1.9.2. Őseink hite Géza fejedelem uralkodásától

Géza fejedelem idején épült a Mátra alján Tarnaszentmária temploma, legkisebb, legrégibb templomunk.
Géza fejedelem idején épült a Mátra alján Tarnaszentmária temploma, legkisebb, legrégibb templomunk.

A Géza fejedelem előtti időkből őseink vallásáról az előző fejezetben itt olvashatunk.

A magyarok közötti vallási türelemre, a nagyfokú vallásszabadságra példa Taksony és Géza idejéből Pilgrim püspöknek VII. Benedek pápához 974-ben írott levele. „Mert maguk a magyarok, ámbár még egy részük a pogányság bilincsében van, a mindenható Isten kegyelmének munkája által senkinek alattvalóik közül nem tiltják a megkeresztelkedést, sem a papokat nem gátolják, hogy bárhova menjenek. Hanem oly egyetértők a pogányok a keresztényekkel és oly barátságosan vannak egymással, hogy beteljesedni látszik Ézsaiás jövendölése: a farkas és a bárány együtt legel, az oroszlán szénát eszik."

Gellért püspök hét éven keresztül remetéskedett Bakonybélben, így minden bizonnyal jól ismerte a magyarok vallási nézeteit. Ebből az időszakból származó könyvében számol be róla, hogy Magyarországon üldözik azokat, akik a manicheizmust üldözik. Ebből, és a fentebb mondottakból következtethetnénk arra is, hogy akkor a magunkkal hozott vallás a manicheizmus volt. Ezt erősíti, Photius bizánci pátriárka is, aki 895-ben az Etelközben Kijev környékén maradt magyarokat a „manicheista eretnekség híveinek" nevezte. De Gellért püspök ugyanebben a könyvében egy másik helyen azt mondja, hogy ez a vallás csak hasonlít a manicheizmushoz, de nem az!

A Szent-Gellért legendában azt olvashatjuk, hogy népünk körében Máriát, Jézus anyját példátlan tisztelet övezte, amikor Róma gyakorlatilag még nem is ismerte. Sőt Gellért úgy számol be, hogy ezt az egyedülálló, Nyugat-Európában nem jellemző Mária kultuszt ő maga készen találja a Kárpát-medencében. Kultuszát tehát egyáltalán nem kellett tűzzel-vassal terjeszteni, azt bizony mi hoztuk magunkkal. Még valahová Belső-Ázsiába vezet vissza ez a talányos rendeltetésű, nagy tiszteletnek örvendő istenanya, akinek neve Boldogasszony vagy Boldoganya. Ez az ősi hitvilágunkban szereplő Boldogasszony - Babba - fogalma közel állt a katolikus Szűz Mária fogalmához. A szeplőtelen fogantatáshoz igen hasonló mitológiánk Emeséje is, éppen ezért mi magyarok Máriát Szűz Máriának nevezzük, holott őt az európai kereszténység Szent Máriának (Heilige Marianak, Santa Marianak stb.) nevezi. Őseink Isten anyja nem az európaiak által ábrázolt Holdon, hanem a Napon, illetve a Napot szimbolizáló kereszten áll. Tulajdonképpen a magyarok Emese anya-kultusza készen találta a népet a Mária kultuszra. Szent Gellért tehát ennek a jóságos, fenséges mennyei asszonynak a kultuszával találkozott, akiben mintegy Szűz Mária előképét láthatta, akinek tisztelete nagyobb akadály nélkül válhatott Mária-kultusszá, és akinek költői neve sem látszott méltatlannak arra, hogy Isten anyját ékesítse. Ekkor választotta ki Szent Gellért a „Napba öltözött asszony" bibliai idézetét az udvar előtt tartott prédikációjának témájául.

Benczúr: Szent István felajánlja Magyarországot Szűz Máriának.
Szent István Bazilika oltárkép
Benczúr: Szent István felajánlja Magyarországot Szűz Máriának. Szent István Bazilika oltárkép

Így talán még érthetőbbé válik számunkra Szent István utolsó cselekedete hazájáért, népéért, és hogy miért is tudta az országát Szűz Máriának felajánlani és ezt a felajánlást a magyarokkal elfogadtatni. A koronát, s vele együtt az országot népével együtt nem a véletlen sorsra, nem a földi, gyarló hatalmasságokra bízza. Szent István tudatos politikai és államjogi lépéssel 1038. augusztus 15.-én Nagyboldogasszony napján Székesfehérvárott a Mennybe emelt Szűz Mária templomában országát a Magyar Szent Korona képében a Mennybe emelt Szűz Máriának ajánlotta fel. Mintegy átruházza azt örök tulajdonul arra a földön túli, embertől független égi hatalomra, akinek tisztaságához semmi kétség nem férhet. Ez az Ég és a Föld között kötött szerződés a Kárpát-medencét Szűz Mária országává tette, Szűz Mária oltalmába helyezte. Ezen a jogi helyzeten pedig földi hatalmak nem változtathatnak! Az elvont emberi gondolkodás csúcsát jelenti ez a megoldás. Szent István nem csupán országot, hitet, egyházat hagyott népének örökül, hanem egy olyan szellemet is, amely évszázadokon át meghatározója volt kultúránknak. Így jött létre a Regnum Marianum, vagyis Mária országa (királysága). „A sajátosan magyar „Regnum Marianum"- eszme azt jelenti, hogy Mária védi országát, mi pedig hűen követve a krisztusi hitet, érvényre juttatjuk állami és társadalmi életünkben is az evangélium tanítását." (Mindszenty József: Emlékirataim) Az oltalomba vetett hit ékes bizonyítéka az úgynevezett Mária-zászló, amelyen a fehér mezőt piros és zöld farkasfogak szegélyeznek, és közepén látható Mária, „Magyarország királynéja”, karjában a gyermek Jézussal. Későbbi századokban függetlenségi harcaink során a hazánk szabadságáért küzdők oldalán - pl. az 1848/49-es szabadságharc alatt - ott lobogott ez a zászló.

Feltehetően korabeli a Gézával kapcsolatos gyakran emlegetett történet, miszerint már „keresztény volt", mikor az egyik pap megrótta, miért áldoz a pogány istennek is. Mire Géza felelete: „elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két istennek is áldozzak", jól tükrözi a logika formális szabályai szerint is, hogy előtte csak egy Istene volt! De azt is, hogy egy viszont volt! Ez az öntudatos mondat Géza mentalitását tükrözi, mint ahogyan az is, hogy 973-ban a quedlinburgi gyűlésre csak követeket küldött, ő maga nem ment el Ottó hívására. Egy kortárs német szerző így szól róla: „Vezetése alatt kezdődött el a kereszténység, de ez pogánysággal vegyült, megfertőzött vallás volt, s ez a bágyadt és zavaros kereszténység rosszabb kezdett lenni a barbárságnál."

1849-es honvéd lovassági zászló a trónfosztás után
1849-es honvéd lovassági zászló a trónfosztás után

Werbõczy István - aki talán a legsikertelenebb magyar politikusok egyike, de egyike legnagyobb jogtudósainknak - 1504 és 1514 között alkotta meg Tripartitum (magyarul Hármaskönyv) néven ismeretes szokásjogi gyűjteményét. Az országbírói ítélőmesterből nádorrá lett Werbőczy István a „Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyvében” a korabeli Magyarország jogi szabályait és szokásjogait gyűjtötte össze, rendszerezte és foglalta írásba. Ebben a műben olvashatjuk azt a rendkívül fontos mondatot, hogy a magyar nem Róma jóvoltából keresztény, hanem egyenesen Istentől. Ez pedig ugye azt jelenti, hogy a nép önként vállalta ezt fel, nem kellett ezt senkinek sem ráerőltetnie!

László Gyula „Múltunkról utódainknak I-II." című művében írja, hogy „pogány kori" istenfogalmunk és a keresztény hit Istene nagyjából egymást példázta. A honfoglaló magyarok sámánhitének szakrális szókincse kísértetiesen megegyezik a mai katolikus vallás alapszókészletével, segítségével szinte az egész Bibliát le lehetne fordítani. Tessék csak felütni a Bibliát! Horvát István történetíró és nyelvész írja az 1825-ben megjelent „Rajzolatok a magyar nemzet legrégibb történelméből” című művében: „Pözsög a Szent Írás mindenféle régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól. Szent Írást olvasó Rokonim! Hogyan nem vettétek ezeket észre a sok század alatt?!”

A keresztény egyházzal, egyházszervezettel kapcsolatos szavaink (például apát, apáca, eretnek, húsvét, karácsony, kereszt, szent) szinte teljesen (dél)szláv eredetűek, viszont a hitvilágra vonatkozó szavaink (mint például lélek, imád, menny, isten, ördög stb.) ősi eredetűek, őket már „magunkkal hoztuk” a Kárpát-medencébe. László Gyula szerint ez egyrészt azt jelenti, hogy őseinknek már jóval a Kárpát-medencébe való beköltözés előtt rendkívül összetett hitviláguk volt, másrészt pedig azt, hogy a kereszténységet délszláv, és nem német vagy itáliai térítőktől vettük át. A történetírásunkban gyakran szereplő német térítők csak a fejedelmi elit térítését végezték.

Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark logójának keresztje
Az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark logójának keresztje

Úgy gondolom, normális esetben egy erősen adatszegény környezetből ennyi adat bőven elegendő az egyértelmű állásfoglaláshoz. De valamiért nálunk ez még sincs így. Őseink vallásáról még ma is keveset tudunk. A hazatérés időszakában a kereszténység már széles körben elterjedt volt, de több irányvonala is létezett. E hosszú felsorolásból hiányzik annak taglalása, hogy vajon őseink melyik áramlatot fogadták el, melyik iránymutatása mellett élték életüket. De amíg az a kérdés, pogányok voltak-e őseink, vagy sem; „istenhívők", vagy „istentagadók" voltak-e; addig úgy vélem, hogy vallásunk további, pontosabb elemzése nem szükségszerű része egy ilyen dolgozatnak. Hiszen a történelemből tudjuk, hogy kis vallási különbségek is milyen ellenségeskedést tudnak okozni, a megosztottság fokozását pedig mindenképpen szeretném elkerülni. Természetesen ezekre a kérdésekre is elkerülhetetlen a válaszadás, de csak azután, ha az előbbi kérdésre megnyugtató és egyértelmű a felelet. Mert addig a hitéleti részletkérdések vitái ismét csak elterelnék a figyelmet a legfontosabbról, és addig is tovább élhet és hódíthat a pogány magyarok, valamint az istváni, az erőszakos térítés tana, melyekhez rendre csatlakozik a nyugatnak behódolás további téves tana.

A törvényesen uralkodó királyok ellenségei, illetve ellenlábasai számára jó lehetőséget nyújtott már saját korukban is, majd még több lehetőséget a későbbi korok elemzői számára is az ősvallás híveinek maroknyi csoportja, hiszen ők az ellenlábasok kezében a mindenkori uralom, az "új rend" felbomlasztásának lehetséges eszközévé váltak. István alatt és után a létező, vagy többször csak mesterségesen kialakított, létrehozott „ősvallás” hívők csak nyomatékul szolgáltak. Természetesen, ahogyan már az előzőekben is érintettem, ebben a korban nem volt érdemi vallási különbözőség, az ős és új vallás között a köznép számára nincs lényegi különbség. A váltás mellett is nyugodtan élhették hétköznapi életüket. Különösen „forradalmi", lázadásnyi különbség nincs.

A társadalmi, politikai kérdésekben a lényeget illetően - a Turul-ház egységét és állandóságát hirdető, azt tovább hordozó - magyar királyság esetében nem beszélhetünk „új rendről” a Turul-dinasztia idejében, de még a legtöbb későbbi (általában nő-ágon Turul-házi) dinasztia és király esetében sem. Így vált az „ősvallás” a magyar királyság ellenségévé. Látható tehát, hogy az ősvallás valójában nem az Turul-idea ellensége, de eszköz az ideát képviselő király ellenségeinek kezében. Talán e harc következtében tűntek el a magyar „ősvallás” nyomai olyan mértékben, hogy ma alig lehet tudni róla valamit. Ezzel függ össze mellesleg, hogy mára az ősvallás komoly szándékú újraélesztése is lehetetlenné vált. Ma már nincs aktualitása annak, hogy az ezer éve lezajlott vallásváltás előtti idők világképét feszegessük, mert a világ nem abba az irányba tart, hogy ebből bármi életre tudjon kelni. Mindazonáltal az igazság keresésének nem függvénye az, hogy abból mi valósul meg és mi nem, mert az igazság önmagáért való.

Pécs, Irgalmas rendi templom ablaka<br/>Ligeti Sándor alkotása (1908)
Pécs, Irgalmas rendi templom ablaka
Ligeti Sándor alkotása (1908)

A X. században, Európában a kereszténység egysége legfeljebb csak álom. A keleti és nyugati egyházfők közötti kapcsolat politikai és teológiai nézeteltéréseik miatt hosszú időn át feszült volt. Az egyházak megosztottságához jelentősen hozzájárult a birodalom megosztottsága is. Így bár a tényleges egyházszakadás csak 1054-ben következett be, már vagy száz évvel korábban is reális szükségszerűség volt az irányválasztás. Utólag szokták is Istvánt vádolni azzal, hogy rosszul választott (pedig a döntést nem is ő hozta!), amikor a fényes Bizánc helyett az akkor nagyon rossz állapotban lévő Rómát választotta. De teszem hozzá gyorsan, megítélésem szerint Géza nem is Rómát választotta. Szerencsénkre ekkorra már kinőtte magát a Clunyi apátság köré szerveződő reform irányvonal. Nem Bizánc és Róma, nem Kelet és Nyugat jelentette már csak a választást, és Géza az igazi szikla-alapot választotta, a tiszta evangéliumi krisztusi hitet. Míg a két nagyot akkoriban a napi politikai csatározások kötötték le, az egyházi és világi hatalom gyakran összekuszálódott, a tiszta keresztény gondolkodás a clunyiakat hatotta át. (Jámbor Vilmos aquitániai herceg 910-ben a kelet-franciaországi Clunyben kolostort alapított, mely Szent Berno apát vezetésével a szigorú bencés regula alapjára helyezkedett. Példáját idővel számos más kolostor is követte. Ezekből alakult ki az ún. clunyi kongregáció, mely a maga idejében, a X. és XI. században minden másnál többet tett a keresztény társadalom vallási és erkölcsi megújhodása érdekében. Odó volt az első nagy Cluny apát; aki mélyrehatóan befolyásolta a középkor kultúráját és történelmét. Utódainak egyike, Szent Péter Venerabilis így írt róla: „Odó a galliai szerzetesség legfőbb megújítója; a rend első clunyi apátjaként arra törekedett, hogy megújítsa a szerzetesek buzgóságát... A szerzetességből ugyanis csaknem egész Európában már csak az öltözék és a tonzúra maradt meg; Odó egyedül vállalkozott erre az isteni feladatra, és miközben lerakta Cluny alapjait, nem hagyott fel azzal, hogy erre is, arra is elvesse a kolostori élet magvait." Szemében a szerzetesek szerepe az Egyházban az, hogy az ősegyház életét folytassák a jelenben.) És ez a mély Krisztusi szereteten alapuló gondolkodás nem állt távol a magyarok gondolkodásától, ősi vallásától sem. Géza - aki a döntést meghozta - az ország egységét, a stabil belső politikai helyzetet és benne saját belső hatalmát kívánta megerősíteni. Ha népünk csak ekkor vette volna fel a kereszténységet, mint egy teljesen idegen vallást, akkor az igen nagy ellenállást váltott volna ki. Alig egy-két generáció alatt a keresztény vallás államvallássá tétele nem képzelhető el, ha az gyökeres vallásváltással jár. Ezért Géza, ha akart volna, akkor se tudott volna szembe menni a nép akaratával. Vezéri ambícióinak sokat ártott volna, ha az akkor még erősen élő és csak sokkal később felmorzsolódó ősi vallás ellen intézett volna támadást. De vallásváltásról nem is szólnak a krónikák. Az ország belső egységének megszilárdítása elkerülhetetlen volt, ezt viszont a népet megosztó vallásváltással nem igen lehet összeegyeztetni. A „kalandozások" végig szervezett rendszere számomra mindenképpen egységes akarat megnyilvánulását jelenti, de azt azért el kell ismerni, hogy Árpád halála után nincs nagy formátumú vezető az ország élén. Még a vezetők névsorát és időrendjét sem ismerjük pontosan, így Géza fellépése igencsak szükséges és időszerű volt.

Géza tehát Cluny felé orientálódott. Itt szeretném még egyszer leszögezni, hogy a római katolikus vallást, és az ahhoz kapcsolódás módját nem Szent István, hanem apja, Géza választotta, akit szintén az István névre kereszteltek. Szent István keresztény neveltetését apja döntése következtében kapta, ilyen értelemben ő már nem volt döntési helyzetben. Megjegyzendő még, hogy már Géza is apja nyomdokain haladt. E kijelentés indoklását megtalálhatjuk a „kalandozások" lezárását taglaló részben.

Géza ugyan nem „kalandozott", de választásával folytatta „kalandozó" elődei taktikáját, az ellenfelek ellenfelei neki is barátok, szövetségesek voltak. Így bel- és külpolitikai elképzeléseinek tökéletesen megfelelt választása.

Fogalmazhatunk úgy is, hogy az isteni gondviselésnek tulajdonítható, hogy hazatérésünk után a krisztusi szereteten alapuló ősi magyar vallás ezzel a megújult, krisztusi szereteten nyugvó keresztény hittel találkozott, elsősorban Géza, majd István által meghívott bencés misszionáriusok által. Bencés volt mások mellett Szent Gellért és Asztrik is. Az első ide érkező szerzetesek Géza idejében érkezett Benedek-rendi szerzetesek voltak. A római anventinusi kolostor hagyományát és a clunyi szellemet magukkal hozó brevnovi bencések 996-ban telepedtek le Pannónia hegyén. Az első ide érkező szerzetesek a Géza idejében érkezett Benedek-rendi szerzetesek voltak. A római anventinusi kolostor hagyományát és a clunyi szellemet magukkal hozó brevnovi bencések 996-ban telepedtek le Pannónia hegyén. Nem volt véletlen, hogy a pannonhalmi monostort Szent Márton hegyén építették meg, ugyanis a Szent Márton domb már korábban is istentiszteleti hely lehetett. Erről tanúskodnak a ma is látható régi templomkövek.

Szent Márton életművéről itt találhat ismertetést. A hazai Szent Márton kultusz terjedéséhez kétségtelenül hozzájárult a szent pannóniai eredetének tudata. Azon sem csodálkozhatunk, hogy a tours-i Szent Márton tiszteletére szentelt mainzi főegyház papja, a Sankt Gallen-i Brunó jutott vezető szerephez az úgynevezett térítések idején. Sőt a Sankt Gallen-i halottaskönyv tanúsága szerint ő keresztelte a „magyarok királyát"(!), Gézát, aki a keresztségben az István nevet kapta.

Géza fejedelem komoly támogatást nyújtott a letelepedett bencéseknek, és már 1001-ben fel is szentelhették a Szent Márton tiszteletére emelt monostort, amely nevezetes volt iskolájáról, könyvtáráról. Az 1077-1095-ös években Pannonhalmán már 80 kötet kézi kötésű könyv szerepelt nyilvántartásban. A könyvtár kódexeiben az 1093-as leltár szerint akár több száz kézzel másolt mű lehetett: a liturgia végzéséhez szükséges könyvek, rendi szabályzat (regula), legendák, szentbeszédek, néhány ókori szerző írása. Első apátja Szent Asztrik volt. Ne feledjük, az első ember, akinek tiszteletére a Turul ház monostort építtetett, hun származású volt. A francia Marmoutier-ben - melynek kolostorát Szent Márton alapította - íródott középkori legenda előadásában Márton hun, illetőleg magyar királyok sarjadéka, sőt egyenesen magyar király. Király Ilona 1929-ben kiadott könyvének címe: „Szent Márton magyar király legendája”. Eckhardt Sándor szerint Kézait a pannóniai hun történet megírásában Márton alakja is ihlette.

Az építtető Géza fejedelem alapítói szándéka szerint a monostor hamarosan a középkori Európa kultúrájának keleti hídfőállásának bizonyult. Majd a következő ezer évben a magyar keresztény nevelés fellegvára lett. Szent István 1002-ben megerősítette atyja 996-os alapítását és megadta a pannonhalmi apátságnak mindazokat a jogokat, melyeket a monte-cassino-i élvezett. Az alapítólevélben olvashatjuk: „Ennek a monostornak az építését Atyánk kezdte meg, lelkünk üdvösségére és országunk fönnmaradásáért Isten segítségével mi juttattuk befejezéshez..." Szent István levelezésben állt a clunyi Szent Odó bencés apáttal, akit apja Szent Mártonnak, Szombathely (Savaria) szülöttének, a későbbi Tours püspökének ajánlott.

Cluny a hozzá tartozó kolostorok nagy száma miatt csaknem korlátlan hatalommal rendelkezett, és nagy befolyása volt a politikára is. Gondoljunk csak az invesztitúraharcra, az egyházi vezetők beiktatási jogának kérdésében folytatott harcra, amely a pápa és a német-római császár között folyt. A nézeteltérés még Nagy Károlyig húzódik vissza a 800-as évek elejére. Nagy Károly ugyanis hatalmát, mint keresztény császár, Istentől származtatta és elkezdte gyakorolni az egyházi jogokat, mint pl. a püspökök kinevezési jogát. A császárok később is az államuk belső szuverenitásával, a kor reformpápái a római egyház isteni alapítású különálló szerveződésének elvével érveltek. A konfliktus a XI. században érte el tetőfokát, amikor pápa és császár, a két méltóság kölcsönösen elmozdította a másikat annak pozíciójából. Természetesen a több évszázadon át húzódó harc időközben a szereplők személyiségétől függően változó intenzitású volt. Ahogy a magyarság szempontjából igen kedvezőnek ítélhető Cluny szerepe a zavaros időben, legalább ilyen fontos a rendkívüli műveltségű Gerbert d’Aurillac, azaz II. Szilveszter pápa - a történelem első francia pápája - szerepe, akiben az ész találkozott a buzgó hittel. II. Szilveszter pápa is ennek a megújhodott egyháznak volt a főpapja. Nem kevesebbet tűzött ki célul maga elé, mint Európa egyesítését. Olyan egységes és egyetemes - Bizánccal is szoros egységet alkotó - Európában gondolkodott, amelynek közös hite a kereszténység, ugyanakkor különböznek is egymástól mind nyelvükben, mind hagyományaikban, egyúttal megőrzik függetlenségüket. Életműve így ma is időszerű történelmi téma, amikor az egységes Európáról beszélünk. A hivatalos történetírás szerint ő adta a Szent Koronát Istvánnak, bár erre bizonyíték ma sincs. A korona küldése (vagy visszaküldése!?) legalábbis kérdéses, az viszont tény, hogy ekkor történt a magyar keresztény uralkodó Róma általi elismerése. De ezzel a gesztussal nem Istvánt fogadta be a nyugati keresztény világ, hanem épp ellenkezőleg, István erősítette meg a politikai hatalmak által korábban nagyon legyengített pápaságot. Hiszen amint az előzőekben láttuk, a Szent Római Birodalom császárai a pápaságot csak saját maguk szolgálatára akarták használni. Így mi nem belecsöppentünk véletlenül egy békés, egységes és rendezett keresztény Európába, hanem mi is jelentős szerepet játszottunk annak kialakításában. II. Szilveszter pápa álmának megvalósításáért, a keresztény, egységes Európáért István is sokat tett, abban az ő munkájának eredménye is benne van. Elmondhatjuk, hogy nagy formátumú emberek találkozása volt az övék. Szent István királyunk megszerezte Rómában a Szent Péter-bazilika tövében álló, Szt István vértanú tiszteletére emelt San Stefanino-templomot; mellette m. zarándokházat építtetett, fenntartására gazdag alapítványt tett. Monostort alapított Jeruzsálemben a Magyarországról és azon át a Szentföldre zarándoklók ellátására, zarándokházat emelt többek között Ravennában és Bizáncban.

Ha származásunk felől kétségeink is vannak, azt biztosan eloszlatja a „koronaküldő" pápa, II. Szilveszter. Mit is állít ez a kiemelkedő műveltségű pápa III. Ottó német császárt dicsőítő iratában? „Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem." E történeti kor, és benne szerepünk helyretétele szempontjából igen fontos a szkíta és a hatalmas szó is.

Bár bizonyítékot nem tudok felhozni mentségemre, mégis van egy olyan erős érzésem, hogy a Szent Korona hazakerülésében is pozitív szerepet játszott Cluny. Amit a „kalandozó" magyarok nem tudtak felkutatni Nyugat-Európa templomaiban, annak megtalálása nem lehetett megoldhatatlan feladat a kolostorok felett szinte korlátlan hatalommal rendelkező apátságnak. És ha arra gondolunk, hogy milyen ádáz harcot vívott a császársággal az apátság, miközben Szent István minden jogot megkapott, amiért a császárok harcoltak, nem lehet kérdés, hogy az apátság kinek az oldalán állt. Kaphatott-e egy „pogány, barbár" nép olyan széleskörű apostoli jogokat, melyeket Szent István kapott a Koronával együtt? Hiszen egyetlen európai uralkodócsalád sem volt olyan független a pápától, mint a Turul ház. Lehetett volna az esztergomi érsek a pápa örök képviselője az egész világon minden előzmény nélkül, pusztán csak a megtérésünk reményében? Azt hiszem, erre a kérdésre válaszolni sem szükséges. Ez is egy adalék lehet arra nézve, hogy nem egy szegény, megtűrt - és még csak nem is rokon - nép voltunk a keresztény Európában!

Ilyen módon a nyugati behódolás is egy hibás, az eseményeket sematizáló és leegyszerűsítő gondolkodás eredménye. Valójában egyáltalán nem behódolásról, a nyugati igény mechanikus átvételéről van szó. Ha ezt tettük volna, akkor valószínűleg már régen megszűntünk volna magyarként itt élni, beolvadtunk volna a nyugati keresztény kultúrába, nem őrizhettük volna meg egy évezred múltán is saját karakterünket, s a térségben ma is sajátos kultúránkat. Szent István állam- és egyházszervező tevékenységében komoly támaszt jelentettek a clunyi reformok, a megújuló egyház. Szent István számára, miközben figyelembe vette a Szentszék iránymutatásait, a katolikus főpapok javaslatait, az alapot mégis a magyarság hite jelentette. Csak annyit vett át, amennyi feltétlenül szükséges volt, amennyit hatalmi érdeke megkövetelt és amennyi saját hitéből, lelkiismeretéből fakadt. Egyáltalán nem szolgai módon utánozta a Nyugatot, hanem a sajátos magyar viszonyokhoz alkalmazta a nyugati tapasztalatokat. A hitélet kérdésében önmagához is könyörtelen volt. A keresztény eszméket a krisztusi, evangéliumi tanítás szerint értelmezte, és a Nyugatot is fölülmúlva alkalmazta azokat állam- és egyházszervező munkájában. Joggal állíthatjuk, hogy az egyetemes keresztény értékek szellemében teremtett sajátosan magyar, nemzetinek felfogható katolikus egyházat.

Az István-i erőszakos térítést szokás az István halála utáni nagy erejű pogány lázadással alátámasztani. Kétségtelen tény, hogy a lázadás súlyos véráldozatokat követelt mindkét oldalon, Gellért püspök is áldozatául esett. De ne felejtsük el, hogy a lázadás 8 évvel István halála után, 1046-ban tört ki. Akkor amikor jelentős német segítséggel Péter már másodszor lett a magyarok királya. Péter, hogy háláját kifejezze a császárnak, Magyarországot hűbérbirtokként ajánlotta fel, aki mindezt el is fogadta. Péter újbóli királyságát azonban már nehezen vette tudomásul az ország. Az új rend elleni lázadások szinte végig kísérték az Árpádok korát. De nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy e lázadások nem vallási indíttatásúak voltak, hanem sokkal inkább az idegenek túlzott térhódításáról, a magyarság önvédelmi harcáról és ősi szabadságjogainak megvédéséről szóltak.

„... a magyar nemesek látván nemzetük baját, összegyűltek Csanádon, tanácsot tartottak, és egész Magyarország nevében ünnepélyes követséget küldtek Oroszországba Andráshoz és Leventéhez, szólván hozzájuk: egész Magyarország híven várja, és készségesen követi őket az egész ország, miként királyi nemzetségét, csak jöjjenek el Magyarországba és oltalmazzák meg a németek dühétől. Esküvel fogadták meg azt is, hogy mihelyt bejönnek Magyarországba, mind a magyarok egy lélekkel hozzájuk gyűlnek és uralmuk alá vetik magukat." Írja Kálti Márk Képes Krónikája.

Szent István király
Szent István király

Így viszont reális az a feltételezés, hogy a felkelés kirobbantását nem is a keresztény hit iránt érzett ellenszenv, hanem sokkal inkább a hatalmi és más közjogi sérelmek okozhatták. Így elsősorban Péter, és rajta keresztül a németek uralkodása lehetett a felkelés célpontja. Vagyis nem maga a keresztény vallás ellen tört ki a lázadás, sokkal inkább a hatalom és a hatalomhoz kapcsolódó egyház és annak „velejárói” és kötöttségei (például a papok, püspökök, dézsma, kötelező templomba járás) ellen. A felkelőkkel kiegészült sereg mindenesetre hamar elsöpörte Péter uralmát, majd a felkelést Vászoly középső fia, András elfojtotta, akire pedig pogánynak tartott apja miatt leginkább számítottak a lázadók. András, - aki házassága révén Oroszországban felvette az ortodox kereszténységet - a kereszténység továbbépítésének ígéretével lépett a trónra. Ettől kezdve Taksony fejedelem unokájának, Vászolynak az utódai ültek a magyar trónon az Árpád-ház kihalásáig. Ha pedig kijelenthetjük, hogy a kereszténység felvétele nem járt ellenállással, ez csak azt jelentheti, hogy őseink már jóval több generációval Szent István előtt megismerték illetve felvették azt.

Ősvallásunk elfogadását és továbbélését témánkba vágóan István többek között az általa építtetett Szent Adalbert esztergomi székesegyház két turuljával bizonyítja. A régészeti leleteknél láthatjuk, hogy Krisztus születése előtt már több mint 3 évezreddel - de még a születése utáni első évezredben is - milyen mélyen élt az emberekben a sólyomisten tisztelete. Ilyen időtávra természetesen őseink hitét nem láthatjuk, de azt tudhatjuk, hogy a Szent Sólyom, a Turul volt őseinknél a Szentlélek jelölője. István korára azonban már lezajlott a katolikus egyház szimbólumrendszerének megváltozása, a sólymok helyét átvették a galambok. Ekkor már csak elvétve találni ilyen ábrázolást. Mégis az ezredforduló után néhány évvel két turul ékesítette az esztergomi templomot, kora legjelentősebb magyar templomát, itt is hirdetve az ősi hit tovább élését.

A Szent Adalbert székesegyház az 1180-as évek végén leégett, ábrázolás ekkor még nem maradt fenn róla, de III. Béla - akiről a történetírás kiemeli, hogy erős akaratú, független királyként, katolikus szellemben kormányozta országát - hamarosan újjá építteti. A templom díszkapuját is felújítják az eredeti faragások felhasználásával, és erről már van kép is, sőt az egyik turul még ma is látható Esztergomban. Így, bár biztos adatunk nincs, mégis jó okunk van feltételezni, hogy a Turulok István idejében kerültek a helyükre.

Dávid Júlia festménye
Dávid Júlia festménye

Az István-i állameszme nem nemzetállamban gondolkodik. Nem tűri el a népek és nemzetek közötti torzsalkodást, megkülönböztetést s különösen nem a jelenkorunkból jól ismert nacionalizmust. Nemzetek fölötti államot képzel el, amelyben mindenki a krisztusi tanítás szellemében megtalálhatja az őt megillető helyét. Olykor talán ezért róják fel Istvánnak, hogy udvarában mellőzte az ősi szokásokat, s túlzottan a külföldről vett példákra s a külföldiekre támaszkodott. Valójában olyan szintézisét alkotja meg az ősi szokásoknak és az átvett értékeknek, amelyek mind a magyarságot, mind más népeket tiszteletben tart. „... Aki ugyanis megveti, amit megszabtak atyai elődei, az isteni törvényekre sem ügyel." Később magyarázatát is megadja nézeteinek: „ Mely görög kormányozta a latinokat görög módra, avagy mely latin kormányozta a görögöket latin módra? Semelyik. Ezért hát kövesd szokásaimat, a tieid közt kimagasló így leszel, s az idegenek dicséretére szert így teszel." Ebből az is kitűnik, hogy az itt élő népeket saját szokásaik szerint kell kormányozni - a magyarokat magyar módra, a németeket német módra, a szlávokat szláv módra, minden népet a maga módján. Ez egyben arra is választ ad, hogy bár a nyugati eszmékre és példákra támaszkodik, a gyakorlatban az ősi hagyományokat, szokásokat is figyelembe véve olyan kultúrát hoz létre, amely egyesíti a két kultúra legértékesebb elemeit, új minőséget alkotva ezáltal. Olyan harmadik kultúrát, amely jellegzetesen kárpát-medencei, s amely hidat képez Kelet és Nyugat között.

Összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az ezredforduló környéki magyarországi változások nem egy erőszakos vallásváltás következményei. A változások alapvetően politikai és társadalmi jellegűek voltak. Hiszen az előbbi hosszú lista egyértelműen igazolja, hogy a magyarság nagy része már ki tudja mióta keresztény volt. Igaz, őseink ekkor még nem a római szertartás előírásai szerint élték keresztény mindennapjaikat. Ez a vallási helyzet egészen 1150-ig általános maradt, amikor megkezdődött egy lassú átmenet, ami valamikor a tatárjárás utáni időszakban zárult le. De akkor vajon mi lehetett a mozgatórugója a vallási problémákra alapozott tévtan kialakításának és egy évezreden át való fenntartásának? A szándék egyértelmű: a történelmi események ködösítése, a valódi célok és szándékok elfedése. És hogy kinek állt, illetve kinek áll érdekében mindez? Úgy vélem, az ilyen szemléletmód mindig a hódító, az elnyomó gépezet érdekeit szolgálja, mindig a terjeszkedési és nagyhatalmi politika húz hasznot belőle. Történelmünk folyamán pedig sajnos nem ritkán kerültünk ilyen politikai hatalmak hatókörébe.