Az aradi vértanúk gyásznapja

A világosi fegyverletétel
A világosi fegyverletétel

„Tizenháromszor tizenháromnál, de még százszor tizenháromnál is több volt, akit azok a bitangok a magyarok első sorából kipusztítottak!" (Illyés Gyula: Fáklyaláng)

„Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról.
Tudod-e, hogy miért haltak meg
Azok a nagy, hős leventék?
Jól jegyezd meg, jól tanuld meg:
Mert a hazát hőn szerették.
Szeresd te is!... S a hősökért
Ima szálljon ajakadról...
Tedd le azt a tündérmesét!
Olvass, fiam, az aradi
Tizenhárom tábornokról."
(Pósa Lajos: Mit olvasol édes fiam?)

1849. augusztus 13-án a Világos közelében levő szőlősi mezőn a magyarok szimbolikus módon az orosz csapatok előtt letették a fegyvert. Görgey tudatosan választotta ezt a megoldást, hogy ezzel a megbánásnak még a látszatát is kerülje. Ha a császári seregnek adták volna meg magukat, annak az lehetett volna az üzenete, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Ezzel szemben a magyarok üzenete az, hogy csak a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább folytatni a harcot. Ferenc József, ki korlátlan bizalommal viseltetett hadserege iránt, személyesen érezte sértve magát tisztjeinek ilyen fokú hűtlensége miatt. Ez meg is határozta a megtorlás súlyát. 1849 kora őszén a Habsburg hatalom logikája, a birodalmi érdek nem tekintette elegendő válasznak a rebellióért a világosi fegyverletételt. A teljhatalmat kapott Haynau bosszúja a leszámolást megalázónak is szánta. A győztesek úgy érezték, Batthyány Lajos és a tizenhárom tábornok kivégzésével nemcsak a forradalmat és szabadságharcot fojtják vérbe, hanem a nemzet szabadságvágyát is.

Már május végén a „bresciai hiéna” néven elhíresült Haynau táborszernagy lett a császári hadsereg főparancsnoka, aki Ferenc József (ur. 1867-1916) utasítása nyomán a már megszállt területeken ádáz hajtóvadászatba kezdett a „rebellió” támogatói ellen. Mivel a háború még folyt, a nyári akciók java része a polgári lakosság - főleg jegyzők, papok, tanítók - ellen irányult, a világosi fegyverletétel után azonban megkezdődhettek a tárgyalások I. Miklóssal (ur. 1825-1855) az orosz fogságba esett tisztek átadásáról. Bár a cár újfent könyörületességre intette a fiatal Ferenc Józsefet, augusztus 23-án átadták őket az osztrákoknak. A császár mindenképpen példát akart statuálni a szabadságharc kézre kerített vezetőivel, igaz, még ő is elutasította Haynau kérését, aki a foglyokat statáriális eljárás keretében akarta kivégeztetni. Haynau jóslata, mely szerint "Egy évszázadig nem lesz több forradalom Magyarországon", valóra vált. 1956 távlatát megsejteni sem lehetett volna jobban.

Augusztus 25-én a Haynau által kiválasztott tizenöt magas rangú katona, köztük tizennégy tábornok megérkezett Aradra, s Karl Ernst törzsbíró vezetésével még aznap megkezdődtek a kihallgatások. A vádlottakat két szempont alapján választotta ki. Mindannyian a császári hadsereg tisztjeként kezdték meg katonai pályafutásukat és a szabadságharc alatt tábornoki rangot értek el, vagy önálló seregtestet vezettek. Hivatalosan tábornoki rendfokozatát egyiküknek sem ismerték el az osztrákok. A közülük Kiss Ernő honvéd altábornagy volt a rangidős, aki korábban cs. kir. ezredes volt, a többiek ettől mind alacsonyabb osztrák tiszti rendfokozatokat viseltek.

A vádlottak nem számíthattak sem tisztes eljárásra, sem tisztes ítéletre, ezt sugallta a pesti vérbíróság néhány nappal korábbi ítélete is. 36 elítéltet (közöttük olyan nevek szerepelnek mint Kossuth Lajos, Perczel Mór, Szemere Bertalan, Mészáros Lázár) „távollétükben" halálra ítélték és neveiket 1851. szeptember 21-én a lakosság megfélemlítésére és a szabadsághősök emlékének meggyalázására bitófákra akasztották.

A vértanúk
A vértanúk

Ennek megfelelően Haynau táborszernagy 14 tagú hadi-törvényszékének eljárása is több szempontból is koncepciós jellegű volt. Haynau körében már a tárgyalások előtt döntöttek a halálos ítéletről, a vádak pedig jogi szempontból is aggályosak voltak. Az eljárás tanúk meghallgatása nélkül zajlott, a „védelmet” maga a vád „képviselte”. A haditörvényszék elé állított tisztek elleni vád elsősorban fegyveres lázadás volt, amit az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat kiadása után szolgálatban maradók esetében felségárulásnak minősítettek. A felségárulás erősen vitatható, mert Ferenc József a törvények értelmében nem volt legitim magyar király, a fegyveres lázadás vádjának pedig többek között az mondott ellen, hogy Ferdinánd 1848 októberében törvénytelenül oszlatta fel a magyar országgyűlést. V. Ferdinándot december 2-án az osztrák főurak a császári címről ugyan lemondatták és unokaöccsét, Ferenc Józsefet tették császárrá. De a magyar urak és a magyar parlament nem mondatta le és nem választott helyette új királyt! Ferenc József egészen a kiegyezésig nem koronáztatta meg magát, tehát nem volt törvényes magyar király. De nem is kezelte úgy a magyarokat, mint akiknek ő az általuk megválasztott törvényes királya, hanem csupán úgy, mint a birodalma alsóbbrendű és ellene lázadó szolgáit. Mint fegyverrel szerzett terület rabszolgáit.

Thorma János: Aradi vértanúk - Október hatodika<br/>Elsőnek Poeltenberg Ernőt vitték a bitófához
Thorma János: Aradi vértanúk - Október hatodika
Elsőnek Poeltenberg Ernőt vitték a bitófához

Mindez nem akadályozta meg a Karl Ernst vezette törvényszéket abban, hogy - Haynau kívánságának megfelelően - szeptember 26-án valamennyi honvédtisztet kötél általi halálra ítélje. Egyikük sem védekezett a vészbíróság előtt. Mártíriumuk katonai büszkeséggel, személyes bátorsággal, hazafiúi önérzettel vállalt tett. Majd a „védő” Karl Ernst négy fő ügyében enyhítésért fellebbezett Haynauhoz, a „bresciai hiéna" azonban még várt. Október 2-án rendelkezett csak a kivégzés módozatairól, mely szerint Lázár Vilmos, Dessewffy Arisztid, Schweidel József és Kiss Ernő esetében az ítéletet golyó általi halálra változtatta. Az ítéletek végrehajtását pedig tudatosan október 6-ára, a bécsi forradalom és Theodor Baillet de Latour hadügyminiszter halálának évfordulójára tűzte ki, amivel egyértelművé tette, hogy az eljárások célja a bosszú és nem az igazság volt. A bécsi forradalom évfordulójára időzített kivégzéssorozat a levert szabadságharc utáni megtorlások tetőpontja volt.

Október 6-án hajnalban először a golyó általi halálra „kegyelmezetteket" lőtték agyon a vár északi sáncában, majd ezután következtek az akasztófára ítélt tábornokok a következő sorrendben: Poeltenberg Ernő, Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagy-Sándor József, Leiningen-Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Őket a vártól délre sebtében összetákolt bitófákra akasztották fel.

E katonák sokban különböztek egymástól. Volt aki forradalmárnak vallotta magát, mások csak esküjükhöz kívántak hűek maradni. A magyarok mellett volt közöttük szerb, horvát és német, de akkor senki nem nézte, hogy kinek mi az anyanyelve. „Csak" a haza, a becsület, az adott szó számított. Mert a magyarok alkotmányára esküdtek fel, esküjük szerint védték a magyar népet - és adták érte életüket. Anyanyelvüktől függetlenül igaz magyarként cselekedtek, mert azonosultak a magyar nemzettel, képviselték annak érdekeit és vállalták annak sorsát.

Vécsey tábornok megcsókolja a kivégzett Damjanich kezét
Vécsey tábornok megcsókolja a kivégzett Damjanich kezét

Bár 1849 augusztusa és 1850 februárja között Aradon tizenhat honvédtisztet végeztek ki, a nemzeti emlékezet mégis elsősorban őket, az 1849. október 6-án kivégzett tizenhárom honvédtisztet nevezi aradi vértanúnak, gyakran használva a tizenhárom aradi vértanú, illetve az aradi tizenhármak elnevezést is. A történeti húség kedvéért megjegyzendő, hogy 1849. augusztus 22-én végezték ki Ormai Norbert honvéd ezredest, a honvéd vadászezredek parancsnokát, emiatt őt szokás az első aradi vértanúnak is nevezni. 1849. október 25-én végezték ki Kazinczy Lajos honvéd ezredest, Kazinczy Ferenc fiát, akit szokás a tizenötödik aradi vértanúnak is nevezni. És végül 1850. február 19-én végezték ki Ludwig Hauk alezredest, Bem tábornok hadsegédét. Lenkey János honvéd vezérőrnagyot csak azért nem végezték ki, mert a börtönben megtébolyodott. De 1850 februárjában ő is az aradi várbörtönben halt meg iszonyatos körülmények között. Szintén kivégezték cseh származású, németül beszélő, de a magyar hazáért harcoló báró Hruby Gyulát, aki az Ottrubay család tagja volt.

Az aradi vértanúk kivégzése napján, október 6-án vetettek véget Batthyány Lajos miniszterelnök életének Pesten, ahol kétszer annyi mártírja volt a szabadságharcnak, mint Aradon. (Pesten több mint harminc embert végeztek ki 1848-50 között, ugyanebben az időszakban Pozsonyban tizenkettő, Kőszegen pedig nyolc mártírja volt a magyar küzdelemnek.)

Úgy tűnt, Batthyány Lajos nagyívű pályája azzal koronázódik meg, hogy a vasakaratú, művelt arisztokrata - mivel a számottevő politikai erők őt fogadták el leginkább - az első miniszterelnök lett. Nem volt forradalmár, de öntudatos hazafi volt. Vállalta, amit neki rendelt vállalni a sorsa, mert magyarságát és a becsületét fontosabbnak tartotta, mint az életét. Pályája a miniszterelnökségnél is magasabbra ívelt - a nemzet vértanújává vált.

Batthyány kivégzése
Batthyány kivégzése

A honvédtisztek és Batthyány kivégzése a bírósági eljárás dacára puszta gyilkosság volt, hiszen az ítélethozatalra egy koncepciós pert követően, jogtalan vádak alapján került sor. A bíróság felségárulásban találta őket vétkesnek, holott I. Ferenc József, akinek csapatai ellen harcoltak, ekkor nem volt magyar király. A Magyarország államiságát garantáló áprilisi törvények alapján lett gróf Batthányi Lajos Magyarország első miniszterelnöke, mely posztról Batthányi szeptember 11-én lemondott és nem szállt szembe V. Ferdinánd döntésével - mégis kivégezték. Halálukkal Haynau - és Ferenc József - a magyarság függetlenségi törekvését kívánta büntetni. Ezért a tizennégy kivégzett férfit joggal tartjuk nemzeti ügyünk mártírjainak. Hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel és utolsó mondataikkal a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról.

A szabadságharcban már eddig is megviselt társadalomra súlyos terhek hárultak. A fizikai és anyagi terheken túl a legfájóbb veszteséget az ezekben az ítéletekben is megtestesülő hazai elit megtizedelése jelentette. Az elvakult megtorlásban az ország színe java, a reformkor és a szabadságharc nagy nemzedéke veszett oda. Akit nem végeztek ki, vagy nem börtönöztek be hosszú időre, az menekülni kényszerült, pótolhatatlan űrt hagyva maga után. Mindez pedig hosszú időre visszavetette az ország politikai, gazdasági, szellemi és társadalmi fejlődését.

A szabadságharcról az emigrációban írott könyvében Horváth Mihály, volt csanádi püspök és 48-as miniszter így emlékezett meg a vértanúkról: „Mily szerencse, hogy a nemzet élete szívósabb egyes emberek életénél! - hogy ezeknek a nemzeti szent ügy miatt igazságtalanul erőszakosan eloltott élete is a nemzet tőkéjét gyarapítja; - mert minden ügynek, mely igaz, jó és szép, melynek erkölcsi értéke van, a mártírok vére csak termékenyíti életgyökereit, a vértanúk szent emléke csak hatványozza életerejét!"

Emlékezetük

Az aradi vértanúk kultuszának története már a kivégzés napjával megkezdődött. Az az emberi méltóság, ahogyan vállalták sorsukat, mély nyomot hagyott a szemtanúkban. A 13 mártír honvédtiszt a szemtanúk szerint bátran állt hóhérai elé, akik elrettentésül estig kinn hagyták a holttesteket. Számításaik nem váltak be, ezzel a lépéssel ugyanis csak azt érték el, hogy a közeli falvakból több ezren zarándokoltak a vesztőhelyre. Már egy-két órával a kivégzéseket követően roppant tömegek zarándokoltak arra a helyre, amelyet a zsarnokság „Golgothává avatott". Mindenki sírt, imádkozott, és ezen a napon minden boltot, nyilvános helységet bezártak. Már a kivégzés napján elkezdték az áldozatok tárgyi hagyatékának összegyűjtését. Később is valóságos búcsújáró hellyé lett a kivégzés helyszíne.

Reök Emília karkötője
Reök Emília karkötője

A szabadságharc leverését követő passzív ellenállás egyik különös kelléke volt egy bizonyos karkötő. A képen látható műtárgyat hajdani készítőjének egy oldalági leszármazottja, Kachemann Róbert ajándékozta a Magyar Hadtörténeti Múzeumnak. A karkötőt fiatalon, alig tíz évesen, Reök Emília készítette. (Későbbi férje, Hofmann Gyula anyai nagynénje volt Maderspach Károlyné, született Buchwald Franciska, akit Ruszkabánya főterén Haynau megvesszőztetett.)

A fekete mezőben nefelejcs koszorú keretezi a középütt sorakozó arany színű kilenc betűt. Ezek az összeolvashatatlan betűk a kortársak számára, mind magyar, mind német nyelven közismert utalást rejtettek. A kilenc betűben tizenhárom aradi vértanú neve rejlik. (A D betű Damjanich és Dessewffy Arisztid, az L pedig gróf Leiningen-Westerburg, Lázár Vilmos és Lahner György nevét idézi.) Magyarul így szólt a mondat: "Pokol Vigye Dinasztia Tetteit, Nemzetünk Átka Kísérje Léptöket Sírjukig." A német mondat: „Pannonia Vergiss Deine Toten Nicht, Als Kläger Leben Sie" (Pannónia ne feledd halottaidat, mint vádlók élnek ők).

Ez a gondolat már a kivégzés napján megszületett. Az anekdota szerint 1849. október 6-án késő este Vécsey özvegyéhez egyenruhás tiszt kopogott be. Papírdarabkát nyújtott át, rajta a fenti német nyelvű mondat: „Pannonia! Vergiss Deine Toden Nicht, Als Klager Leben Sie!" Különleges, minden korra illő szavak, képesek vádolni mindazokat, akik vérünkbe gázoltak - akár 1848-at, akár Trianont, akár 1956-ot követően.

A nemzet az aradi hősök emlékezetét az adott kor lehetőségei szerint számos formában őrizte és őrzi. De ne feledjük, hogy a forradalmak emléke hogyan él tovább nálunk az emberek emlékezetében. A vérbefojtás után hosszú ideig tabutéma a forradalom és mártírjainak emléke. Majd a népek többnyire behódolnak a forradalom leverőinek, majd évtizedek múlva rejtélyes nosztalgiák ébrednek a társadalom egy részében. Mert az emberek emlékezete szelektív és módfelett bonyolult. És hosszú időnek kell eltelnie, amíg a történelmi tapasztalat letisztul, kollektív bölcsességgé nemesül. Így volt ez mindegyik forradalmunk esetében.

Reményik Sándor:

A szobor helyén

Kerestem, s megtaláltam a helyet.
Már égre nem törtek nagy vonalak,
Csak áldozati illat lebegett.
Körül vasrács, és belül puszta gyep,
De a gyep közt gyöngyvirág-levelek.
A levelek közt egy-egy karcsú szár,
Hogy mennyi nőtt: én nem számláltam meg,
Csak hittel hiszem: éppen tizenhárom,
S tizenhárom gyöngy minden karcsú száron.
Hát ez maradt: túl szobron és időn,
Ércen, márványon, merev méltóságon,
Új viharon, új vértanúhalálon:
Tizenhárom gyöngy, tizenhárom száron.

Október hatodikáról megemlékezni még közvetlenül a kiegyezés előtt is tiltott volt: 1867-ben a kormány rendelettel tiltotta meg a honvédegyletek e napra tervezett országos gyűlését. Barabás Béla jogász - volt országgyűlési képviselő - 1929-ben megjelent emlékirataiból vált ismertté, hogy édesapja volt az első, aki egy kiszáradt eperfát és egy keresztet vitetett ki a kivégzés helyszínére. Az eperfa ágaira ragasztott cédulákra írták fel a tizenhárom vértanú nevét. 1871-ben a vértanúk emlékének ápolását felvállaló Aradi Honvédegylet egy emlékkővel helyettesítette a kiszáradt eperfát.

A kiegyezést követően kellő politikai tapintattal már lehetett emlékezni a szabadságharc hőseire és áldozataira. Ekkortól vidéken sorra emelték a honvéd emlékműveket, sőt 1870. október 6-án a Kerepesi temetőben is felavatták a „kilencek síremlékét", a kevéssé ismert és Pesten 1849-1853 között kivégzett személyek közös emlékművét.

Aradon már 1890-ben emlékművet avattak tiszteletükre, de a korabeli Magyarország területén sok helyen létesült tiszteletükre emlékhely vagy emlékmű. A legismertebb a Huszár Adolf, illetve Zala György által készített és Aradon felállított Szabadság-szobor, melyet 1925-ben lebontottak, majd a román-magyar megbékélés részeként 2004-ben visszaállították. A vesztőhelyen ma látható obeliszket 1881-ben állították fel.

1890. október 6-ától a pesti közönség a vigadó első emeleti termében felállított Edison-féle fonográf hengerről hallhatta Kossuth Lajos megemlékező szónoklatát az aradi hősökről.

Thorma Jánosnak a magyar honfoglalás 1000 éves évfordulójára készített Aradi vértanúk, október hatodika című remekbe sikerült kompozícióját a nép előbb ismerhette meg sokszorosított olajnyomatos formában, mint a műértő közönség eredetiben, mert politikai okokból először csak 1905-ben állították ki a művet.

Trianon után megszűnt a Bécstől való függés, így az 1848-as forradalom ünneplése is szabaddá vált. Ennek keretében 1926. október 6-án avatták fel Budapesten a Batthyány-örökmécsest. Egykor a helyén a hírhedt Újépület árka volt, mellette helyezkedett el a „Garnison Arrest No.5", amely nemcsak építése, de a fogva tartás módja miatt is a legsötétebb börtönök egyikének tartották. Itt őrizték, majd az árokban lőtték főbe gróf Batthyány Lajost, az első független felelős magyar kormány miniszterelnökét. Holttestét titokban vitték a Belvárosi templomba, és csak 1870. június 9-én temethették el nyilvános tiszteletadással, majd 1874. május 26-án a Kerepesi temető mauzóleumában helyezték el.

Az aradi Szabadság-szobor
Az aradi Szabadság-szobor

Az Újépület lebontása után döntöttek úgy, hogy azon a helyen, ahol Batthyányt kivégezték, nem szobrot, hanem örökmécsest állítanak. De a kivitelezésre csak több mint húsz év elteltével került sor a tervmódosítások és a háború miatt. A Batthyány-örökmécses a szabadság jelképe lett, s már 1941-ben antifasiszta tüntetést tartottak itt, a kádárizmus utolsó éveiben pedig a március 15-i ellenzéki tüntetések rendszeres színhelye volt.

2001-ben a Nemzeti Kegyeleti Bizottság előterjesztése alapján a Kormány a nemzeti gyászról szóló 237/2001. (XII.10.) Kormányrendelettel, október 6-át, gróf Batthyány Lajos miniszterelnök és az aradi vértanúk kivégzésének napját - állandó jelleggel - nemzeti gyásznappá nyilvánította. Ezen a napon az állami lobogót félárbocra eresztik, a középületekre kitűzik a gyászlobogót, az iskolákban megemlékezést tartanak.

Emlékművük sok helyen áll az országban, közöttük a Pest megyei Gyömrőn állított emlékművet, a Békés megyei furugyi történelmi emlékparkot, valamint a Borsod megyei Kisgyőrön az Aradi vértanúk emlékparkját díszíti a Turul. Haynau kegyetlen megtorlásának egy korábbi eseményének állít emléket a székesfehérvári Haleszi felkelés áldozatainak emlékműve.