László Gyula

László Gyula
László Gyula

„Az, amit eddig a honfoglalásról tanultunk és tanítottunk, mind igaz. Ebben semmiféle változás nem történt. A 896-os honfoglalás történelme szilárdan áll, amit a magam felvetése ehhez hozzáfűz, csupán annyi, hogy Árpád magyarjai a Kárpát-medencében már javarészt magyarokat találtak, akik előttük a 670-es évek táján özönlöttek ide.”

„Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez.”

„Kisgimnazista koromban két életpálya felé vágytam: megkeresem a székelyek őstörténetét, vagy pedig nagy festő lesz belőlem. Érdekes, hogy egész életemben megmaradt ez a kettősség: az őstörténet és a művészet. Tudva, tudatlan édes nemzetemet szolgáltam.”

„A szegény ember régésze szeretnék lenni, azok életét szeretném kutatni, amik mi is voltunk.”

„Nemes becsvágyam, hogy már életemben névtelenné váljak. Ami munkáimban jó, az észrevétlen beleépül régészetünkbe, köztudatunkba, ami pedig esendő azt úgyis elemészti az idő."


László Gyula 1910. március 14. Kőhalmon, a Székelyföld és a Szászföld határvidékén levő községben született. Nagyváradon 1998. június 17-én halt meg. Széchenyi-díjas magyar régész-történész, képzőművész, egyetemi tanár.

Édesapja id. László Gyula Székelyudvarhelyen szerzett tanítói oklevelet. A nagyobbrészt szász lakosságú Kőhalom (Nagyküküllő m.) magyar állami iskolájában volt tanító, majd igazgató. Szabad idejében Posta Bélának, a nagyhírű kolozsvári régészprofesszornak a vidéki megfigyelőjeként tevékenykedett. Később, a család Erdélyből történt kiutasítása után Budapesten a Néprajzi Múzeum könyvtárában kapott állást. Édesanyja, Tordai Vilma Bibarcfalván született.

A kis László Gyula az 1916-os román betörés elől a családdal menekülve Balatonlellén kezdte meg iskolai tunulmányait, amit szülőhelyén, Kőhalomban fejezett be. A gimnáziumot a trianoni döntést követően vagonlakó erdélyi menekültként Szolnokon kezdte meg 1920-ban, majd a budapesti Kölcsey gimnáziumban folytatta és itt érettségizett. Hamar felfigyeltek rendkívüli rajzkészségére és 16 éves korában beíratták Szőnyi István Szabadiskolájába. Innen az út érettségi után egyenesen a Képzőművészeti Főiskolára vezetett. Azt tervezte, hogy festőművész lesz, hiszen kiváló rajz- és megfigyelő készséggel rendelkezett, grafikái és festményei nem mindennapi tehetségről árulkodtak. A Képzőművészeti Főiskoláról azonban visszakanyarodott a már korábban megszeretett régészethez és a Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább. Ókeresztény régészetet, néprajzot, magyar régészetet hallgatott, 1935-ben summa cum laude doktorált. Közben díjtalan gyakornoki állást vállalt a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeumban. A második bécsi döntés után 1940-től Kolozsváron a Bolyai Egyetemen egyetemi, majd nyilvános rendkívüli és rendes egyetemi tanár lett.

László Gyula: Emese álma
László Gyula: Emese álma

Igazi lokálpatrióta volt, akit a kommunista román hatalom nem tűrt volna meg az egyetemen, ezért 1949-ben Budapestre költözött. Nemsokára a már akkor is nagy hírű Fettich Nándor figyelt föl a tehetséges fiatalra és hívta magához a Nemzeti Múzeumba. Itt sokat tanult még gróf Zicny Istvántól, a nagy tudományú magyar őstörténet-kutatótól. 1951-57-ben múzeumi előadóként, illetve osztályvezetőként dolgozott, 1957-1980 között tanárként archeológusok nemzedékeit képezte és szorgalmasan kutatott és írt.

Itt alakította ki kutatási módszerét, amit régészeti néprajznak szoktak nevezni.László Gyula így vall erről: „Munkásságomra véges-végig jellemző az erős néprajzi érdeklődés. Az egykori élet kutatása; sohasem lettem a leletek fetisimadója. A lelet az élet vetülete volt számomra, amelyben ki lehet bontani egykori mestere és gazdája minden napját. Sok-sok módszertani, megfigyelésbeli eredményem azóta már annyira átment a köztudatba, annyira természetessé vált, hogy már nem is tudják kitől származik s ez így van.jól! Írtam már valahol, nemes becsvágyam, hogy már életemben névtelenné váljak. Ami munkáimban jó, az észrevétlen beleépül régészetünkbe, köztudatunkba, ami pedig esendő azt úgyis elemészti az idő."

Nagy sikert hozott számára módszerének összefoglalását jelentő könyve, „A honfoglaló magyar nép élete". Ez volt az első kísérlet a honfoglaló magyarság teljes kultúrájának, termelési és társadalmi rendjének teljes áttekintésére. Itt fejtette ki és bizonyította azt az elméletét, hogy a temető az élő település megfelelője és abban annak családi és társadalmi megfelelői érvényesülnek. A sírok néprajzi szemléletű vizsgálata nagyon sok hitvilági elemet mutatott ki, különösen a samanizmussal, a temetési szokásokkal, ezeket a néprajz még eddig csak részben értékesítette. A Püski Sándor kiadásában 1944 kora nyarán megjelent könyv olyan gyorsan elfogyott, hogy még ugyanezen a nyáron a második kiadást nyomtathatták abban az időben, ami egyáltalán nem kedvezett a tudományoknak. Később az Egyesült Államokban is kiadták és 1989-ben egy reprint kiadást nálunk is készítettek belőle.

Vérszerződés - László Gyula rajza
Vérszerződés - László Gyula rajza

Fodor István majd fél évszázaddal később így értékelte a könyvet: „A 40-es évek elejétől honfoglalás kori régészetünk kutatásában is igen jelentős szemléletbeli változásokat hozott László Gyula munkássága. Az egykori élet teljességének megismerésére törekvő kutatási módszere magába foglalta a honfoglalóinknál megfigyelt jelenségek eredetének vizsgálatát is, amely szinte az egész eurázsiai térséget átfogta. Idevágó első eredményeit a honfoglalók életerői írott nagyszerű munkájában foglalta össze 1944-ben. A 40-es és 50-es években elmélyülten foglalkozott a magyar őstörténet régészeti nyomainak felkutatásával, s elméleti szinten világosan megfogalmazta a tennivalókat"

Mintegy 25 könyvet és több mint 600 cikket, tanulmányt jelentetett meg a régészet, a művészettörténet témaköréből. Noha elsősorban régészként dolgozott, képzőművészeti kiállításaival is országszerte nagy sikert aratott.

Nyugdíjazása utáni legfontosabb művének az 1988-ban megjelent Árpád népét tartotta. Bevezetőjében így fogalmazta meg a Magyarországon elsőként általa kikísérletezett és művelt régészeti néprajz lényegét: „…a múlt nem azonos azzal, ami megmaradt belőle. Nagyrészt csak a szilárd anyagokból való tárgyak vagy a nyelvi emlékek maradtak meg, az érzelmi, lelki mozzanatok a semmibe enyésztek. Mi megkíséreljük feleleveníteni azt is, ami feledésbe merült, mert enélkül a múlt nem élet, legfeljebb csak technika- és eseménytörténet.” Mi volt László Gyula titka? Az, hogy megtanult olvasni a földben is, és ezáltal eljutott az ásatás teljesen egyéni és eredeti módszeréhez. Erről így vallott: „Húsz esztendőmbe került, mire odáig jutottam, hogy ne csak azt lássam meg, ami a földben van, hanem azt is, ami a föld felett - lehetett, csak nyoma, emléke, látszólag nem maradt. Pedig e »nincs« is »láthatóvá« válhat, csak igen-igen kifinomult módszerekkel, eszközökkel kell közeledni hozzá. (…) S nagyon hosszú, lassú, csapdákkal, tévedésekkel teli úton kellett végigbukdácsolnom, mire megtudtam: az is valóság, amit nem látok.”

Hunor és Magor - László Gyula rajza
Hunor és Magor - László Gyula rajza

László Gyula sok évtizeden át ásta, vizsgálta, elemezte a honfoglalás kori temetőket, és fokozatosan tárult fel előtte a halott falvak élete. A csontvázak, viseletek, fegyverek, lószerszámok, díszek, ékszerek, étkezési- és munkaeszközök maradványai László Gyula számára olyan „tanúvallomások” lettek, amelyekből megpróbálta egyre pontosabban és részletesebben rekonstruálni, láthatóvá tenni a több mint ezer évvel ezelőtti magyar települések mindennapi életét, műveltségét és közösségi szerkezetét, rendjét.

„Egyszóval munkás és játékos mindennapjaink őseit keressük, munkájukat becsüljük, játékaik, dalaik szépségét kutatjuk, érdekel, hogy mit énekeltek, milyen volt a menyegzőjük és milyen temetésük, hogyan képzelték el a másvilágot. Közben egy pillanatra sem feledkezünk meg arról, hogy nem valamilyen távoli múlt ismeretlen népéről van szó, hanem a magyar nép, népünk elődeiről, és szeretettel és tisztelettel, de igazságosan akarunk szólni róluk."

A rengeteg adat egységes értelmezése során az 1960-70-es évekre dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét, vagy ahogy ő fogalmaz: feltevését, ami László Gyula régészeti-történészi életmű-felének (a másik fele a képzőművészet volt) a központi elemévé vált. E forradalmian új, sok vitát kiváltó, a Kádár-rendszer hivatalos történettudósainak többsége által elutasított feltevés lényege az, hogy amikor Árpád népe megjelent a Kárpát-medencében (a 9. század végén), itt már nagy tömegű magyar népet talált.

Az egyre nagyobb számú temetői ásatások leleteiből László Gyula arra a következtetésre jutott, hogy a 670-680 körül a Kárpát-medencébe keletről beáramló késő-avar (onogur vagy onogundur) népnek és Árpád népének régészeti hagyatéka igen jól elkülönül (más a temetkezési módja, más a fegyverzet, a viselet, a lószerszám stb.). E két nép temetőinek térképre vetítése azt mutatja, hogy nagyrészt nem egymásra települtek, hanem egymást mozaikszerűen kiegészítve népesítették be a Kárpát-medencét, és nyoma sincs egyfajta hódítás eredményeként bekövetkező pusztításnak vagy rátemetkezésnek.

László Gyula: A csodaszarvas üldözése
László Gyula: A csodaszarvas üldözése

A 11. századtól már adománylevelek, falu-, patak- és dűlőnevek, a terepjárások leírásai, személynevek sokasága tanúskodik arról, hogy a Kárpát-medence belsejét csaknem színmagyar szállásterületek foglalták el, csak itt-ott voltak szláv, valamint a török népekre jellemző foltok. Ahol a késő-avar temetők sűrűjét találták, ott is nagyrészt magyarok voltak a helynevek, éppúgy, mint Árpád magyarjai településeinek területén. Kik adhatták a magyar helyneveket ott, ahol Árpád magyarjainak sírjai, telepei hiányoznak? Természetesen akik ott laktak: a késő-avarok, akiket a korabeli Európában - Nyugattól Bizáncon át az oroszokig - onoguroknak (ungar, ungarus, hungarus, ongarese, venger stb.) hívtak. Az is bizonyságot nyert, hogy a 8-9. században - tehát Árpád népének honfoglalása előtt! - sok onogur-magyar név bukkan fel a nyugati forrásokban, sőt ismert volt egy strata ungarorum/via hungarorum (magyar út) is.

László Gyula kettős honfoglalás elmélete máig megkerülhetetlen, amiért a hivatalos álláspont képviselői részéről folyamatosan sok támadás érte, éri. E támadásokra adott válaszának érvényessége nem kopott meg: „Az Akadémia által elfogadott finnugor származtatás száműzte a kutatók érdeklődési köréből mindazt, ami ellentmondott volna a tannak, és ez az egyoldalúság mind a mai napig uralkodik a magyar őstörténet kutatásában: a régészek szinte csak illusztrációkként szolgálnak a nyelvtudomány tételeihez."

Bár a hivatalos történetírás és - oktatás máig sem fogadta el László Gyula kettős honfoglalás elméletét, mégis szégyen, hogy a Széchenyi-díjas polihisztor tudóst a Széchenyi alapította Akadémia nem választotta tagjai közé. Ugyanakkor a Magyar Művészeti Akadémia egyik megbecsült tagja volt, s e körben mondta el egy évvel a halála előtt, hogy nagyon szerette volna kidolgozni a kettős magyar történelem képletét, de már nincs rá ideje.

Nyughelye a Farkasréti temetőben
Nyughelye a Farkasréti temetőben

Szerinte az egyik történelem 670 táján az onogur-magyar földművesekkel kezdődött és a jobbágyság történetével folytatódott, a másik pedig a nemesség történetét foglalja magában a 896-os honfoglalástól kezdődően. A két történelem 1848-ban: a nemzeti érdekegyesítés, a jobbágyfelszabadítás, a jog- és teheregyenlőség megvalósításával egyesült. László Gyula a tanítványaira hagyta örökül az előbbi, nagyrészt még megíratlan történelem kutatását, hiszen ő egész életében a szegény emberek régésze akart lenni.

Főbb művei: A honfoglaló magyar nép élete, Árpád népe, Őseinkről, Arckép és kézírás, Szent László legenda középkori falképei, A „kettős honfoglalás", „Emlékezzünk régiekről ...".

A Széchenyi-díjat 1991-ben kapta.

Jellemzéséül álljon itt egy önvallomása: „Sokáig voltam régészetünk persona non grata-ja, de ez nem bántott, mert hiszen magam vágytam arra, hogy még életemben elfelejtsenek! Ami maradandó érték munkásságomban, az váljék a magyar közműveltség szerves részévé név nélkül, ami pedig esendő volt bennem, azt amúgy is kirostálja az idő.” (Unitárius Élet, 1992. IX-X.)

Június 17-én reggel Nagyváradon karosszékében érte a hirtelen halál, mielőtt elindult volna erdélyi körútja első előadására. Egy nappal korábban távozott körünkből, mint hogy megélte volna a 88 év, 88 plusz 8 napot. „A fekvő nyolcas, a végtelen jelképezi az emberi élet teljességét és az idők határtalanságát; ez többszörösen megadatott neki” - írta róla egyik régész tanítványa.