1.6.1. Szakrális madár, szakrális uralkodó

'A Fény születése'
Dávid Júlia üvegfestményén

Az emberiség kultúrájában, hit és hiedelem világában már nagyon régen megjelentek a sólymok és évezredeken keresztül töltöttek be kiemelkedő szerepet. A mozgásában nem korlátozott madár összekötőkapocs ég és föld, illetőleg az égiek és a földiek között. Az égbe törő, majd onnan villámsebesen visszatérő sólyom szimbolizálja a fényt, a meleget, az életet adó Napot. A pusztai népek vándorlásuk során gyakran tapasztalták a sólymok számtalan kiváló tulajdonságát. Ügyességük, bátorságuk, gyorsaságuk, vadászat közbeni tanulékonyságuk révén váltak az eszményi, a hibátlan, és a legyőzhetetlen mitikus képmásává. Így váltak a madarak szakrális királyává, égi eredetű szent állattá, melyeket Isten madarának tekintették, s ennek megfelelően tisztelték is őket. A választás nem véletlenül esett erre a madárra, hisz ezen népek kultúrájának szerves része volt a solymászat. A turulmadarat, mint a solymász madarak legkiválóbbját, eleve mitikus tisztelet övezte Ázsia keleti pusztáitól Egyiptomon és Észak-Afrikán át egészen az Ibériai-félszigetig. Az uralkodók közül is csak keveseknek adatott meg, hogy egy ilyen solymász madárra szert tegyenek, így legtöbben csak a korai solymász irodalomból és hagyományokból ismerhették. E források túlzásai csak tovább növelték e madár mitikus tulajdonságait. Gyakori a szent állatként, jelképként vagy mitikus szellemi ősként való ábrázolásuk. Szobrokon, képi ábrázolásokon kiválasztott vezetőik feje fölé a szent sólyom védelmezően tárja szét szárnyait.

Ha megnézzük, hogyan repül egy sólyom, mennyire kecses és könnyed a röpte, mintha magát az emberi lelket jelképezné, amely időn és téren felül áll. Valamint olyan villámgyors irányváltoztatásokra képes, akár a fény. Ezért is nevezik a turulmadarakat a fény madarának. A fény pedig az isteni dolgok kifejezésére is szolgált az őseinknél. Ezen óriás madarak Napból való származtatása több ezer éves fénykultuszra tekint vissza.

A mongol népek északi csoportjához tartozó burjátok egyik mondája szerint a jó szellemek sast küldtek a földre, hogy ő legyen az, aki az ég és a föld között közvetít, hogy ő legyen az emberek sámánja. A sas ugyan jól végezte a munkáját, kiűzte a rossz szellemeket, de mert nem tudott szólni az emberekhez, nem tudott tanácsot adni, s így segíteni sem tudott rajtuk. Ezért kérésére a szellemek úgy segítettek rajta, hogy egy fa tövében alvó asszonyhoz küldték, akire rászállt és teherbe ejtette. Az asszony hamarosan megszülte a fiát, aki a „Bölcs Fekete Sámán”, illetve „Felszentelt Fekete Sámán” nevet kapta, és ő lett az emberiség első sámánja.

Hafré fáraó a Hórusszal

A fejlett ókori társadalmak hitvilágában is igen jelentős szerepet töltöttek be a sólymok. Először Egyiptomban tűnt fel, mint szakrális, hatalmi jelkép, az Ég Uraként az egész eget átfogó sólyommadár, szemei a Hold és a Nap, szárnyai átölelik az egész földet. Szobrokon, képi ábrázolásokon - mint a régészeti leletek címszó alatt több példán keresztül is láthatjuk - a kiválasztott vezetőik feje fölé a szent sólyom védelmezően tárja szét szárnyait. Ez egyben jelképezi az isteni kiválasztottságot, a szakralitást. Tehát amint a bemutatott példák mutatják, a tőlünk térben és időben egymástól nagyon távol eső korok és népek kultúrájában is az égi származással rendelkező szakrális uralkodók, fáraók, istenkirályok mögött és feje felett ott az égi származást bizonyító szent sólyom.

Tehetséges emberek lehettek hősök, hadvezérek, „nagy emberek", de vezető, akinek sorsától népe boldogulása függött, az csak isteni kiválasztott lehetett. A régi korok emberei számára még nyilvánvaló volt, hogy csak a szakrális király uralkodhat Isten kegyelméből. Az elképzelhetetlen volt, hogy egy nép vezetője ne lett volna kiválasztott, szent ember, aki közvetíti és végrehajtja az istenek akaratát. Az isteni kiválasztottságról így szól egy VII. sz.-i türk kagán: „Az égen és földön, és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember."

Az ázsiai hunok fejedelmüket az „ég fiának" hívták. Mao-tun a Keleti hunok fejedelme így fogalmaz „A nagy san-jü, kit az ég emelt trónra." Fia pedig így nevezi magát: „A hiung-nu nép nagy san-jü-je, akinek az ég és a föld adott életet, és akit a Nap és a Hold helyezett méltóságába". A több száz évvel későbbi türk eredetű orchoni feliratok tanúsága szerint: „Én, az istenekhez hasonlatos égi szülött, Bilge kagán.“ A kirgizek eposzában, a Manaszban olvashatjuk, hogy nemzetalkotó vezetőjük megszületését, úgy, mint a magyaroknál, egy álomban megjelenő gyönyörű vadászsólyom jövendölte meg. Hasonló ősi motívum a mongolok harci zászlaját díszítő fehér sólyom. De hogy ne menjünk ilyen messzire, hasonlóan fogalmaz Kézai is királyát megszólítván: „Leggyőzhetetlenebb és leghatalmasabb Urának, III. Lászlónak Magyarország Dicső királyának… kinek dicsőségét a Nap és a Hold csudálja.”

És a sort még folytathatnánk sokáig. A különböző népek mítoszai, hősmondái, népmeséi nem azért mondják ugyanazt a lét legfontosabb kérdéseiről, mert hatottak egymásra, - mint azt ma többen állítják - esetleg „kölcsön vették egymástól", hanem azért, mert a kinyilatkoztatást ugyanonnan, illetve ugyanattól kapták.

Szanatrug pártus király

A sólymot őseink is Isten és a Nap madarának, nemzeti azonosságuk legalapvetőbb szimbólumának tekintették. Egyaránt megtalálható a turul ábrázolása és tisztelete szittya (szkíta) eleinknél, a római birodalmat megállító pártusoknál is. A régi káldeus hit szerint „a földi uralkodás az Égből küldetett le". A Pártus Birodalom uralkodói is ezt vallották, „karizmatikus" királyoknak tartották magukat. Cselekedeteikkel az Istentől nyert elhívással, isteni gondviseléssel a népeik jólétét, békéjét és istenes életét kívánták szolgálni. Gyönyörű templomokat építettek. Ennek jelentőségét jelzi Eusebius keresztény történetíró feljegyzése, miszerint a perzsák 360 pártus-keresztény templomot romboltak le. Közülük az egyik legnagyobb a Hatra-i templom. Romjai alól kerültek elő olyan csodálatos, Kr. u. 2. század elejéről származó, korukat kiválóan jellemző alkotások, mint Szanatrug pártus király vagy a Szent Sólyom szobra.

A Pártus Birodalomban (Kr. e. 256-Kr. u. 226) Jézust a „Fény Fiának” tekintették, akit évezredek óta a Szent Sólyom, a Turul jelképezett. Ezért a pártus királyok fejükön viselték a koronájukra illesztett sólymot, annak jeléül, hogy Istentől rendelt hivatásuk a Szent Sólyom által megerősödött, bizonyítást nyert.

A Turul-dinasztia uralkodói egy olyan uralkodói láncolat utolsó tagjai voltak, amely láncolatban az uralkodás vezérelve igen hosszú ideig a szakrális királyságon, a király szakralitásán alapult. A szakrális király méltóságban az Istenkirály után következik. E fogalom lényegileg azt jelenti, hogy a király nem istennek született ugyan, mégis olyan erőket birtokol, amelyek révén képessé válhat a „megistenülés" megvalósítására. Ez megtörténhetett akár életében, akár halála pillanatában vagy az után. E folyamattól elválaszthatatlan, hogy az utat bejáró mágikus erőkkel rendelkezzen, ami tulajdonképpen uralkodásának valós szellemi alapját jelenti. Mindezen erők magasan az általa uralt arisztokrácia és nép fölé emelik, olyan méltósággal ruházván fel, amely egy szellemileg megalapozott antropológia szerint népétől elkülönült rasszként határozza meg dinasztiáját. Az istenivel való eleven kapcsolat, a mágikus erők birtoklása jelentették az uralkodó karizmáját, idoneitását vagyis rátermettségét. Az uralkodói méltóság öröklésében a seniorátus elve tulajdonképpen a rátermettséggel függött össze, hiszen általában - de korántsem mindig, a kivételek pedig igencsak meghatározóak voltak a dinasztia életében - kapcsolat állt fenn a karizma birtoklása és az életkor között.

A japán, a kínai, az egyiptomi és más uralkodók a Turul-házhoz hasonlóan Istentől eredeztették dinasztiájukat. A világhódító keleti népeket vezető nemzetségek mind rendelkeztek valamilyen turulos őssel. Egyiptomi, hun, pártus, örmény és mongol uralkodók fejdíszén is megtaláljuk a ragadozó madár ábrázolását. Tehát e népeknél a turul mint az égi és a földi hatalom közötti közvetítő szerepel. A Turul közvetítette az isteni akaratot, majd a történelem folyamán felbukkanó kiemelkedő vezetők eljövetelét is egy-egy turulos álom jövendöli meg, ezzel mintegy megerősítve annak kiválasztottságát. A hunoknál, magyaroknál, oguzoknál a turul, a kirgizeknél, mongoloknál a fehér sólyom (aksonkor) volt ez a csodás madár.

A „szent” kiválasztott családokba vetett hit olyan erős volt, hogy a pusztai népek még a XX. században is igyekeztek valamilyen Dzsingisz kán utódot vezetőjükül megválasztani. A birodalom és dinasztia alapító Timur Lenk - egy hódításairól híres, mongol (más kutatók szerint türkomán) fejedelem - is azt híresztelte magáról, hogy Dzsingisz kán távoli leszármazottja, ezzel is megalapozva uralkodói szakrális kiválasztottságát. A bolgár honfoglalást is turulos-szakrális ősökkel rendelkező Attila ivadék, Irnik vezette. Az Árpád háznak is több száz éves vezető szerepet biztosított tekintélye. A turulos ősökkel rendelkező családok hatalmas birodalmakat hoztak létre. Attila a Ny-i hun, az oguz-török szeldzsükök Tugril bég (1038-1063) vezetésével a szeldzsük, majd Ertoghrul fia Oszman Gázi ibn Ertoghrul (1281-1324) az Oszmán birodalmat.

A szakrális fejedelem összekötőkapocs a földi és az Égi világ között, elsődleges feladata az Égiekkel való jó viszony fenntartása. A szakrális király Isten kegyelméből uralkodik, Istennel egyetértésben, azaz Isten akaratának közvetítőjeként. Számára királynak lenni nem jelent mást, mint szüntelenül Isten-ítélet alatt állni. A szakrális király nem osztotta meg a törvényhozó hatalmat népével, mert nem is oszthatta meg! Bár a népéért, de nem a néppel együtt kormányzott. Neki Istennel együtt, Isten akarata szerint kellett kormányoznia, törvényt alkotnia. Alakja ezért környezetéből nem a félelmet, hanem a nyugalom és a biztonság érzését váltotta ki.

Az ősi magyar hitvilágban nagyon fontos helyet foglalt el a beavatás. A király beavatása és mindazoké, akik a szakrális, archaikus hierarchiában helyet foglaltak. A király méltóságát megalapozza származása, ez nagyon fontos, de nélkülözhetetlen számára a sikeres beavatás. A beavatás az, ami „megteremti a szakrális uralkodót”.

A megszületendő szakrális ős a kiválasztott vezetésével népe hatalmassá, gazdaggá, sikeressé válik. Ha az uralkodó valamilyen oknál fogva alkalmatlanná válik, úgy ennek fordítottja következhet be. Azon népeknél, ahol hagyományaik, szakrális családjaikba vetett hitük nem tűnik el, kedvező körülmények között a szakrális ősökkel rendelkező dinasztia leszármazottja újra felemeli népét. Így olvashatunk erről az orchoni feliratokban: „ ...Fent a türk Ég, és szent Föld Víz határozott. Felemelte atyámat Elteris kagánt… hogy a türk nép ne pusztuljon el, hogy új nép legyen ….. őseim törvénye szerint megszervezte és új életre keltette a népet…mely rabszolgává lett…"

A szakrális király a legfelső helyen áll a szakrális hierarchiában, mert beavatása magasabb színvonalú, mint az ország többi beavatottjáé. A szakrális hierarchiában mindenki beavatásának minősége által meghatározottan foglalhatja el a helyét. Ha e legfontosabb követelmény nem teljesül, akkor „zökken ki” az idő. És hányan sóhajtottak már fel: „Óh, kárhozat! Hogy én születtem helyre tolni azt."

1.6.2. Álmos, az első magyar szakrális uralkodó