- Nyitóoldal
- „Magyarok cselekedetei”
- Szatmári béke
A szatmári béke
„Sohasem tulajdonítottam ezt az eseményt a nemzet könnyelműségének, hűtlenségének vagy talán személyemtől való megcsömörlésének, hiszen mindig nagyon érezhető jelét adta ragaszkodásának. A vezérlő tábornokok, a szenátorok és minden jelentősebb ember követett engem Lengyelországba. Valamennyi erdélyi tanácsosom összegyűlt a határon, hogy ugyanezt tegye, csak a legszükségesebbet kérték tőlem. De mindnek megmondtam szeretettel és őszinteséggel, hogy nem ígérhetem meg nekik azt, amiről magam sem vagyok biztosítva. Sohasem felejtem el a fájdalmat, amellyel engem elhagytak." (II. Rákóczi Ferenc Emlékirataiból)
1711. április 29-én Nagykárolyban írta alá Károlyi Sándor és Pállfy János a Rákóczi-szabadságharcot lezáró békét, mely a történeti köztudatban szatmári békeként szerepel.
A szatmári béke objektív megközelítése szinte lehetetlen vállalkozás, hiszen a szakirodalomban, a szépirodalomban, illetve ezzel összefüggésben a történeti köztudatban és a politikában homlokegyenest ellentétes álláspontok ütköztek és ütköznek meg mind a mai napig.
Azt mindenesetre megállapíthatjuk, hogy hosszú és küzdelmes út vezetett az újkori történelem ránk nézve egyetlen kedvező békeszerződésének megkötéséig.
A 150 éves török hódoltság végórái is iszonyatos szenvedést hoztak az országra. A végső harcra készülő török szultán támogatásra buzdító felszólítása Erdély számára visszautasíthatatlan, ám egyúttal teljesíthetetlen is volt. A gyorsan összeomló török támadás után pedig a két tűz közé szorult ország előbb az oda- és visszavonuló török horda, majd a Habsburg seregek pusztítását volt kénytelen elszenvedni. És mindezt még tetézte egy véres vallásháború is a protestánsok és katolikusok között. 1686-ra egész Magyarország hadszíntérré lett. A 17. század végére a magyar társadalom sérelmei a török kiűzése után is nemhogy csökkentek volna, de egyre súlyosabban növekedtek és a felmerülő politikai, gazdasági és társadalmi problémákra a Habsburg Monarchia vezetése nem tudott megfelelő válaszokat adni.
Az elégedetlenség élére a meghatározó családi hagyományokkal rendelkező magyar főúr, II. Rákóczi Ferenc állt (apai nagyapja, II. Rákóczi György Erdély fejedelme, nagyanyja Báthory Zsófia, anyai nagyapja Zrínyi Péter nagyanyja Frangepán Katalin, és édesanyja Zrínyi Ilona, édesapja I. Rákóczi Ferenc, mostohaapja pedig Thököly Imre voltak). 1703-ban a korábbiaktól eltérően egy olyan fegyveres konfliktus bontakozott ki, amely méltán érdemelte ki az első magyar szabadságharc elnevezést, melynek eredményeként 1707-ben Ónodon kimondták a Habsburg-ház trónfosztását.
A szabadságharc kezdetén a kuruc sereg sorra aratta győzelmeit. Ezek eredményeként Rákóczit előbb a gyulafehérvári országgyűlés 1704-ben Erdély, majd a szécsényi országgyűlés 1705-ben Magyarország fejedelmévé választotta. 1707. június 13-án pedig az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburgok trónfosztását. A kurucok óriási területeket foglaltak el, de államhatalmat kiépíteni nem tudtak.
A szabadságharc alatt többször is folytatott tárgyalásokat Rákóczi a Habsburgokkal, ám ezek a tárgyalások nem vezethettek eredményre, mert a kiindulási pontok nagyon távol álltak egymástól. A sarkalatos kérdés Rákóczi erdélyi fejedelemségének elismerése volt, de mert ezt az udvar semmiképpen nem akarta engedni, Rákóczi pedig érthető módon erről lemondani nem akart, így megállapodás nem jöhetett létre.
A kellő diplomáciai támogatás hiánya, a pénzügyi és gazdasági nehézségek nyomán a felkelők társadalmi és területi bázisa gyorsan csökkent, a reguláris seregek 1708-ban Trencsénnél, majd 1710 januárjában Romhánynál is vereséget szenvedtek. Az ország belefáradt közel kétszáz év háborúiba, éhínség, pestis- majd himlőjárvány, árvíz és sáskajárás is pusztított.
I. József császár és magyar király az örökösödési háború tapasztalatai alapján hajlott a magyarokkal kötendő kompromisszumra. 1710. szeptember 27-én Pálffy Jánost, a magyar főnemesség egyik legelőkelőbb családjának tagját bízta meg a magyarországi seregek vezetésével. Feltétlen császárhűségéhez természetesen nem fért kétség. Húszéves kora óta szolgálta a császárt, harcolt a törökök, a franciák és végül a kurucok ellen. Személyében első ízben lett magyar főúr a magyarországi császári csapatok fővezére. Kitűnően képzett, tehetséges és tapasztalt főtiszt, ráadásul értelmes, széles látókörű, politikai kategóriákban gondolkozó férfi volt, akinek tartózkodnia kellett a nagyobb hadműveletektől, viszont felhatalmazása volt a tárgyalásokra a mielőbbi megegyezés érdekében.
1710. november 17-én Pálffy János levelet küldött Károlyi Sándornak, amelyben a közös hazára való hivatkozással a kuruc tábornokot a békekötés előkészítésével kapcsolatos megbeszélésre hívta. Károlyi nem akart Rákóczi háta mögött egyezkedni, és rábírta Pálffyt a fejedelemmel való tárgyalásra. Ezzel Rákóczi is egyetértett, és január 31-én Vay Ádám kastélyában találkozott Pálffyval. A császári fővezér tiszteletteljes nagyrabecsülést tanúsított a fejedelem irányában, ami lényegesen hozzájárult a találkozás barátságos légköréhez. Ettől függetlenül Rákóczi nem volt hajlandó behódolni és kegyelmet kérni.
II. Rákóczi Ferenc időt akart nyerni, és 1711 februárjában Lengyelországba utazott, hogy elnyerje Nagy Péter orosz cár segítségét. Távollétében a katonák vezetését és az időhúzó tárgyalások folytatását főparancsnokára bízta, de önálló döntésre nem hatalmazta fel. Rákóczi és a vitézlő rend maradékai a külső segítségben bizakodva tovább akarták folytatni a küzdelmet.
A kurucok többsége azonban belátta, hogy a függetlenség nem valósítható meg katonai eszközökkel, vissza kell térni a politikai módszerekhez. Károlyi többször járt Lengyelországban Rákóczinál, aki ellenezte a békepaktum tervét, s a tárgyalások hírére leváltotta Károlyit a fővezérségről (megalapozva ezzel a későbbi árulási vádat).
Károlyi és Pálffy ugyan még ellenfelek voltak, de egyazon politikai vezető réteghez tartoztak. Nem csak származásuk kapcsolta össze őket, hanem az is, hogy mindketten véget akartak vetni a vérontásnak. Így nem csoda, hogy több tárgyalási forduló után olyan megegyezés-tervezetet alakítottak ki, amely mindkét fél számára vállalható volt. I. József 1711. április 17-i halála nyomán azonban az egyezséget komolyan veszélyeztető szituáció állt elő, hiszen Pálffynak az elhunyt uralkodótól kapott felhatalmazását visszavonták. Bécsben több napon keresztül komoly vita folyt, végül a békés kiegyezést szorgalmazó erők kerekedtek felül és az elhunyt uralkodó felesége, Eleonóra régenskirályné engedélyt adott a megállapodás megkötésére.
És ebben a helyzetben Károlyi gróf (az Árpád-kori Kaplony nemzetségből származó Károlyi dinasztia sarja) saját felelősségére 1711. április 30-án Szatmáron mégis aláírta a szabadságharcot lezáró békét és másnap a kuruc sereg 12 ezer talpon maradt katonája a majtényi síkon jelképesen letette a fegyvert. Majtény mégsem vált Világossá, még akkor sem, ha később, a nemzeti romantika korában nagy tragédiáink közé sorolták is. Csupán jelképes volt a fegyverletétel, hiszen a kurucok a „Pro Patria et Libertate” feliratú, Szűz Mária képével díszített hadi zászlaikat szúrták a földbe, fegyvereiket valójában megtarthatták. Császári kegyelemben részesülve mindenki szabadon hazamehetett, még a javaiktól és tisztségüktől sem fosztották meg a felkelt urakat és közembereket a megadás fejében.
Károlyi a békekötésről így ír Rákóczinak: „...De ha a manifestum kibocsátatik, Felséged közelebb, vagy be nem jön, hanyatt-homlok nem engedem nemzetemet veszedelemre menni, hanem véle együtt maradván, in extremitate ha universális békességre találok fakadni, Isten s az világ s az egész kereszténység előtt protestálok, én oka ne legyek, senki pártosnak, hitetlennek ne tartson, mert amit cselekszem, egész nemzetemmel, nemzetem utolsó veszedelmének eltávoztatásáért kénytelenségbül cselekszem.”
A béke visszaígérte a várakon kívül Rákóczi és hívei, özvegyeik és családtagjaik összes birtokát Magyarországon és Erdélyben. Elismerte a hadi érdemekért felszabadított katonák státusát, megengedte a szabad vallásgyakorlatot. A király általános közkegyelmet hirdetett, ígéretet tett Magyarország és Erdély szabadságainak megtartására s az egyéb kiváltságokat is érvényben hagyta. A béke kimondta: Rákóczi távolléte nem akadálya az érvénybe lépésnek.
A paktum a politikai követelések minimumát tartalmazta, szó sem volt az ellenállás jogáról, a királyság revíziójáról, s az elfogadott pontokra sem nyújtott garanciát. Rákóczi erdélyi trónjáról sem esett szó, ő egyebek közt ezért is utasította el a békét. Az okmány Rákóczinak három hetet adott a hűségeskü letételére, ő ezzel nem élt, Ágost lengyel király és Péter cár újabb ígéretei reményt keltettek benne a harc folytatására. Rajta kívül a vezetők közül Bercsényi Miklós, Vay Ádám, Forgách Simon és Esterházy Antal maradt külföldön.
Ma már nyugodtan kijelenthetjük, hogy 1711-re világossá vált, az 1707-es Habsburg trónfosztás nem ért többet, mint az őt követő 1849. évi. Mégis az előbbit a szatmári béke zárta le, az utóbbit követő eseményeket pedig Világos és Arad szimbolizálja. A különbség a nemzetközi politikában, a külső erőviszonyok változásában, különbözőségében keresendő. Ez a magyarázat a példátlanul előnyös szatmári békére.
A megegyezés jelentősége, hogy utat nyitott a több évtizede háborútól szenvedő ország békés fejlődése előtt. A két magyar arisztokrata és katona által megalkotott kompromisszum történelmi tett, egy olyan kiegyezés, amely a Habsburg Monarchián belül megerősítette a gyakorlatilag a mohácsi csata óta frontországgá vált Magyar Királyság pozícióit. Többek között ennek is köszönhető, hogy Magyarország a Habsburg Monarchia egyik legjelentősebb tartományává válhatott a 18. században. Ellentmondásos megítélését pedig annak köszönheti, hogy Rákóczi kifejezett akarata ellenére jött létre. Rákóczi minden bizonnyal elismerte a megbékélés szükségességét, de erkölcsi és politikai elveihez végsőkig ragaszkodva a bujdosást választotta. A nagyságos fejedelem ennek is köszönheti, hogy megmaradt a magyar történelem legtisztább jellemű államfőjének. Emléke a magyarság körében ma is a tisztalelkű és becsületes vezető példájaként él tovább, mivel a felkínált közkegyelmet nem volt hajlandó elfogadni, s végig kitartott a magyar függetlenség ügye mellett.
„Egyedül a szabadság szeretete és a vágy, hazámat felmenteni az idegen járom alól, volt a célja minden tettemnek. Ha számkivetésbe megyek, megmarad a remény, mert utolsó leheletemig megőrzöm a nép szeretetét, a mely a nép szívében mindig élni fog irántam."
Az országra pedig a békekötés után a jól megérdemelt nyugalom köszöntött, amely gazdasági és szellemi gyarapodással párosulhatott. Mint minden kompromisszum, a szatmári békekötés is tartalmaz negatívumokat, hiszen csak a politikai követelések minimumát tartalmazta, szó sem volt benne az ellenállás jogáról, a királyság revíziójáról, ráadásul az elfogadott pontokra sem nyújtott garanciát. Rákóczi erdélyi trónjáról sem esett szó.
A béke eredményeire gondolva egyértelműen kijelenthetjük, hogy az egyezséget kézjegyével ellátó Károlyi nem volt köpönyegforgató, s nem volt áruló, azt tette, amit tennie kellett. 1711 után olyan békés korszak vette kezdetét, amely a dualizmus évtizedeit jellemző békés fejlődéshez hasonlítható. És ha innen közelítjük a kérdést, Károlyi nemhogy nem volt áruló, de szerepét nem túlzás a kiegyezést levezénylő Deákéhoz hasonlítani. Kettejük nevét olyan politikai tett köti össze, mint egy súlyosabb megtorlás nélküli fegyverletétel és politikai kiegyezés létrehozása.
Rajta a fejedelem lovassági zászlójának latin nyelvű felirata olvasható, amelynek fordítása: 'Isten az igaz ügyet nem hagyja el'.
A békeszerződést Szatmárnémetiben a Vécsey palotában írták alá a nemesség képviselői. Az aláírás támaszául szolgált Szatmári-asztal-t, amelyre a sátoraljaújhelyi kórház pincéjében találtak rá, ma a füzérradványi Károlyi-kastélyban őrzik.
A képen latható nagyméretű kora barokk asztal nem művészi kvalitásai, hanem történelmi szerepe miatt jelentős, ugyanis ezen írták alá a felek a „szatmári békét". Rajta a Károlyi család „utazó" feszülete, amelyet a békeszerződés aláírásakor az asztalra helyeztek, hogy ily módon a béke Isten színe előtt köttessen meg.
A feszület műtörténeti leírása szerint „a korpusz mintegy 70 cm magasságú, volutás talpazaton álló, fából faragott kereszt, rajta Jézus rendkívül finoman kifaragott alakjával. Stílusjegyei is megerősítik, hogy a XVII. század végén vagy a XVIII. század elején készülhetett. Érdekessége a posztamensében lévő kis fiók, mely egykor alighanem az ostya tartására szolgált. Ebből következően valószínűleg nem is templomba szánták, hanem 'utazott', azaz tábori misézésre, illetve a főúri utazások alatti vallásgyakorlásra szolgált”.