főherceg vezetésével ne egyesülhessenek a Morva-mezőnél állomásozó Károly főherceg erőivel, ő maga viszont osztrák helyszínre vihesse itáliai csapatait. A francia hadvezetés nyilvánvaló célja volt a két osztrák sereg külön-külön történő legyőzése. E célból indított támadást 1809. májusában Bécs ellen, majd Győr irányában is. A császárváros elfoglalása után adta ki az úgynevezett schönbrunni kiáltványt, amelyben felszólítja a magyarokat, hogy szakadjanak el a Habsburg-háztól, és válasszanak maguknak királyt, aki a francia császár „oltalma alatt" uralkodhatna.
Ezekben az években Magyarországon két alapvető államszemlélet és uralkodási technika állt egymással szemben. A magyar nemesség által képviselt nézet az Árpád-kor óta töretlenül fejlődő ún. magyar történeti alkotmány volt. Ennek alapját a Szent Korona-tan jelentette, mely kimondta, hogy az ország összes ingó és ingatlan vagyona a Szent Korona tulajdona, tehát elidegeníthetetlen. Az államot úgy képzelték el, mint egy emberi testet, melynek a feje a Szent Korona, tagjai pedig a nemesek és a városi polgárok, valamint az ország területéhez kapcsolt részek. A barokk korban különösen virágzó Regnum Marianum - (Mária Országa) - eszme Szent István örökbe adása révén Szűz Mária koronájának és országának tartja a Kárpát-medencét. A magyar nemesség ennek hű alattvalója volt - a 18. századi források szerint közjogi szempontból is Mária népének tartotta magát -, aki nem pénzével, hanem a vérével adózik a hazának, ha külső ellenség támadja. Ezt az adózási intézményt nevezzük nemesi felkelésnek (insurrectio). A nemesi társadalom tradicionális úton magában hordozta a keresztény alapelveket, erkölcsöket, és szívósan ragaszkodott az ősei által ráhagyott, és mindig továbbfejlesztett alkotmányhoz és berendezkedéshez.
Ezzel szemben állt az a társadalmi rend és eszmerendszer, melyet az ún. „felvilágosodás" és az 1789-ben kezdődött francia forradalom hozott Európára. Ez a rendszer alapjában véve egyházellenes, sőt egyes elemeiben már nyíltan istentagadó volt. Csak materiális keretek között tudta elképzelni az emberek és a nemzetek életét. Ennek következtében nem csoda, ha az 1789-1815 közötti évekből Nyugat-Európából a szerzetesrendek feloszlatásáról, a világi törvényekre esküt nem tevő papok és szerzetesek meghurcoltatásáról, templomrombolásokról, kolostorbezárások tömegéről, az Ész istennőjének (bálvány) imádásáról, a jól bevált naptárrendszer felforgatásáról, engedélyezett válásokról, a nemesi kiváltságok azonnali megszüntetéséről és jogtalan birtokelvételekről, valamint különösen a jakobinus terror időszakában tömeges kivégzésekről van tudomásunk. Napóleon törvénykönyve (Code Napoleon) a hódítások folyamán ezt az eszmerendszert terjesztette Európa-szerte.
A nemzetet jelentő nemesség - tiszteletben tartva az ősi alkotmányt, a vallásgyakorlást és az egyházat - a bécsi udvar mellé állt a pápa által is kiátkozott Napóleonnal szemben, és fegyvert fogott a korabeli Európa legjobban felszerelt, legképzettebb hadseregével szemben. Ezt a döntést segítette Lengyelország negatív példája is. A Napóleon oldalára állt Lengyelországnak ugyanis a franciák csupán névleges előnyöket biztosítottak, miközben kifosztották az országot. Tizenkétszer annyi adót szedtek be, mint a Napóleon előtti időkben, a férfilakosság egy részét katonának hurcolták el, akik közül csak kevesen tértek vissza. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy ekkorra már több tízezer magyar katona esett el külhonban a Napóleon-elleni háborúban. Ezek miatt a nemesség számára jobb választásnak tűnt a Habsburg Birodalom, amely tiszteletben tartotta korábbi jogaikat.
Az ütközet
A francia győzelem nem volt olyan könnyedén kivívott siker, mint az a köztudatban él. A jelentős francia veszteség, és a csata lefolyása azt mutatja, hogy a francia csapatok csak nagy erőfeszítés árán tudták kivívni a győzelmet.
A minőségbeli, létszámbeli és vezetésbeli különbségek miatt kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a franciák fölényben vannak, ám Laval Nugent vezérőrnagy téves felderítési adatainak köszönhetően jelentősen alábecsülték a francia sereg létszámát. A csatát az osztrák vezetés sorozatos tévedései kísérték végig, és a francia minőségi és számbeli fölény végül a Habsburg sereg vereségéhez vezettek.
A francia csapatok a ménfőcsanaki dombokon, míg a magyarok a szabadhegyi magaslatokon foglaltak állást. A franciákat Eugéne Beauharnais mellett Marmont és Macdonald tábornokok, míg a magyar nemeseket a fővezér József nádor mellett Meskó József és Mecséry Dániel generálisok vezényelték. A magyar nemesi felkelők egy része önálló kötelékben, a másik része pedig a sorhadbeli katonasággal együtt harcolt. Ez a mintegy 25 ezer fős nemesi felkelő (latinul inszurgens) csapat egy dunai és egy tiszai hadosztályt foglalt magába, őket egyesítették a 15 ezer fős IX. császári és királyi (reguláris) hadsereggel. A főparancsnok Habsburg János főherceg és Nugent tábornok volt.
Nugent tábornok helytelen felderítési adatok alapján, és azokat félreértelmezve mindössze 12-15 ezer főre taksálta a franciák erejét. Ezért úgy érezték, hogy minden különösebb haditerv nélkül is, a megfelelő túlerő birtokában megnyerhetik a csatát. Ez a vélekedés jól mutatja Nugent tehetségtelenségét és alkalmatlanságát. Hiszen a valós helyzet az volt, hogy a franciák voltak létszámfölényben: haderejük 52 ezer főből állt. Elég súlyos a különbség a két szám között. (S még nem elhanyagolható szempont az sem, hogy míg a nemesi felkelők kezdő harcosok, addig a franciák az addigi napóleoni háborúkban edződött tapasztalt veteránok voltak.) A hadvezetés a téves adatok alapján úgy gondolta, hogy pusztán védekezéssel képesek lesznek felőrölni a francia sereg támadását. Egyetlen céljuk a vereség elkerülése volt, de ezért sem tettek meg mindent. Hibás helyzetértékelésből indultak ki, és a csata során is komoly hibákat vétettek. A franciák ezzel szemben tisztában voltak az ellenség erőivel, így a szárnyakon átkaroló hadműveletet készítettek elő, mivel a nehezebben megtörhető osztrák regulárisok alkották az ellenséges erő gerincét.
A sereg másnap június 14-én, Győr közelében a csanaki domboknál megütközött a franciákkal. Az első francia támadások hajnalban kezdődtek. Az osztrák oldalon Nugent fatális tévedésére csak a délelőtt során derült fény, ám János főherceg mégsem rendelte el a visszavonulást. A franciák tüzérségi tűz után indítottak frontális rohamot az osztrák állások ellen. Ezt a védők nem csak visszaverték, hanem ellentámadást is indítottak és a Pándzsa-patakig verték vissza a támadókat. A franciák második rohama nagyobb sikerrel járt, ekkor ugyanis már áttörték az első védelmi vonalat, ám a második vonalon támadásuk kifulladt, és az osztrákok ellentámadása ismét a patakig szorította vissza őket. János főherceg azonban nem kísérelte meg a franciákat átkelés közben megtámadni, holott ez a nehéz terepviszonyok miatt sikerrel járhatott volna. De nem használta ki a két francia támadás visszaveréséből eredő lélektani előnyt sem, és nem rendelte el a franciák patakon túli üldözését, hanem inkább csapatai sorait próbálta rendbe szedni. A nagy nehezen kicsikart lehetőségek elmulasztása a csata szempontjából később végzetesnek bizonyult. A franciák a patak vonalánál rendezték soraikat, és újbóli támadásuk végső sikere a fáradó osztrák-magyar katonák felett egyre inkább nyilvánvalónak tűnt.
De ha ez még nem lett volna elég, újabb hadvezetési hiba következett. Mecséry Dániel - a magyar balszárny vezetője - mivel nem kapott parancsot a hadvezetéstől - saját tapasztalataira támaszkodva, látva a centrum szorult helyzetét, csapatai egy részét a főerő megsegítésére küldte. Eközben a franciák átkaroló hadműveletbe kezdtek, hogy bekerítsék az ellent, illetve hogy a magyar centrum hátába kerüljenek. Mecséry tábornok csak a szemközt támadókat láthatta, a bekerítést végzőket nem. A templomdombon álló parancsnok, János főherceg viszont mindent látott, de semmit sem tett a helyzet kivédésére, és még Mecséryt sem tájékoztatták. Ez bizony súlyos hiba volt. A magyar lovasság összetorlódott a patak kiszáradt medrében, ahol erős ágyútűzbe kerültek. Több sikertelen kimenetelű ellentámadás után a teljes hadosztály menekülni kezdett, és magukkal rántották a segítségükre küldött Hadik-huszárezredet is, amelyen keresztüllovagoltak, ezzel azt is felbomlasztva és menekülésre késztetve.
A csata során a Mecséry-hadosztály tevékenységét elemezve egyértelműen kijelenthetjük, a franciák nem azzal nyertek, hogy a megfutamodó lovasság miatt oldalba támadták a centrumot. A döntést a francia gyalogság a centrumban csikarta ki. A Mecséry-hadosztály veresége így nem tekinthető a csata döntő momentumának. János főherceg viselkedése viszont akár még haditörvényszéki vizsgálatra is okot adhatott volna. Nem volt tehetséges hadvezér, de a győri csatában ezt még kötelességmulasztással, törvény- és parancsszegéssel is tetézte. Ilyen körülmények között a csata elvesztése egyáltalán nem a magyar lovasság kudarcának volt köszönhető. A csata elvesztéséért a felelősséget nem a nemesi felkelésnek kell viselnie. A megfutás erős költői túlzás: visszavonultak, de ugyanezt tette az egész császári hadsereg. A franciák többnyire dicsérően szóltak a magyar nemesi felkelők helytállásáról, akik „vitézek, de még gyakorlatlanok”. Elismerték, hogy a nemesek vitézül, egymást gyakran az életükkel védve harcoltak. Veress D. Csaba adata szerint közülük 791-en áldozták életüket e nap a hazáért.
Következmények
A vereség eredményeként a nemesi hadat Székesfehérváron feloszlatták, és ezután többet nem került sor nemesi felkelésre. A hadvezetési hibák elkendőzése mellett az inszurgensek bűnbakká tételének másik fontos oka az volt, hogy az osztrákok el akarták kerülni egy erős magyar hadsereg létrehozását a nemesi felkelőkből, hiszen ez érdekeiket veszélyeztette volna. A franciák elleni csatában jól jött volna egy erős magyar sereg, de úgy egyébként... Pedig a kettő együtt nem megy.
A bécsi udvar kritikus szemlélete egybevágott az ellenzék, a későbbi reformerek érdekeivel, akik az inszurrekciót egy felesleges intézménynek tartották, és a feudális kiváltságok, a „vérükkel adózó" nemesség adómentessége elleni harc részének tekintették.
A győzelem következtében a franciák mindkét fontos céljukat elérték. A francia győzelem nagy eredménye volt, hogy János főherceg hadserege jó időre alkalmatlanná vált arra, hogy újra harcba szállhasson, ami jelentősen befolyásolta a a wagrami csata, és az ötödik koalíció sorsát is. Egyúttal elérték a nemesi hadak feloszlatását is. A császári had tíz nap múlva bevette Győr várát. A ház, ahol a francia császár megszállt, ma műemlék. A csata mementójaként a párizsi Diadalívre is felkerült Győr városának német neve, Raab.
A kismegyeri csata után a hazánkat elhagyó francia hadsereg különböző dunántúli városokban több ezer szállíthatatlan beteg katonát hagyott hátra. A sebesültek jelentős része Pécsre került. Száz évvel később hiteles levéltári dokumentumok alapján megállapítást nyert, hogy a csata után több mint kétezer katonát ápoltak Pécsett. A következő hónapokban 126 francia katona halt meg itt, elsősorban a sebesülések miatt, de a közben elterjedt kiütéses tífusz is szedett áldozatot. Úgy hiszem e pár adat önmagában is elég cáfolat a kismegyeri csata „csúfos kudarc" minősítéséhez.
1906 körül kialakult Magyarországon egy erősen németellenes irányzat, mely a francia kapcsolatépítést szorgalmazta. Ebbe kiválóan illett egy pécsi műemlék felállításának terve, a kapcsolatteremtés e sajátos formája. A Francia Emlék felállításának értelmi szerzője és megvalósításának legfőbb mozgatója a kerámiagyáros Zsolnay Miklós volt.
Nagy visszhangja lett az eseménynek, a franciák örömmel fogadták, ellenben a német sajtó ellenséges véleményének adott hangot. A szobor a Mecsek oldalában egy kiugró szikla szélén került felállításra. Előtte állva a város lenyűgöző panorámáját láthatjuk. A szobor leleplezésekor a budapesti francia főkonzul olvasta fel a bécsi francia nagykövet udvarias és diplomatikus levelét.
„Azok a katonák, akiknek a nagy tisztességet megadják, nem a történelem révén híressé vált csataterek valamelyikén haltak meg, hanem a küzdelem után fáradtságtól elcsigázva, régen kapott sebekben pusztultak el, s áldozatkészségük nem volt csekélyebb. Az Önök lovagias készsége emléküknek páratlan, de mindenképpen jogos tiszteletet nyújt. Évek múltával a kapott és adott sebeket el lehet felejteni. A történelem szemüvegén keresztül megláthatjuk az okokat. Amelyek a küzdőket egymással szembe állította. Az eseményeket azonban mindig a múlt szempontjából kell tekinteni." E bölcs gondolatokat a hálás utókornak is jó lenne megszívlelni.
Zsolnay Miklóst a francia Becsületrenddel is kitüntették. Mindenesetre a franciák elismerése, emlékezete nem tartott sokáig. Nem tellett bele másfél évtized, és jött a trianoni „hála".
Maga a pirogránit emlékmű a Zsolnai gyárban készült. Pilch Andor alkotása egy terméskő talapzaton álló tizenhat méter magas csonka gúla, tetején hivatalosan egy címerállattal, a francia sassal (magyar szemmel nézve egy szép turullal). A sast Apáti Abt Sándor tervezte. Az emlékmű déli oldalán pedig francia nyelvű felirat olvasható. "A dicsőséges Nagy Hadsereg katonáinak emlékére, haláluk százéves évfordulója alkalmából, magyar barátaik, lovagias rokonérzésből, 1908." A feliratot keretező oromzaton a babérkoszorúba foglalt "N" betű Napóleonra utal.
A kismegyeri csatának állít emléket a turulos napóleoni csata áldozatainak emlékműve. Az 1809. évi események tovább éltek irodalmunkban is. A verbunkos zene és részben a magyar inszurgens alakja ihlette Kodály Zoltán Háry Jánosát, illetve Vas Gereben Nagy idők, nagy emberek című művének néhány fejezetét (1856). Jókai Mór saját levéltári kutatásait is felhasználva a Névtelen vár című regényét szentelte az inszurrekció emlékének.