László Gyula

László Gyula 1910. március 14-én Kőhalmon, a Székelyföld és a Szászföld határvidékén levő községben született. Nagyváradon 1998. június 17-én halt meg. Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

Családja székely köznemesi család volt. Édesapja id. László Gyula Székelyudvarhelyen szerzett tanítói oklevelet. A nagyobbrészt szász lakosságú Kőhalom (Nagyküküllő m.) magyar állami iskolájában volt tanító, majd igazgató. Szabad idejében Posta Bélának, a nagyhírű kolozsvári régészprofesszornak a vidéki megfigyelőjeként tevékenykedett. Édesanyja, a Bibarcfalván született Tordai Vilma három esztendős korában árvaságra jutott, egy tanító nevelte fel. „Földmíves ivadék vagyok, az 'urak' sohasem fogadták teljesen maguk közé szüleimet, ezért én sem vágytam soha közéjük! Plebejusi öntudattal éltem gyermekkorom óta!" - írta önéletrajzában.

A kis László Gyula az 1916-os román betörés elől a családdal menekülve Balatonlellén kezdte meg iskolai tanulmányait, amit szülőhelyén, Kőhalomban fejezett be. A gimnáziumot a trianoni döntést követően vagonlakó erdélyi menekültként Szolnokon kezdte meg 1920-ban, majd a budapesti Kölcsey gimnáziumban folytatta és itt érettségizett. A hányattatások közben megbetegedett, de a tífuszt erős akarata legyőzte. A magyarság őstörténete már gimnazista korában foglalkoztatta, de ekkor még egyeduralkodó a festészet iránti vonzalma. Édesapja, a család Erdélyből történt kiutasítása után Budapesten a Néprajzi Múzeum könyvtárában kapott állást. A nagy könyvtár használata mellett ez lehetőséget teremtett a fiatal László Gyula számára több nagyszerű néprajztudós megismerésére. Tőlük sokat tanulhatott, a nyári szünidőben pedig a tőlük kapott gyűjtési feladatokat teljesítette a székelyföldi Erdővidék falvaiban. Mindez hozzájárult néprajzi érdeklődésének kialakulásához. Hamar felfigyeltek rendkívüli rajzkészségére és 16 éves korában beíratták Szőnyi István Szabadiskolájába. 1928-ban megnyerte az országos középiskolai rajzversenyt. Érettségi után az út egyenesen a Képzőművészeti Főiskolára vezetett. Kiváló rajz- és megfigyelő készséggel rendelkezett, grafikái és festményei nem mindennapi tehetségről árulkodtak. Szívvel-lélekkel festőművész akart lenni. Rudnay Gyula növendékeként 1933-ban szerzett diplomát. A Képzőművészeti Főiskolán egy francia nyelvtanfolyamon ismerkedett meg élete párjával, Vidra Máriával.

Egy itáliai tanulmányúton Leonardo rajzait látván úgy ítélte meg, hogy neki nincs keresnivalója ezen a pályán. „A főiskola végén Balló-ösztöndíjjal kijutottam Párizsba, Londonba, Rómába. Láttam, kezemben tartottam Leonardo rajzait (így szoktam elmondani, ami most következik, hogy valóban így volt-e, ki tudná ennyi esztendő után) és szóltam magamhoz: hagyd abba László Gyula a rajzot, ezek után mit tudnál csinálni?" - írta egy visszaemlékezésében.

Visszakanyarodott a már korábban megszeretett régészethez és a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább. Ókeresztény régészetet, néprajzot, magyar régészetet hallgatott, 1935-ben summa cum laude doktorált. Közben díjtalan gyakornoki állást vállalt a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban.

A fiatal László Gyula 1940-ben a kolozsvári egyetemen kezdte meg tanári pályáját. De itt alapozta meg régészeti pályáját is a Zápolya utcai honfoglaláskori temető feltárásakor megtalált ún. vitézi sírnak köszönhetően. Ezzel sikerült bizonyítania, hogy Árpád népe Erdélyt már a honfoglaláskor birtokba vette.

Tudományos dolgozatai 25 éves korától folyamatosan jelennek meg. Pályafutását a Magyar Történeti Múzeumban kezdte a nagy szakmai tekintélynek örvendő Fettich Nándor régész keze alatt. A második világháború idején még Kijevben is tanulmányoztak régészeti leleteket, sőt a kijevi Lavra kolostorban álló múzeum régészeti anyagát sikeresen megmentették. Miután hadműveleti területen dolgoztak, német katonai egyenruhát kellett viselniük. Ezt később a fejére is. Észak-Erdély visszatérése után (1940. augusztus) előbb az Erdélyi Tudományos Intézet munkatársa, majd 31 évesen már a kolozsvári egyetem tanára! S az is marad egészen 1949-ig, amikor másodszor is elűzik szülőföldjéről.

Igazi lokálpatrióta volt, akit a kommunista román hatalom nem tűrt volna meg az egyetemen, ezért 1949-ben Budapestre költözött. „Negyven éven át voltam a régészet egyetemi tanára előbb Kolozsvárott, majd Pesten, időleges száműzetéssel.” - írta később. Fettich Nándor hívására hamarosan a Nemzeti Múzeumba került. Itt sokat tanult még gróf Zicny Istvántól, a nagy tudományú magyar őstörténet-kutatótól. 1951-57-ben múzeumi előadóként, illetve osztályvezetőként dolgozott, 1957-1980 között tanárként archeológusok nemzedékeit képezte és szorgalmasan kutatott és írt.

Itt alakította ki kutatási módszerét, amit régészeti néprajznak szoktak nevezni. László Gyula így vall erről: „Munkásságomra véges-végig jellemző az erős néprajzi érdeklődés. Az egykori élet kutatása; sohasem lettem a leletek fetisimádója. A lelet az élet vetülete volt számomra, amelyben ki lehet bontani egykori mestere és gazdája minden napját. Sok-sok módszertani, megfigyelésbeli eredményem azóta már annyira átment a köztudatba, annyira természetessé vált, hogy már nem is tudják kitől származik s ez így van.jól! Írtam már valahol, nemes becsvágyam, hogy már életemben névtelenné váljak. Ami munkáimban jó, az észrevétlen beleépül régészetünkbe, köztudatunkba, ami pedig esendő azt úgyis elemészti az idő."

Nagy sikert hozott számára módszerének összefoglalását jelentő könyve, „A honfoglaló magyar nép élete". A magyar régészetben valóságos korszakváltást jelentő könyv ma is forrásértékű alapmunka. Ez volt az első kísérlet a honfoglaló magyarság kultúrájának, termelési és társadalmi rendjének teljes áttekintésére. Itt fejtette ki és bizonyította azt az elméletét, hogy a temető az élő település megfelelője és abban annak családi és társadalmi megfelelői érvényesülnek. A sírok néprajzi szemléletű vizsgálata nagyon sok hitvilági elemet mutatott ki, különösen a samanizmussal, a temetési szokásokkal, ezeket a néprajz még eddig csak részben értékesítette. A három hónap alatt megszületett, Püski Sándor kiadásában 1944 kora nyarán megjelent könyv olyan gyorsan elfogyott, hogy még ugyanezen a nyáron a második kiadást nyomtathatták abban az időben, ami egyáltalán nem kedvezett a tudományoknak. Később az Egyesült Államokban is kiadták és 1989-ben egy reprint kiadást nálunk is készítettek belőle.

Fodor István majd fél évszázaddal később így értékelte a könyvet: „A 40-es évek elejétől honfoglalás kori régészetünk kutatásában is igen jelentős szemléletbeli változásokat hozott László Gyula munkássága. Az egykori élet teljességének megismerésére törekvő kutatási módszere magába foglalta a honfoglalóinknál megfigyelt jelenségek eredetének vizsgálatát is, amely szinte az egész eurázsiai térséget átfogta. Idevágó első eredményeit a honfoglalók életerői írott nagyszerű munkájában foglalta össze 1944-ben. A 40-es és 50-es években elmélyülten foglalkozott a magyar őstörténet régészeti nyomainak felkutatásával, s elméleti szinten világosan megfogalmazta a tennivalókat"

Mintegy 25 könyvet és több mint 600 cikket, tanulmányt jelentetett meg a régészet, a művészettörténet témaköréből. Noha elsősorban régészként dolgozott, képzőművészeti kiállításaival is országszerte nagy sikert aratott. Fél évszázad alatt több mint kilencven kiállításon szerepeltek művei. Több mint ezer rajzot, kétszáz festményt, sőt még néhány szobrot is őriz hagyatéka. Nagy mennyiségű rajzát őrzik napjainkban a Néprajzi Múzeum falai között.

Egyetemi tanári állást azonban nem kapott, mert sem ő, sem Fettich Nándor „nem felelt meg” az újonnan bevezetett szovjet kandidátusi fokozatnak, hiába volt a munkásságuk egymagukban is nagyobb, mint az ítészeké együttvéve. Így csak óraadó az egyetemen, de László Gyulát soha nem érdekelték a címek és a rangok, ő ennek ellenére is egyetemi tanár volt, mert nemzedékeket tanított és nevelt. Professzori státusát csak 1957-ben kapta vissza, majd újabb évtizedet kellett várnia, míg a történettudományok doktora címet is odaítélték számára. Életereje teljében nyugdíjazták.

Nyugdíjazása utáni legfontosabb művének az 1988-ban megjelent Árpád népét tartotta. Bevezetőjében így fogalmazta meg a Magyarországon elsőként általa kikísérletezett és művelt régészeti néprajz lényegét: „…a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Nagyrészt csak a szilárd anyagokból való tárgyak vagy a nyelvi emlékek maradtak meg, az érzelmi, lelki mozzanatok a semmibe enyésztek. Mi megkíséreljük feleleveníteni azt is, ami feledésbe merült, mert enélkül a múlt nem élet, legfeljebb csak technika- és eseménytörténet.”

Mi volt László Gyula titka? Az, hogy megtanult olvasni a földben is, és ezáltal eljutott az ásatás teljesen egyéni és eredeti módszeréhez. Erről így vallott: „Húsz esztendőmbe került, mire odáig jutottam, hogy ne csak azt lássam meg, ami a földben van, hanem azt is, ami a föld felett - lehetett, csak nyoma, emléke, látszólag nem maradt. Pedig e »nincs« is »láthatóvá« válhat, csak igen-igen kifinomult módszerekkel, eszközökkel kell közeledni hozzá. (…) S nagyon hosszú, lassú, csapdákkal, tévedésekkel teli úton kellett végigbukdácsolnom, mire megtudtam: az is valóság, amit nem látok.”

László Gyula sok évtizeden át ásta, vizsgálta, elemezte a honfoglalás kori temetőket, és fokozatosan tárult fel előtte a halott falvak élete. A csontvázak, viseletek, fegyverek, lószerszámok, díszek, ékszerek, étkezési- és munkaeszközök maradványai László Gyula számára olyan „tanúvallomások” lettek, amelyekből megpróbálta egyre pontosabban és részletesebben rekonstruálni, láthatóvá tenni a több mint ezer évvel ezelőtti magyar települések mindennapi életét, műveltségét és közösségi szerkezetét, rendjét.

„Egyszóval munkás és játékos mindennapjaink őseit keressük, munkájukat becsüljük, játékaik, dalaik szépségét kutatjuk, érdekel, hogy mit énekeltek, milyen volt a menyegzőjük és milyen temetésük, hogyan képzelték el a másvilágot. Közben egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy nem valamilyen távoli múlt ismeretlen népéről van szó, hanem a magyar nép, népünk elődeiről, és szeretettel és tisztelettel, de igazságosan akarunk szólni róluk."

A rengeteg adat egységes értelmezése során az 1960-70-es évekre dolgozta ki a kettős honfoglalás elméletét, vagy ahogy ő fogalmaz: feltevését, ami László Gyula régészeti-történészi életmű-felének (a másik fele a képzőművészet volt) a központi elemévé vált. E forradalmian új, sok vitát kiváltó, a Kádár-rendszer hivatalos történettudósainak többsége által elutasított feltevés lényege az, hogy az Árpád-kori magyar krónikák, illetve a korabeli írott források alapján Árpád népe megjelent a Kárpát-medencében (a 9. század végén), itt már nagyobb számú magyar közösség élhetett. László Gyula pedig vallotta, hogy az eredetkutatásunkban a szkíta-hun-magyar folytonosságot tényként kezelő nemzeti krónikáinknak hitelt kell adnunk. Úgy vélte, hogy magyarként nem lehet célunk krónikáink hiteltelenítése. Inkább arra kell megtalálnunk a feleletet, hogy miért is írták azt, amit írtak.

Az egyre nagyobb számú temetői ásatások leleteiből László Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a 670-680 körül a Kárpát-medencébe keletről beáramló késő-avar (onogur vagy onogundur) népnek és Árpád népének régészeti hagyatéka igen jól elkülönül (más a temetkezési módja, más a fegyverzet, a viselet, a lószerszám stb.). E két nép temetőinek térképre vetítése azt mutatja, hogy nagyrészt nem egymásra települtek, hanem egymást mozaikszerűen kiegészítve népesítették be a Kárpát-medencét, és nyoma sincs egyfajta hódítás eredményeként bekövetkező pusztításnak vagy rátemetkezésnek.

A 11. századtól már adománylevelek, falu-, patak- és dűlőnevek, a terepjárások leírásai, személynevek sokasága tanúskodik arról, hogy a Kárpát-medence belsejét csaknem színmagyar szállásterületek foglalták el, csak itt-ott voltak szláv, valamint a török népekre jellemző foltok. Ahol a késő-avar temetők sűrűjét találták, ott is nagyrészt magyarok voltak a helynevek, éppúgy, mint Árpád magyarjai településeinek területén. Kik adhatták a magyar helyneveket ott, ahol Árpád magyarjainak sírjai, telepei hiányoznak? Természetesen akik ott laktak: a késő-avarok, akiket a korabeli Európában - Nyugattól Bizáncon át az oroszokig - onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívtak. Az is bizonyságot nyert, hogy a 8-9. században - tehát Árpád népének honfoglalása előtt! - sok onogur-magyar név bukkan fel a nyugati forrásokban, sőt ismert volt egy strata ungarorum/via hungarorum (magyar út) is.

László Gyula kettős honfoglalás elmélete máig megkerülhetetlen, amiért a hivatalos álláspont képviselői részéről folyamatosan sok támadás érte, éri. E támadásokra adott válaszának érvényessége nem kopott meg: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez."

Bár a hivatalos történetírás és - oktatás máig sem fogadta el László Gyula kettős honfoglalás elméletét, mégis szégyen, hogy a Széchenyi-díjas polihisztor tudóst a Széchenyi alapította Akadémia nem választotta tagjai közé. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémia egyik megbecsült tagja volt, s e körben mondta el egy évvel a halála előtt, hogy nagyon szerette volna kidolgozni a kettős magyar történelem képletét, de már nincs rá ideje.

Szerinte az egyik történelem 670 táján az onogur-magyar földművesekkel kezdődött és a jobbágyság történetével folytatódott, a másik pedig a nemesség történetét foglalja magában a 896-os honfoglalástól kezdődően. A két történelem 1848-ban: a nemzeti érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás, a jog- és teheregyenlőség megvalósításával egyesült. László Gyula a tanítványaira hagyta örökül az előbbi, nagyrészt még megíratlan történelem kutatását, hiszen ő egész életében a szegény emberek régésze akart lenni.

Főbb művei: A honfoglaló magyar nép élete, Árpád népe, Őseinkről, Arckép és kézírás, Szent László legenda középkori falképei, A „kettős honfoglalás", „Emlékezzünk régiekről ...".

Jellemzéséül álljon itt egy önvallomása: „Sokáig voltam régészetünk persona non grata-ja, de ez nem bántott, mert hiszen magam vágytam arra, hogy még életemben elfelejtsenek! Ami maradandó érték munkásságomban, az váljék a magyar közműveltség szerves részévé név nélkül, ami pedig esendő volt bennem, azt amúgy is kirostálja az idő.” (Unitárius Élet, 1992. IX-X.)

Június 17-én reggel Nagyváradon karosszékében érte a hirtelen halál, mielőtt elindult volna erdélyi körútja első előadására. Egy nappal korábban távozott körünkből, mint hogy megélte volna a 88 év, 88 plusz 8 napot. „A fekvő nyolcas, a végtelen jelképezi az emberi élet teljességét és az idők határtalanságát; ez többszörösen megadatott neki” - írta róla egyik régész tanítványa. A Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. A sírja felett álló kopjafát fia faragta.

Emlékezete

Tudományos és képzőművészeti hatását mi sem bizonyítja jobban, mint a számos kitüntetés és nemzetközi elismerés mellett az 1991-ben elnyert Széchenyi- és az 1998-ban elnyert Magyar Örökség-díjak. 1998-tól a miskolci bölcsészet díszdoktora. 1993-ban kapta a Budapestért-díjat, 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjét. A Finn Oroszlánrend lovagja, az Aranykoszorús Csillagrend birtokosa, a főváros V. kerületének díszpolgára.

Halála után a nevét felvette egy fővárosi gimnázium, barátai, tanítványai megalakították a László Gyula Történelmi és Kulturális Egyesületet. Emlékét idézik a budapesti otthona falán elhelyezett emléktábla, kopjafa az erdélyi Alsócsernátonban, Székelyudvarhelyen és az ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékparkban kiállított domborművek. Balatonrendesen utcát neveztek el tiszteletére.