- Nyitóoldal
- A Turulmadár nyomán
- A magyarság hadjáratai a IX-X. században
1.12.1. A magyarság hadjáratai a IX-X. században I.
veled lesz a magyarok Istene.
Vérednek hullásával bár,
visszaszerzed Attila földjét,
letiprod minden ellenséged,
s a magyaré marad e föld, időtlen időkig!"
(Benedek Elek: Honszerző Árpád)
A X. század első évtizedeiben rendszeresen indultak hadjáratok a magyar nagyfejedelemség területéről Nyugat- és Dél-Európa országaiba. Sajnos ezekről a magyar krónikairodalom nem őrzött meg gyakorlatilag semmilyen tudósítást sem. Mindössze néhány monda maradt fenn (Lehel kürtje, Botond párviadala). A későbbiekben írott történeti munkák sem szenteltek különösebb figyelmet „rendkívüli haditetteinkre". Így nem meglepő, hogy a magyar honvisszafoglalás és az azt követő száz év eseményei nem váltak igazán történeti köztudatunk részévé.
A vizsgált időszak hadjáratait három csoportra osztanám. Az első csoportba a hazatérés előtti hadjáratokat, a másodikba a pozsonyi csatával lezáródó hazatérés eseményeit, a harmadik csoportba pedig a történészeink által nemes egyszerűséggel csak kalandozásoknak nevezett hadjáratokat sorolnám. Ezt a harmadikat szokás még kettéosztani győztes és vesztes időszakra, de úgy érzem, ez nem indokolt.
A hazatérést elősegítő hadjáratok
A hon visszafoglalást komoly terepfelmérés előzte meg. Ebben az időszakban az általánosan elfogadott álláspontok szerint Álmos magyarjai még a dél-orosz sztyeppén éltek, és innen vezették hadjárataikat Európa területeire. Ezeket beszámítva Vajay Szabolcs 862-től, Kristó Gyula 876-tól számítja a „kalandozásokat". De meg kell jegyezni, hogy Dentu-Magyaria hadereje már korábban is vívott önálló háborúkat, 839-ben az Aldunánál, 860-ban Krímben, 862-ben a Kárpát-medencében, amint erről Hinkmár érseknél olvashatunk.
A Szent Bertin évkönyv feljegyzései szerint a magyarok 862-ben léptek kapcsolatba bizonyos frank vezetőkkel, akik zsoldfizetés ellenében fogadták fel a magyarokat a rivális családtagjaik elleni harcra. Feltételezések szerint Karlmann trónkövetelőként fogadta fel Kurszán törzsét Német Lajos frank uralkodó - Nagy Károly unokája - ellen. Az évkönyvek tanúsága szerint a magyarok a 9. század végéig mindig csak a Duna völgyében zajló, helyi konfliktusokban vettek részt - hol a bajorok, hol a morvák szövetségeseként. A Bécsi-Erdő környékén a magyarok első ízben 862-ben jelentek meg, majd a következő évtizedekben is igen gyakran, a különböző szemben álló felek hívására (881: Szvatopluk morva fejedelem, 892: Arnulf K-frank király szövetségeseként). Szokás erre az adatra úgy tekinteni, mint a Kárpátoktól keletre élő magyaroknak valamiféle korai kalandozására. De ha ez így van, akkor felmerül a kérdés: miért fordulnak a felek segítségül a távoli Etelközben élő, számukra ismeretlen magyarokhoz? Hogyan lehetett a számukra minden bizonnyal kiszámíthatatlan magyar beavatkozás következményeivel számolni? De ugyanez fordítva is igaz, hogyan tudtak a gyakran változó erőviszonyokhoz igazodni a magyarok, hogyan tudtak a megfelelő időben és hatásosan bekapcsolódni a küzdelmekbe? Hogyan érte meg a magyaroknak vállalni a hosszú utat, kockáztatva, hogy amikorra ideérnek változnak az erőviszonyok, vagy éppen okafogyottá válik a megbízás? Erre a sok-sok kérdésre nem igazán lehet más választ adni, minthogy a magyarok - vagy legalább egy számottevő részük - már a IX. század második felében már itt tartózkodtak a Kárpát-medencében.
Ezt erősíti az Annales Iuvavenses Maximi krónikása is, aki a harcokban részt vevő magyar és kabar törzsek között határozott pontossággal képes volt különbséget tenni. Ez pedig csak azt jelentheti, hogy ezek a harcokban jelenlévő törzsek már régebb óta a krónikás látóterében kellett, hogy éljenek. Vagyis ezek a rövid híradások arról győznek meg bennünket, hogy a magyar honfoglalás nem egyetlen, menekülésszerű esemény volt, hanem egy több évtizeden át tartó hosszabb eseménysor, amelynek az általánosan elfogadott 895-896-os évek történései nem a kezdő, hanem sokkal inkább a befejező eseményei voltak! A Vereckei- és az Uzsoki-hágó átjáróit a magyarok valószínűleg már ez idő tájt ellenőrzésük alatt tartották. Feltehető, hogy ezek környéken állandó ellenőrzési pontokat létesítettek, s oda katonai közösségeket telepítettek. Ha elfogadjuk, hogy Etelközből is indultak magyar csapatok, azok csak az Észak-keleti Kárpátokon keresztül ereszkedhettek le az Alföldre. A könnyebben járható, a Havasalföldön át a Bánság és Bácska irányába vezető útvonal ugyanis a 680 körül alakult bolgár állam része lett, amelynek katonai ereje lezárta az al-dunai útvonalat.
Ezek a nyugati hadjáratok rendkívül fontosak voltak a honvisszafoglalás előkészítése szempontjából. Lehetővé tették, hogy megismerjék a Kárpát-medence aktuális gazdasági és politikai viszonyait. Felmérhették a Kárpát-medence egyes részeit birtokukban tartó hatalmak, a Frank Birodalom, a Bolgár Királyság és a Morva Fejedelemség egymáshoz való viszonyát és katonai erejét.
A hazatérés időszakának hadjáratai
A 9. századi Európa történetének egyik jelentős, a jelenre is kihatással lévő eseménye volt a magyarok letelepedése a Kárpát-medencében.
A Vereckei hágónál és Délkelet-Magyarország (Erdély) szorosain átkelve a magyarság kiverte a Kárpát-medencei őshazából az Avar birodalom széthullása utáni hatalmi vákuumba betelepülő, és a bizánci birodalom erejére támaszkodó bolgár-szláv megszálló csapatokat. Elsöpörte az idegenuralmi Mén Marót, Galád, Gyula nevű magyar kollaboránsok uralta mesterséges fejedelemségeit, valamint a Kárpátok északi peremére frank háborús nyomással létesített, s ugyancsak magyar kollaboránsok (Laborc és Zobor) vezette frankoszláv műfejedelemségeit, szétverte a bolgár-szláv hatalmi kreációk segítségére jött hatalmas létszámú görög (keletrómai)-bolgár-szláv katonai egységeket, felszabadítva a Kárpát-medencei ősi szkíta-magyar népet az idegen elnyomás alól.
A Fuldai évkönyvek szerint 894-ben a magyarok a morvák szövetségében pusztították a frank uralom alatt álló Pannóniát, előkészítve ezzel későbbi birtokba vételét. Bizonyára helyes a történeti kutatásnak az a feltevése, hogy ez a magyar sereg már nem is vonult vissza Etelközbe, hanem felvonulási útvonalára, a Felső-Tisza-vidékére húzódott csak vissza.
A Dunától keletre a IX. század eleje óta a bolgár „birodalom" hol szorosabb, hol lazább befolyása érvényesült. Ahhoz, hogy a Kárpát-medence területének ezt a részét birtokba lehessen venni, illetve biztosítani lehessen a nép viszonylag nyugodt átköltözését, szükséges volt, hogy a bolgárok kétfrontos háborúba keveredjenek. A ragyogó alkalom pedig akkor kínálkozott, amikor 894 tavaszán a magyarok a bizánciak oldalán, az ő hívásukra bekapcsolódtak a bolgár-bizánci konfliktusba. Bizánci részről az előzmény az volt, hogy Simeon bolgár uralkodó gazdasági, kereskedelmi viták miatt megtámadta a bizánciakat, akiknek fő serege ekkor Kis-Ázsiában az arabok ellen harcolt. Emiatt a bizánciak súlyos vereséget szenvedtek, majd szövetséget kötöttek a magyarokkal, s a Dunán bolgár földre szállították át a magyar csapatokat. A hadműveletet Árpád legidősebb fia Levente vezette, és két összecsapásban is jelentős győzelmet aratott. Ám ekkor nagy fordulat következett be. A bizánciak az átmeneti sikerek hatására békét kötöttek a bolgárokkal és kiszállva a harcokból, a segítségül hívott magyarokat magukra hagyták. Nem tudni, milyen megfontolás vezérelte a császárt, lehet, úgy gondolta, amíg a két ellenség egymást pusztítja, addig békén hagyják Bizáncot.
De nem zárható ki, hogy a két fél ekkor ismerte fel őseink igazi tervét, és ez megváltoztatta a háború menetét. A korai győzelmekkel a bizánciak célkitűzése a bolgárokkal szemben már teljesült, a bolgárok pedig rádöbbentek, hogy itt bizony „kettős vereséget" szenvedhetnek. Így csalárd módon a két fél különbékét kötött. Ebben az is szerepet játszhatott, hogy Bölcs Leót megdöbbentette a magyarok Kárpát-medencei terve és nem támogatta azt. Legalábbis erre utalnak Taktika című művének következő sorai: „A turk törzsek (a magyarok) álnok és határozásaikat palástoló, barátságot nem kereső, bizalmat nem érdemlő népek, hajtva telhetetlen kincsvágytól, esküt semmibe se vesznek, szerződés kötéshez magukat nem tartják, ajándékkal ki nem elégíthetők(...), és azon törik a fejüket, hogy meg-semmisítsék a szerződéseket.” Pár évvel a háború után ezek a sorok eléggé árulkodók. Mutatják a politika, illetve a történetírás sajátos arculatát, miszerint mindenki addig becsületes, addig szavatartó, míg a véleményformáló érdekeinek megfelelően cselekszik. Saját akarata, saját célja pedig nem lehet! Így szíveskedjenek megítélni, hogy ebben az esetben ki is volt valójában az esküszegű! Ennek tükrében érdemes elgondolkodni rajta, hogy miért is hiszünk jobban az „érintett" Bölcs Leónak, mint krónikásainknak történelmünk ezen időszakáról! Biztos, hogy ő volt a tárgyilagosabb, az objektívebb? Biztos, hogy semmi érdeke nem fűződött a történések „kozmetikázásához"?
Mindenesetre e nem várt fordulat nehéz helyzetbe hozta Leventét, de különösen a Duna déli oldalán harcoló Jenő csapatait. A bizánci cserbenhagyás ellenére mindenképpen folytatni kellett a harcot, hiszen a magyarok célja, a Kárpát medence birtokbavétele eddigre még nem teljesült. Az áttelepülők pedig könnyű prédát jelentettek volna a bolgár csapatoknak, hiszen egy nép - asszonyokkal, idősekkel, gyerekekkel - mindig mozgás (hegyeken, folyókon való átkelés) közben a legsebezhetőbb. A bizánciak kiválása miatt megváltozott erőviszonyok ellenére Levente hősiesen megvívta harcát. Súlyos veszteségek árán ugyan, de feladatukat teljesítették, feltartották a Kárpátokon kívüli bolgárokat. A Kárpátokon belüli bolgárokkal pedig a keleti szorosokon bevonuló harcosok küzdöttek meg. Az utolsó, győztes csatájukat Szernél, a mai Ópusztaszernél vívták meg. Majd a Szvatoplukkal kötött szövetség alapján benyomultak a Kárpát-medencébe és birtokukba vették az addig bolgár uralom alatt álló Garam-Duna vonalig terjedő területet.
A szomszédos államok egy-két komolyabb katonai vereség után mind tudomásul vették az új hatalom megjelenését. A többség kénytelen volt így tenni, hiszen erejük nem volt a helyzet megváltoztatására, kivéve a Svábföld, Frankföld, Szászföld és Bajorország alkotta Keleti Frank Királyságot, az akkori Európa egyik legnagyobb hatalmát. Mintegy 90 évvel korábban a frankok döntötték meg a medencét uraló Avar Kaganátust, nem tűrhették el, hogy egy újabb, erős állam rajzolja át Európa térképét, de fájhatott nekik a Dunántúl nyugati sávjának elvesztése is. A magyarság sorsát és Európa térképét meghatározó ütközetről, a pozsonyi csatáról részletes leírást itt olvashatunk.
A magyarság X. századi hadjáratai kalandozások néven vált általánosan ismertté. De hogy helyesen ismerjük-e, arról már finoman szólva is megoszlanak a vélemények. A kérdés eldöntéséhez érdemes a hivatkozott fejezetet elovasni.