- Nyitóoldal
- A Turul történelmünkben
- A Turulmadár krónikáinkban
1.5. A Turulmadár krónikáinkban
A Turul-ház alapítása a mitológia homályába vész. A legendák, az ősi krónikák és a szájhagyomány az uralkodóház eredetét egészen Nimródig, az Özönvíz utáni világ első királyáig vezetik vissza. Álmosnál és utódainál is büszkén vallott családi hagyomány volt az Attilától való származás tudata, a Turul nemzetséghez tartozás hite.
Eredetmondájukat, a Turul-mondát a krónikások őrizték meg az utókor számára. Az őseredeti magyar krónika, amely Hóman Bálint szerint már tartalmazta a Turul mondát, - bár születési ideje, tartalma és műfaja is vitatott még - sajnos pótolhatatlan veszteséglistánkat fokozva elenyészett. Az erre még mindenképpen támaszkodó, meghatározó két legfontosabb ránk maradt forrás latin nyelven íródott. Az egyik a Béla király Névtelen Jegyzője által írt Gesta Hungarorum, a másik pedig a több szerző tollából ránk maradt krónika szerkesztmény (Kézai Simon: Gesta Hunnorum et Hungarorum, Budai krónika, Képes krónika, Thuróczy-krónika), amely időben eltolódva jött létre a XIV. században. Vannak ugyan olyan feltételezések is, melyek szerint a Turul-mondát csupán Anonymus toldotta a szöveghez egy korábbi, totemista hagyományból, a XIV. században leírt krónika szövegek pedig őt másolták. Ez szinte elképzelhetetlen, mert nehezen tételezhető fel, hogy keresztény szerző pogány eredetmondát „kreáljon". Azt hiszem, ez a gondolat csak krónikáink súlyos lebecsüléséből táplálkozhat, mintha krónikaíróink nem lettek volna egyebek, mint hazugságokat terjesztő, udvari hízelgők. E szerint a változat szerint a krónikáink közötti eltérések csak a felületes másolások eredménye. Bezzeg a mindig „tárgyilagos” idegenek! De nézzük meg, vajon igazuk van?
Emese álma
Kezét keblén tartva alszik lehunyt szemmel,
Áldott állapotban anyaságát várja,
Türkiz-csőrű Sólyom épp gyermekét áldja"
(Szőke István Atilla: Ügyek és Emese)
Az Emese álma - vagy Turul monda - címen ismertté vált archaikus jellegű monda egyike a legkorábbi magyar mondáknak, keletkezését 860-870 körülre teszik. Mint a Turul-dinasztia (Árpád-ház) eredetmondája, évszázadok múltán is feltétlen hitellel bírt, így kerülhetett be a Képes krónikába. Az első írásos változat keletkezésének ideje nem tisztázott, az azonban igazolt, hogy az Anonymus által feljegyzett és a Képes krónika által tartalmazott szöveg is egy régebbi közös forrásra támaszkodik. A dolog pikantériája, hogy tulajdonképpen a két cím valamelyikét szinte mindenki ismeri, ennek ellenére elmondhatjuk, hogy sem Anonymusnál, sem a krónikákban nem szerepel a turul szó, illetőleg mint nemsokára látni fogjuk, Álmos anyjának neve minden bizonnyal nem Emese volt.
Anonymus kiemelt jelentőséget szán a történetnek, neki köszönhetjük elterjedését, de a megjelenő héja jelentőségét mégsem magyarázza. Csak egy másik, ugyancsak XIII. századi krónikás, Kézai egy mondatából következtethetünk rá, hogy ez a madár az a madár, vagyis az Árpádok turul néven ismert címerállata. („Etele király címerén is, melyet tulajdon pajzsán szokott hordani, koronás fejű madár vala ábrázolva, melyet magyarul turulnak hívnak. Mert ezt a címert hordták volt magukkal a hunok mindig a hadban Gyeics (Géza) vezér idejéig.") És egy zárójeles megjegyzés, hogy Kézai megnevezi ugyan a turult, de az eredetmonda ismertetésétől eltekint.
Maga a történet tipikus dinasztikus eredetmonda, melynek lényege, hogy a születendő utódokat már előre magasztalja, és fényes jövőt jósol egy még nem létező dinasztiának. Az Emese álma mondában világosan felismerhető a műfaj két fő motívuma: a csodás fogantatás és az álomban látott nagy folyó. A monda jelrendszerének értelmezését az ősmagyarokkal rokon fajtájú, életmódú mongol-török törzsekből való ujgur és karluk példák segíthetik, ahol a mítoszokban a víz szimbóluma mindig a nagy hatalmat jelöli.
Álmos, az első magyar fejedelem születését kétféle latin megszövegezésben örökítette ránk a középkori magyar íráshagyomány. Nézzük, mit mesélnek nekünk krónikásaink:
A Turul-monda ránk maradt szöveg-variációi így hangzanak:
ANONYMUS
A két változat közül Anonymusé a bővebb és közérthetőbb:
Az eredetmonda szövege eredeti latin nyelven:
„De Almo primo duce
Anno dominice incarnationis DCCC-o XVIIII-o Vgec, sicut supra diximus, longo post tempore de genere Magog regis erat quidam nobilissimus dux Scithie, qui duxit sibi uxorem in Dentumoger filiam Eunedubeliani ducis, nomine Emesu, de qua genuit filium, qui agnominatus est Almus. Sed ab eventu divino est nominatus Almus, quia matri eius pregnanti per sompnium apparuit divina visio in forma asturis, quae quasi veniens eam gravidavit et innotuit ei, quod de utero eius egrederetur torrens et de lumbis eius reges gloriosi propagarentur, sed non in sua multiplicarentur terra. Quia ergo sompnium in lingua Hungarica dicitur almu et illius ortus per sompnium fuit pronosticatum, ideo ipse vocatus est Almus. Vel ideo vocatus est Almus, id est sanctus, quia ex progenie eius sancti reges et duces erant nascituri. Quid ultra!”
Magyarul:
„Álmos az első vezér.
Az Úr megtestesülésének nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szkítiának, aki feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emese nevű leányát. Ettől fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni csodás eset következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért hívták Álmosnak - ami latinul annyi, mint szent -, mivel az ő ivadékából szent királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!” (Pais Dezső ford.)
KÉPES KRÓNIKA
A Képes Krónikában fennmaradt változat rövidebb és egy másik gondolatmenetbe van ékelve (nyelvtanilag is). Lényegében megegyezik a Budai Krónika szövegével: „Eleud filius Vgeg ex filia Eunodbilia in Scytia genuit filium, qui nominatur Almus ab eventu, quia mater eius in sompno innotuerat avis quasi in forma austuris veniens, dum esset gravida, et quod de utero eius egrederentur torrens ac in terra non sua multiplicaretur. Ideoque factum fuit, quod de lumbis eius gloriosi reges propagarentur. Quia vero sompnium in lingua nostra dicitur alm, et illius ortus per sompnium fuit prenosticatus, ideo ipse vocatus est Almus qui fuit Eleud, qui fuit Vgeg, qui fuit Ed, qui fuit Chaba, qui fuit Ethele [...]”.
Magyarul:
„Eleud, Ugek fia Szkítiában Eunodbilia leánytól egy fiút nemzett, kit Álmosnak neveztek el arról az eseményről, hogy anyjának álomban úgy tűnt, egy madár, héja formájában jőve, őt teherbe ejtette, és hogy méhéből egy sebes patak indult meg, de nem a saját földjén sokasodott meg. Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak. Mivel pedig a sompniumot nyelvünkön alm-nak mondják, és hogy maga a születés álom által volt előre bejelentve, ezért hívták őt magát Álmosnak, ki volt Eleud, ki volt Ugek, ki volt Ed, ki volt Csaba, ki volt Etele [...] fia.” (Geréb László fordítása, Dümmerth Dezső által módosítva.) Ebben a fordításban az „Ezért történt, hogy … kezdetű mondat a latin szöveghűség („Ideoque factum fuit”) miatt került a pontatlanul alkalmazott „azt jósolták” kifejezés helyére.
Emese ősanya mondája nem tűnik egy megfejthetetlen bonyolult rejtélynek, mégis a történet eléggé homályos. „E mondakör belszerkezetének szinte csak roncsolt vázát bírjuk, melyből erőszakos kezek rabolták el a szellemet, hogy hajdani nagyságának fényes emlékénél meg ne pihenhessen az emlékezet, el ne merenghessen a szép s magasztos ősi eszmék felett föl-föl emelkedő lélek. De ... a százados romboló kezek sem büszkélkedhettek ama tudattal, hogy a reájok illesztett halotti fátyol alatt örök haláluk óráját ütni hallhatták volna." - írja már történetírásunkról is eléggé sommás ítéletét 1863-ban Lóskay (József) Bekény - ciszterci rendi szerzetes, pap és tanár - a „Magyar nyelv, irodalom, s műveltség története a legrégibb időtől a mohácsi vészig" című munkájában az árpádi mondakör elemzése közben.
A tulajdonképpen egyszerű és rövid történet ellenére mégis a két krónika szövegében több helyen is eltér egymástól. Ezek az eltérések már sok érdeklődőt elgondolkodtattak. A nehezen magyarázható különbségek okának feltárásához íme egy újabb próbálkozás. Ha megvizsgáljuk, hogy miben különbözik a két mű, akkor elsőre úgy tűnik, hogy csak kiegészítésekben, magyarázó szövegekben van különbség. Legtöbben Anonymus tévesztéseiről beszélnek, a totemizmus és az ősvallás ismeretének hiányosságaira hivatkozva. (Túl hosszú idő telt már el a történés és Anonymus munkássága között, nem ismerhette hát elég jól ezek lényegét, mondják ezt ma, majd négyszer vagy ötször annyi, vagy inkább még több idő elmúltával is igen megdöbbentően magabiztosan.) De miért kellene készpénznek tekintenünk, hogy a XX. század történésze - minden biztos lábakon álló bizonyíték hiányában is - jobban ismeri a több mint ezer évvel korábban történt eseményeket, mint a vizsgált korhoz sokkal közelebbi időben élő krónikás? Mi a garancia, hogy ezek a magabiztos, lesújtó vélemények tévedhetetlenek?
Szokták ezeket az eltéréseket aszerint vizsgálni, hogy melyik mű születhetett előbb, vagyis melyik hatott a másikra. Úgy gondolom, ez nem jelentheti a megoldás kulcsát. Anonymus szövege Béla király jegyzőjeként mindenképpen régibb, mint a krónika szerkesztmények szövege, és mégis, ez utóbbi mind megfogalmazásában, mind tartalmában régiesebb, jobban illeszkedik az ősgeszta feltételezhető szövegéhez. De ha a belénk sulykolt helyett egy másik szemüvegen át vizsgáljuk ezeket az eltéréseket, akkor véleményem szerint gyorsan kiderül, hogy nem a szövegváltozatokkal, hanem a korábbi szemüvegünkkel volt a baj.
Nézzük hát ezeket az eltéréseket:
Az első különbség, és nagyon szembetűnő különbség, hogy a két változatban nem egyeznek meg a szülők! Anonymusnál Álmos apja Ügyek, anyjának neve pedig nem más, mint Eunedubelianus vezér lánya, Emese. A krónikák megfogalmazásában a két szülő Eleud és Eunodbilia. Ez a különös név sokakat megihletett, sokakat magyarázatra késztetett már. Sok vita is volt már e névváltozatok felett, és nem tudom, lezárhatók lesznek-e ezek a polémiák valamikor is. Az egyik utolsó elmélet - Szentmártoni Szabó Gézáé - azt mondja, hogy „Anonymus Eunodbilia nevét félreértelmezés miatt eltorzítva és dux méltósággal felruházva a félig éber, félig révült tudatállapotot - az emes szó félreértéséből - személyesítette meg, létrehozva az Emesü nevet. Az Enodbili (Ünődbéli) név pedig a szarvastehén értelmű ünő szót rejti magában. Eleud helyes olvasata nem az Előd, hanem az Ölűd, azaz Ölyűd, vagyis a ma is használt ölyv, nyílt végű, ölyű szóalakja bújik meg a névben." Ezen értelmezés azt sugallja, hogy a Képes Krónika, és forrásai akár betű híven is írhatták a legendát a több ezer éves hagyományokra támaszkodva. Erre is alapozva mondtam az előbb, hogy bár ez a frissebb, mégis ez a régiesebb.
Második különbség Ez is érdemi különbség, a Névtelen jegyző a „pregnanti" terhes szó beszúrásával abba az irányba tereli a figyelmet, hogy Álmos anyja már várandós állapotban volt, mikor arról álmodott, hogy a héja formájú madár alakjában megjelenő Turultól méhében fogan. Ezzel is még inkább Ügyek apaságát kívánta jelezni. Az ősi magyar hit szerint a hatalmas elődök szellemei madár formájában térnek vissza, és adják át rendkívüli képességeiket kiválasztott utóduknak. A krónikák egyáltalában nem beszélnek arról, hogy előzőleg már terhes lett volna: az ő ismertetésük egyedül az álombéli foganásról szól.
Harmadik különbség abban mutatkozik, hogy Anonymus két helyen is betoldja az álomlátomáshoz az „isteni” jelzőt, ami természetesen egyszer sem szerepel a krónikákban.
Magyarul írja be a latin nyelvű szövegbe az „álom" szót és először a krónikákkal megegyezően azt mondja, hogy az álombéli jelzésről hívták a megszülető fiút Álmosnak. „Az ő születését álom jelezte előre, ezért hívják Álmosnak“. De aztán ismét hozzáfűz egy saját megfogalmazású mondatot: „Vagy azért hívták Álmosnak, azaz szentnek, mert szent királyok és hercegek voltak születendők tőle." A „vagy” szóval Anonymus maga is elárulja, hogy olyan gondolatot fűz a mondához, amelyet nem a mintául szolgáló szövegből merített. Viszont minden kétséget eloszlat az álom magasabb rendű mondanivalójáról, amikor az álmot „isteni” látomásnak, az álom kijelöltjét pedig „szentnek" tartotta. Álmost vagy a szent isteni erő megnyilatkozása révén nevezik Álmosnak, vagy azért, mert a neve latinul annyit jelent, mint a keresztény értelemben vett „szent” jelző.
Negyedik különbség: Anonymus összevonja az álmot és az álomfejtést. Együtt említi a forrás fakadását és a dicső királyok származását az álomban. Úgy tünteti fel, hogy Emese álmodott „a dicső királyokról" is. A krónikák szerint Álmos anyjának álma a forrás fakadásával és a növekvő víznek más földre folyó útjával véget ért. A krónikák szövegeiben viszont a forrás fakadása után az álomban már csak arról van szó, hogy a kiömlő víz nem a saját földjén sokasodott meg. Az álom leírása után egy új megállapítás kezdődik: „Ezért történt, hogy ágyékából dicső királyok származnak." Ez az eltérés arra utal, hogy míg a krónikák az álom megfejtését „szakértőkre", táltosokra, az ősvallás táltosaira bízzák az eredeti minta alapján, addig Anonymusnál mind az álom, mind annak „megfejtése" Emeséé.
A gesztaíró Anonymus királyi jegyző, de papi személy is egy személyben. A behízelgéssel, talpnyalással, az utólag kreált „dicső jövő" jövendölésével vádolt krónikásainknál egyetlen sor sem utal a térítés „emberfeletti" munkájára. Vajon nem használták volna ki a térítés nagyszerű témáját, nem írtak volna néhány szép, hangzatos strófát, ha ez tényleg úgy történt volna, ahogy azt ma velünk láttatják? Ehelyett a Névtelen jegyző „magyarságát, s a magyar nép ezzel együtt járó szolgálatát egy pillanatra sem adja fel és kiváló művével... mint a magyarok Istenének papjaként áll elénk, utódainak is példát adva." (Kolozsvári G. Endre)
Anonymus - ellentétben sokak kritikájával -, nagyon is sokat tud a magyarok ősvallásáról, és azt is pontosan tudja, hogy mi történt Szent István korában. A Kárpát-medencében békésen megfér a két vallás, vagy inkább a két irányzat. Werbőczy törvénykönyvében magyarázza néhány évszázaddal később, hogy a magyar nem Róma jóvoltából keresztény, hanem egyenesen Istentől. Ez pedig azt jelenti, hogy a nép önként vállalta fel, nem erőltette rá senki. Éppen ezért Anonymus számára a legtermészetesebb, hogy saját korát, Szent István korát és az azt megelőző korokat nem fordítja szembe egymással. Szántai Lajos meglátása szerint a középkori ember a vallásváltást, a keresztény térítést nem úgy élte meg, ahogy azt nekünk az elmúlt évszázadoktól tanítják és sugallják. Nem kellett névtelen jegyzőnknek a múltat megtagadnia, és meggyőződésem, hogy ma sem lenne szabad. E gondolat megerősítését mutatja az esztergomi Porta Speciosa két turulja, melyek a tűzvész után III. Béla király idején vagy visszakerültek a helyükre, vagy újonnan kerültek oda, vagy egyszerűen csak megmaradtak ott. Mindenesetre ameddig a templom állt, a turulok a kapu felett vigyáztak rá, majd a föld alatt várták sorsuk, egyben a magyarság sorsának jobbra fordulását.
Ezt erősíti az a történet is, hogy amikor István király idején egy német térítő megkérdezett egy magyar parasztot arról, hogy ki a mi Üdvözítőnk, s a parasztember egészen egyszerűen azzal felelt, hogy a Turul.
Anonymus Gesztájában - és ezt sokan szokták tagadni - minden alkalmat megragad, hogy kifejezze: a magyar ősvallás egyáltalán nem áll távol a kereszténységtől. Ahol lehet, érzékelteti, hogy Szent István előtt is ugyanahhoz az Istenhez imádkozott a magyarság, mint Szent István után.
Véleményem szerint tehát nem tévedésből született az Emese név, amint azt sokan írják. Anonymus pontosan tudta, hogy mit mondanak a betű híven írt krónikák, - és itt nem csak az általunk ismertekre gondolok - bőven ismerhette a Nimródtól induló eredetmondák egy-egy változatát. De Anonymus úgy érzi, hogy az archaikus nyelvezetet frissíteni kell, a mondanivalót ki kell terjeszteni, a test születését ki kell egészíteni a lélek születésével. Kora emberéhez korának nyelvezetén kell szólnia. Mert bizony még ma is sok félreértés van az emberek képzeletében a totem őssel kapcsolatban, és gondolom nem lehetett ez másképp Anonymus korában sem. Számomra ez a magyarázata annak, hogy ugyanazt a történetet mondja el mindkét krónika, szinte ugyanazt mondják, csak más nyelvezeten, mégis mást mondanak és mást üzennek. Anonymus nem új történetet akart elmesélni, nem elferdíteni, nem szépíteni akarta a régi történetet, és nem is másolni igyekezett máshonnan egy újat, csupán új tartalommal igyekezett megtölteni az ősi mondát.
Anonymus már nem egy totemista mondát akart elbeszélni, a változtatásokkal kifejezetten tagadta az ősi mondák totemisztikus jellegét, mert nem is tekintette annak. Számára Álmos születése nem egy totemista történet, hanem egy „örömhír", Szántai Lajos megfogalmazásában „evangélium, a magyarok evangéliuma"(!). Anonymus szemléletének istenképe hosszú évszázadokon át ugyanazt az istent jelentette. „Isteni, csodás eset", s mivel egy isten van Szent István előtt és Szent István után, itt nem akárkinek a beavatkozását, hanem közvetlenül a Teremtő Isten beavatkozását lehet sejteni.
A „pregnanti" terhes szó beszúrásával a Névtelen jegyző csak megerősíteni akarja, hogy a legendában szereplő Turul nem Álmos testi fogamzásával, Emese terhességével hozható kapcsolatba, hanem a születésre utal. A Turul Álmos megszületésekor működött közre, mint „lélekadó". Az álomfejtés jelentőségének, a táltosok szerepének megszüntetésével a régi szemléletből az új irányába tereli a figyelmet.
A turul a közvetítő a világok között. Ebből terjedt el az is, hogy a gólya hozza a gyereket: nem a gyereket hozza, hanem a régi keleti legendák szerint az új lelket. Az emberi lélek a születés pillanatában - a földi küldetésünk kezdetén - keletkezik. Ekkor képeződik le az egyetlen valóságos Isten által egy halálunkig megmaradó „program", ami a lelkünk. Ezt személyes „őrangyalnak" is nevezik. A léleknek a születés pillanatában történő létrejöttét a mai napig a rabbik is vallják.
Elijahu Bakschi-Doron szefárd főrabbi elméletének hatására 2001-ben egy törvény is életbe lépett, hogy tilos a gyermek szülését egy korábbi időpontra helyezni, ha azt nem orvosi ok követeli meg. A születésnél lesz az ember sorsa és személyisége kialakítva, és ezért nem szabad az embernek a természeti folyamatba beleavatkoznia.
Az emberi személyiséggel ellentétben a lélek változatlan marad, azaz egy olyan születési adottság ez, amin képtelenek vagyunk változtatni, de a személyiségünkön viszont igen. Az ember személyisége a különböző testi és lelki tulajdonságok dinamikus és egységes egésze, amit a lélek (születési adottság), az öröklött gének (tartalmazzák a szülők személyiségének a lenyomatait is), a neveltetés, külső körülmények (környezet, a változó isteni szellemi hatás), és a szabad akarat határoz meg.
Jól szemlélteti ezeket a gondolatokat a nagyszentmiklósi aranykorsó jelenete, amely az „égberagadási jelenet" néven vált ismertté. A képen az égi turul és földi emes-ünő látható, az égi turul száll a földi szülőanyára. És a képen jól láthatóan Emese állapotos. Az égberagadás csak a szakrális fogantatás szellemében nyer értelmet. A jelenet szülést - vezér születését - jelzi; másképpen fogalmazva: egy nép vagy birodalom születését jelzi.
Sokszor leírták már a történészek, hogy a turulmonda, illetve az Attilától való származás hagyománya kölcsönösen kizárják egymást. Mai gondolkodásunk szerint ez még igaz is lehetne, de a népvándorlás kori emberek gondolkodásmódja számára egyáltalán nem. A monda legvalószínűbb magyarázata mégiscsak ez: Emese gyermeke vér szerint az apáé, Ügyek vezéré, aki maga is az ősi nemzetségből származott. Az álomban érkező Turul, a közvetlen ős csak ennek az apaságnak az érvényét erősítette meg, és azt jelezte, hogy az utód az apánál különb, a régi ősre hasonlító, de annál nagyobb hatalmú fejedelem lesz. A turul a nemzetségős lelkének a megjelenési formája - aki őse Attilának is -, és aki minden nevezetesebb utód fogantatásánál megjelenik. Ez pedig azt jelenti, hogy nemhogy nem cáfolja, de bizonyítja is az Attilától származást.
Így vált az Emese álma a magyarság mitikus eredetmondájává, amelyben a szellemi ős a Turul, a földrajzi térség, ahol dicső királyok - az Árpád-háziak - születnek, a Kárpát-medence.
Álmost a görög írók „Szálmos"-nak (Szalmutzész) nevezik. Nagy Géza szerint az Álmossal összeolvadt Szálmos név tulajdonképpen a nap egyik elavult régi magyar neve. Eszerint „Álmos születése a nap születése, s az Álmos-monda egy, a naphoz intézett himnusz fennmaradt, de már nem értett sorainak históriai elemekkel történt összeolvadása." (Az Álmos-monda. Sepsi-Szentgyörgy, 1884) Ezen elképzelés szerint tehát Álmos születése ugyanúgy, mint Jézusé, a „Nap", helyesebben a „Fény" születését jelentette volna!
Emese álma a Névtelen jegyző útmutatása szerint átvezet a keresztény misztikába, hiszen a párhuzam elég kézenfekvő, Álmos születése kísértetiesen hasonlít Jézus Urunk születése történetéhez, melyet megtalálunk Máté apostol evangéliumában (1:18-21).
Íme: „Jézus születése így történt: Anyja, Mária, jegyese volt Józsefnek. Mielőtt azonban egybekeltek volna, kitűnt, hogy Mária gyermeket fogant méhében a Szentlélektől. A férje, József igaz ember volt, nem akarta őt megszégyeníteni, ezért úgy határozott, hogy titokban bocsátja el. Míg ezen töprengett, megjelent neki álmában az Úr angyala, és így szólt: József, Dávid fia, ne félj attól, hogy feleségül vedd Máriát, mert benne fogant élet a Szentlélektől van. Fia születik majd, akit Jézusnak nevezel, mert ő váltja meg népét a bűneitől.”
Tehát úgy az egyik, mind a másik születéstörténetben az Úr, az Isten küldötte adja tudtára Emesének, mind Máriának, hogy gyermekük, fiuk születik, aki népe nagy, elhivatott királya - Jézus esetében -, megváltója lesz. Ha elfogadjuk ezeket egymásra emlékeztető dolgoknak és arra gondolunk, hogy ezek a momentumok hasonló gondolkodásmódot, ha úgy tetszik, mentalitást jeleznek, akkor joggal gondolhatunk arra, hogy a Turulmadár az akkori keresztény magyarság számára a Szentlélek jelölője volt. És ne feledjük: a Turul-mitológia már kifejlett rendszer volt keleten Jézus születésekor.
Az Úr akaratának jelölőjét, a szent lelket, ma galambként ábrázolják. A középkorban, illetve előtte több ezer éven át, amint azt a régészeti leletek sokasága mutatja, ragadozó madár (sólyom) alakban jelenítették meg. De e hagyomány szerint látjuk ma is pl. az almakeréki evangélikus templom falfestményén is, ahol az Úr akaratát - az Igét - viszi Szent Jánoshoz, aki kimondja: „Kezdetben vala az Ige”, amiből született a világmindenség. Az „Ige” pedig nem más, mint az Úr akarata, melyből született Álmos is. Nem lehetetlen ez, hiszen a „pogány ősmagyarok" egyáltalán nem voltak a mai értelemben vett pogányok. Anonymus leírja, hogy Árpád tisztelte a tüzet, és a szent helyeket, de egyedül csak a Mindenható Egy Istenhez könyörgött. Ezért sem lehet a Turulmadár hitét bálványimádásnak, totemizmusnak tekinteni. Szertartásaikban a tüzet is használták, ezért egyesek leértékelően azt mondják a magyarokra, hogy „tűzimádók" voltak. Igen, de a tűz a nap földi mása, míg a nap az Égi Hatalom jelképe. Erre emlékeztet a keresztény templomokban a gyertya lángja is.