„…a bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Liutpold herceget megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.” (Sváb Évkönyv)

„…megölik Theotmár salzburgi érseket a magyarok, Udóval és Zachariással, két másik püspökkel együtt." (Admunteni Évkönyv)



A pozsonyi csata történelemírásunk egyik méltatlanul elfeledett csatája. Nem őrizte meg jelentőségéhez mérten méltóképpen a magyar történelmi emlékezet, pedig mind méreténél, mind pedig jelentőségénél fogva a magyar történelem egyik legkiemelkedőbb eseménye, legnagyobb diadala volt.

Jelentősége felmérhetetlen, hiszen a Kárpát-medencében végleg megtelepedő őseink napjainkig kiható tettet hajtottak végre 907-ben Pozsony alatt. Legyőzték Gyermek Lajos király (900-911) hatalmas hadát, mely a 900-906 között elfoglalt bajor területek visszaszerzésével döntő csapást akart mérni eleinkre. A magyarok hatalmas győzelmével végződött csata biztosította számunkra a Kárpát-medence teljes birtokbavételét. Ezután a nyugati határ az Enns folyóig kitolódott, és csaknem száz éven át ez lett nemzetünk nyugati védvonala. A Magyar Nagyfejedelemség megmutatta, hogy képes határait bármilyen komoly támadó erő ellen is megvédelmezni. Tudatosította a szomszédos népekkel, hogy a Kárpát-medence jogos örökösei lettünk és maradunk, míg „magyar vér” folyik ereinkben.

A pozsonyi csata a Kárpát-medencében hazára lelő magyarság korai történetének első olyan hadi eseménye, melynek tükrében összefüggéseiben ragadható meg a magyar törzsszövetség hadügyének néhány olyan fontos kérdése, mint a katonai felderítő tevékenység, a békében fegyverben tartott csapatok bevethetősége, a haderő mozgósításának kérdése, a gyepűelve rendeltetése és tagozódása, a határvédelem és a könnyűlovascsapatok alkalmazása.

Lengyel Attila: A pozsonyi csata
Lengyel Attila: A pozsonyi csata

A haderő mellett a győzelem a magyar állam gazdagságát, fejlett iparát és szervezettségét is bizonyította. A győzelemben a katonákon kívül az egész nemzet derekasan kivette a részét. Volt ki fegyverrel a harcmezőn, míg mások a kohók, kovácsműhelyek füstjében, a bányagödrökben görnyedezve, vagy a szántóföldeken izzadva, hogy a harcosnak is meglegyen a mindennapi kenyere.

Előzmények

895-től kezdve honalapító őseink fokozatosan szállták meg a Kárpát-medence akkoriban lakható területeit. A törzsek végleges letelepedésével párhuzamosan Árpád fejedelem megszervezte és kiépítette a gyepűrendszeren alapuló határvédelmi hálózatot is, miközben a 895-907 közötti évek alatt kilenc hadjáratban még tágították is érdekterületüket nyugati irányban.

900-ban végleg elfoglalták a Dunántúl területét, amelyet korábban, a római kortól kezdődően Pannóniának neveztek. Ez a támadás egészen Linzig jutott előre, de itt a bajor seregek megállásra késztették a magyar hadat. Az új határt a Fischa folyó jelölte ki.

Déli irányban elfoglalták a Bánság, Bácska, a Temesköz és a Szerémség területét, 906-ra a Dráva-Száva közét is.

Északon 902-906 között a magyarok véglegesen felszámolták a Morva Fejedelemséget és Moráviát elszakították a Keleti Frank Királyságtól.

A németség jól látta, hogy érdekeit milyen módon veszélyezteti, ha egy ilyen jelentős katonai erőt képviselő nép ver gyökeret a Kárpát-medencében, mint Árpád népe. Ezért akart a Keleti Frank Királyság döntő csapást mérni a magyarokra, hogy megsemmisítse, vagy legalább jelentősen visszaszorítsa őket a korábbi frank területekről, a Morva Birodalom és Pannónia területéről. 904-ben Árpád társuralkodóját, a béketárgyalásra Altenburgba meghívott Kurszánt, a lakoma során a bajorok megölték. A császárutód IV. (Gyermek) Lajos tanácsadói egy megelőző háborút ajánlottak a királynak. A háború céljaként Lajos király (Ludovicus Rex Germaniae) elrendeli: „decretum... Ugros eliminandos esse", vagyis rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak" írja az annalium Boiarum, egyértelműsítve, hogy a pozsonyi csata is csak egy láncszem a sorban.

A csata leírása

A pozsonyi csata döntő összecsapása 907. július 4. és 7. közé tehetően zajlott a mai Pozsony (korabeli írásokban: Braslavespurch vagy Brezalauspurc) alatt.

Id. Wilhelm Lindenschmit:<br/>Luitpold bajor herceg halála a pozsonyi csatában, 907-ben
Id. Wilhelm Lindenschmit:
Luitpold bajor herceg halála a pozsonyi csatában, 907-ben

A kora középkor egyik legjelentősebb ütközetéről van szó, ugyanis a korhoz mérten hatalmas hadseregek csaptak össze. Sem a bajor, sem pedig a magyar sereg méretére vonatkozólag nincs megbízható számadat, egyes nézetetek szerint a bajor sereg mérete 100 000 fő, a magyar hadseregé 40 000 fő lehetett. A támadó csapatok nagy létszámát egyes írások azzal magyarázzák, hogy nemzetközi, tehát több nyugati ország katonáiból állt össze. Erre vonatkozóan más országokban írásos bizonyíték, utalás nem lelhető fel. Ha nem is fogadjuk el ezeket a számokat pontos adatnak, a bajor erők akkor is valószínűleg többszörös túlerőben kezdhették meg a csatát.

A csatáról nem maradt fenn, illetve nem készült részletes leírás. Magyar nyelven egyáltalán nem, német nyelven pedig csak néhány szűkszavú évkönyvi bejegyzés maradt ránk, melyek fekete betűvel íródtak és fekete vasárnapként említik a csata napját. Ami ismerettel rendelkezünk, az a korabeli német évkönyvekből (Sváb, Salzburgi és Fuldai évkönyv) és nekrológiumokból (halottas könyvek) származó apró morzsák.

„907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget (bajor határőrgróf) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták." (Sváb évkönyv)

„907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.” (Sváb évkönyv)

„907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál (Pozsony) július Nonae-je 4. napján (július 4-én) …” (Salzburgi évkönyv)

A csatáról szóló rövid híradásokat Aventinus bajor történetíró kibővítette és a "Bajor évkönyvek" című 1554-ben megjelent művében adta meg az esemény korszakos jelentőségét. Ezen kiindulva, és ahol az adatok hiányoznak, ott logikus gondolkodással szerkesztette meg összeállítását a csatáról Tóth Sándor. Ennek mentén haladunk mi is.

A bajor hadvezetés - mint egykoron nagy Károly az avarok ellen intézett hadjáratában - a sereget három részre osztotta. Két hadoszlopban indították a támadást a Duna két oldalán, arra számítva, hogy így a támadás megosztja, és zavarba hozza a magyar hadvezetést. A két szárazföldi hadoszlop között a gyors felvonulás érdekében a Dunán szállították a nehéz ostromszereket és a páncélos, lassan mozgó gyalogság nagy részét. Az északi (bal oldali) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold ( Liutpold, Luitbald, modern formában Leopold, magyarosítva Lipót)lett, a délié pedig Ditmár/Theotmár érsek. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az utánpótlást biztosító flotta Sieghardt parancsnokságával. A terv megalkotói minden bizonnyal nem ismerték a magyar csapatok a vidéken jól tájékozódó, a lesvetésben, tőrbecsalásban járatos, nomád taktikáját. A különböző helyekről verbuvált csapatrészeknek eltérő hosszúságú utat kellett megtenniük, ami a kiváló felderítő képességekkel rendelkező őseink sikerét legalábbis megkönnyíthette.

A sereg egyik része május hónapban Ennsburg térségében gyülekezett. Az időpont egybeesett az előző években is megtartott rendszeres éves májusi seregszemle időpontjával. Ez a választás nyilvánvalóan a hadjárat valódi céljának leplezésére szolgált. Céljuk ezzel éppen a felderítés, de legalábbis a döntéshozók megtévesztése volt, azaz azt elérni, hogy minél később derüljön fény támadó szándékukra. Ha a felderítés észleli is a bajor fegyveresek gyülekezését Enns körzetében, úgy értékelhesse, hogy csak az éves rutintevékenységről van szó. A fősereg Passau környékén gyülekezett Liutpold őrgróf vezetésével. Ennek az északi seregnek az volt a feladata, hogy átkelve a Morván, foglalja el a kulcsfontosságú Dévényi-kaput és vonjon ostromzárat Pozsony köré. Ez a sereg a viszonylag jó földrajzi lehetőségek miatt hamar elérhette a Morva folyót. Ezért ezt a csapatot később indították, mint a déli sereget, hogy lehetőség szerint egyszerre érjenek célba.

Horváth István szobra Vecsésen<br/> a pozsonyi csata emlékére
Horváth István szobra Vecsésen
a pozsonyi csata emlékére

A csata kimenetele egyértelműen bizonyítja, hogy őseinket nem érte váratlanul a bajorok támadása. Árpád gyepűőrzői még idejében tudatták a nagy sereg készülődését, így a magyar hadvezetés időben értesült a szokatlanul nagy csapatmozgásokról, a hajóhad felszereléséről, valamint felderítették az északi seregek gyülekezését is. Így a nyugati határvédelem felkészülten várta a támadó ellenség harcmozdulatait. A lovas tyumenek/tömények időben összegyülekeztek. A fővezér maga Árpád lett, s fiai, a 43 éves Tarhos, 41 éves Üllő és 35 éves Jutas vezették a hadosztályokat. Árpád célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de megosztott ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre.

A magyarok a gyepűelvének a határfolyótól nyugatra eső sávját biztonsági zónának tekintették. A gyepű szerepe az idegen csapatmozgások korai felderítésében és a határvédelmi erők időben történő riasztásában volt. A második vonalon már megszűrték az ellenséges erők támadását, és ellentámadásba lendülhettek. A gyepűsávban a magyar könnyűlovasság a látszólagos megfutamodás taktikáját alkalmazva lelassította az ellenség előnyomulását, állandó zaklatással veszteségeket okozott, fárasztotta a támadókat, majd a megfelelő időben döntő csapást mért a betolakodó ellenségre.

Az évkönyvek alapján egyértelműen mondhatjuk, hogy a déli római hadiúton vonuló, az egyházi méltóságok által vezetett sereggel ütközött meg elsőként honvédő seregünk, és aratott fényes diadalt. A Duna déli partján húzódó római hadiút viszonylag könnyen járható, ám ezen az útvonalon haladva a német csapatok sehol nem lehettek biztonságban, hiszen számtalan hely volt alkalmas arra, hogy csapataink rajtaüssenek a menetelőkön. A magyarok nem akadályozták az előnyomulást egészen a mai Bécstől keletre eső és délről a Dunába ömlő Fischa folyócskáig. Ezt a támadók számbeli fölénye indokolta, valamint az a tény, hogy a seregével június 18-án Fehérvárról indult Árpád fejedelem még nem érkezett meg a helyszínre. A rajtaütés a Bécsi erdő után egyre sűrűbb lett, majd június 26-án a magyar határvédelmi erők nyíltan felvették a harcot Theotmar érsek seregeivel. Ettől a naptól fogva állandóan zaklatták, lassították a német sereg felvonulását Pozsony alá. A bajorok állandó harckészültségben kellett, hogy álljanak a támadások visszaverésére. A magyarok hol innen, hol onnan nyilaikkal lövöldözték, bőszítették az ellenséget, majd azonnal visszavonultak. Az évkönyvek az első nagy csatát június 28-ra datálják. A Merseburgi évkönyv szerint ebben a csatában elesett a fővezér Theotmar salzburgi érsek, Ottó és Zakariás püspökök. Így a zömében egyházi méltóságok által vezetett frank sereg ezen a napon érzékeny veszteséget szenvedett, de a csata után is folytatták útjukat Pozsony felé.

Rotes Kreuz emlékhely
Rotes Kreuz emlékhely

Július 3-ára érkeztek Pozsony alá, ahol táborba szállottak. Ez a hely valahol a mai Hundsheim és Wolfsthal között lehetett. Másnap Árpád a négy töménnyel a déli seregtestet zárta körül, mellyel nagyjából azonos létszámú volt (kb. 40000 fő). A csata történetének mozzanatait nem ismerjük, de a Salzburgi, Freisingi évkönyvek gyászosan számolnak be a katasztrofális vereségről. A döntő csatában és a korábbi összecsapásokban teljesen felőrlődött a támadó sereg. Csak azok maradhattak életben, akik még időben elmenekültek. Gyors lovaikon száguldó magyarok kíméletlenül üldözőbe vették a menekülőket, de mert tudták, hogy a támadók másik két hadtestével másnap fel kell venni a harcot.

A csata helyszínét mind a mai napig kereszt jelöli, a Rotes Kreuz, az úgynevezett Vörös Kereszt nevű emlékhely. De ez sem a győztes csatánk előtti tisztelgés, a kereszt itt is a vesztesnek állít emléket, az osztrákok állították Theotmar érsekre gondolva.

A következő feladat a hajóhad megsemmisítése volt, ugyanis Pozsony városának felmentését csak a túlpartról lehetett megkísérelni. A flotta hajóinak számáról nem írnak az évkönyvek. Tízezer hajóssal és katonával számítva legalább 100 hajónak kellett lenni. Mivel a magyaroknak sem hajói, sem vízi jártasságban tapasztalt emberei nem voltak, a legkiválóbb íjászokat vetették be, akik csepűvel, olajos kóccal, izzó taplóval becsapódó nyilaikkal felgyújtották a hajókat. Ehhez viszont még mai tudásunkkal is szinte hihetetlen nyilakra és nyilas képességekre volt szükség, hiszen itt a Duna legalább 250 m széles. Mégis a a támadásban az összes hajó oda veszett. Tehát még azok is, amelyeknek sekélyebb merülésük miatt volt arra lehetőségük, hogy közelebb ússzanak a pozsonyi parthoz. Sieghardt is csak néhányad magával menekült meg (a tízezerből), s vitte a hírt a királynak Ennsburgba.

A flotta elvesztése igen súlyos helyzetbe hozta az északi parton Pozsony ostromára sorakozó németeket. Éjszaka a teljes sereg átúsztatott a túlpartra, szerencsére az ilyen titkos, folyami átkelés nem volt ismeretlen a pusztai népek harci stratégiájában.

A hajnali három órakor indított támadás során megsemmisítették a Luitpold vezette ötvenezer fős sereget is. A váratlan támadás következtében általános lett a zavarodottság az ellenség soraiban és a németek létszámfölénye ellenére a magyarok lassan felőrölték, elszigetelték egymástól az ellenállási gócokat, és sorra leölték a bajor lovagi sereg színe javát. Maga a fővezér, Liutpold őrgróf is halálosan megsebesülve zuhant le lováról. Halálának hírét a Bajor királyi diplomák őrizték meg az utókor számára.

A csata lébényi emlékműve
A csata lébényi emlékműve

Az elesett grófok és főnemesek halálának pontos körülményei nem ismeretesek. Talán sokan nem is a csatatéren, hanem az azt követő fejvesztett menekülés közben lelték halálukat. A csata áldozataiként név szerint megemlített grófok Iring, Gumpold, Megiwald, Papo és Isengrim lovagok. Továbbá, szám szerint 29 főnemes halálhírét közlik a korabeli híradások. A bajorok anyagi vesztesége is hatalmas volt.

A magyaroknál természetesen a megnyert csaták után, vagy éppen ezek hatására még nagy volt a harci kedv. Mivel veszteségeik lehetővé tették, tovább folyt a menekülő bajorok üldözése egészen Ennsburgig. Ennsburg ostromát Aventinus beszámolójából ismerhetjük. Vára a Pozsony melletti hajóhad sorsára jutott, a magyarok a vár őrségét és a király tartalék seregét is megsemmisítik. A várat védő Gyermek Lajos, a birodalom királya legfontosabb híveivel és szolgáival együtt a vár közelében, a Dunán horgonyzó hajóján elmenekült és nagy nehezen jutott csak el Passauig. Ezután a krónikák már csak azt adhatják hírül, hogy Ennsburgot a magyarok lerombolták és felperzselték.

Minden nyugati ország tudomásul vette, hogy „védőpajzsuk" a pozsonyi csatában megsemmisült. Magyar gyepűvé, felvonulási területté vált a Noricum/ Avaricum/ Ostmark/ Avarische Mark néven nevezett terület az Enns - Salzach, illetve a Fischa - Lajta - Bécsi-erdő által határolt területen.

A háború természetesen a magyarok oldalán is súlyos áldozatokat követelt. Név szerint ismert három herceg, Tarhos, Üllő és Jutas - Árpád fiai - halálhíre. Csak azt nem támasztja alá egyetlen forrás sem, hogy mindannyian a pozsonyi csatában estek volna el. Ne felejtsük, 896 és 907 közt több harc és nagy csata is volt, amiben mint hercegek részt vettek és ahol életüket veszthették. Azt, hogy melyik csatában és milyen körülmények között estek el, arról nem írnak sem a német, sem a magyar krónikák. Az azonban szinte biztos, hogy valamelyik vezér még élt az ennsburgi csata kezdetekor, hiszen arra nem is kerülhetett volna sor, ha minden vezérünk azt megelőzően esik el. Elterjedt nézet az is, hogy Árpád is itt halt hősi halált, vagy az itt szerzett sebeibe halt bele később. Árpád haláláról semmi biztosat sem tudunk, kivéve Anonymus feljegyzését: "Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király városába." Semmi adat és semmi ok sincs ezt a mondatot a pozsonyi csatához kapcsolni. Ne feledjük Árpád papkirály volt! Semmi okunk feltételezni, hogy Ő kivont karddal az első sorban harcolt bármelyik csatában is. Az teljességgel elképzelhetetlen, hogy egy csatában a győztes valamennyi vezére elessen. Hiszen akkor mitől győztes csata? Különös tekintettel igaz ez az oly felmérhetetlen jelentőségű és utóhatású csatánál, mint amilyen a pozsonyi volt.

A győzelem megerősítette a magyar törzsszövetség helyzetét a Kárpát-medencében, határait kitolta az Enns folyóig. Árpád nagyfejedelem halálával kapcsolatban két, forrásokkal nem megalapozott találgatás létezik. Az egyik, hogy Árpád és 3 idősebb fia a pozsonyi csatában vesztette életét, míg a másik álláspont éppen Árpád halálával és a legkisebb fiú (Zolta) uralkodásával magyarázza, hogy IV. Lajos király vezérei kedvezőnek ítélték az időt a támadás megindítására.

A bajorok veresége oly megsemmisítő volt, hogy a németek legközelebb 123 év múlva, 1030-ban indítanak újból támadást a Magyar Királyság ellen. A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, mely 955-ig a magyar mezsgye határa lett. A honfoglalás e sorsdöntő csatával fejeződött be. A Hon-visszafoglalást, a hazajövetelt oly remek stratégiával végrehajtó Árpád nagyfejedelem az ősi Hazának alapkövét tette le akkor, amikor az európai seregek központosított erejének támadásával szemben megóvta népét a pusztítástól és legyőzte Európa egyesült seregeit. A Nyugat katonai nagyhatalmának legyőzésével évszázadokra átalakul Közép-Európa politikai térképe.

A „bánhidai csata"

Feszty Árpád: Bánhidai csata
Feszty Árpád: Bánhidai csata

A történészek egy része mind a mai napig nem fogadja el Pozsonyt a csata színhelyéül. Többen úgy vélik, hogy a pozsonyi csata azonos a magyar krónikásoknál, Anonymusnál és Kézai Simonnál is említett bánhidai csatával, amely település alig tizenöt kilométerre van a Dunától.

Kézai Simon krónikája szerint a honfoglaló Árpád Vezér seregei itt, a mai Tatabányánál győzték le Szvatopluk morva (szláv) fejedelem hadait. Mások szerint a csatában nem is Szvatopluk, hanem a morva nagyfejedelem fia küzdött meg az Árpád vezette magyar seregekkel, és a csata nem 907-ben, hanem 894-ben zajlott le, ráadásul nem is Bánhidán, hanem onnan néhány kilométerre, a mai Környe község határában. A történészek egy harmadik csoportja nem a morva fejedelem elleni diadalként, hanem az addigra már felbomlóban lévő morva birodalom bajor meghódítói elleni győztes eseményként értékeli a csatát.

A millenniumi ünnepségek előtti időben a Magyar Katolikus Lexikon ezt írja a bánhidai csatáról: Ez a csata 907. július 6-án a Liutpold őrgróf és Theotmar salzburgi érsek vezette bajor sereg és a magyarok ütközete. A bajorok - leszámolni akarván a magyarokkal - megtámadták szállásaikat, de a támadóknak szinte még hírmondójuk sem maradt. A csata következtében a bajorok lemondtak Alsó- és Felső-Pannóniáról, és az Enns mögé hátrálva elhagyták az Ost Markot.

Mindezek alapján nem meglepő, hogy bár 1907. július 7-én, vagyis amikor a történelmi határok még álltak, amikor még nem volt akadálya a pozsonyi emlékhely felállításának, a győzelem emlékére mégis a Tatabányához tartozó Bánhidán, a hegytetőn avatták fel Európa legnagyobb turulmadarat (valójában saskeselyűt) ábrázoló bronzszobrát. És érthető az is, hogy Komárom vármegye a millenniumi ünnepségekre megrendelte Fesztytől a bánhidai csata megfestését. A kép jelenleg az észak-komáromi Dunamenti Múzeum egyik főfalán látható, másolata pedig a tatabányai városháza tanácstermében.

A honfoglaló magyarok győzelmét megörökítő hatalmas festmény jelenleg Révkomáromban található. 1903-ban vitték oda a Szépművészeti Múzeumból több más képpel együtt, hogy a megnyíló Komáromi Múzeum alapja legyen. Aztán Trianon után ott maradt, ahogy Marosvásárhelyen szintén maradt a budapesti Szépművészeti Múzeumból pár száz kép és szobor, amit a Kultúrpalota megnyitására kölcsönöztek.

A korabeli tévedés ugyanúgy a meglévő kevés fogódzóra vezethető vissza, mint ahogyan ezt már magánál a turulmadár madártani meghatározásánál tapasztalhattuk. Mindenesetre a későbbiekben a bánhidai csata legendáját a közhiedelemben a Kő-hegy tetején felállított Turul emlékmű, valamint Feszty Árpádnak a csatáról készített nagyméretű festménye is erősítette.

Több mint 1100 év távlatából, meggyőző írásos emlékek nélkül ma már nem is lehet 100 %-os biztonsággal kideríteni, mi is történt valójában. Most már szinte minden bizonnyal a bánhidai csata a magyar történelem örök talánya marad, melyről inkább csak legendák, mintsem tények ismertek.

Keresztény Piroska festménye
Keresztény Piroska festménye

Mindenesetre a Gesta Hungarorum nem említi pontosan a csata helyszínét, csak Árpád fejedelem nagy győzelmét írja le Szvatopluk morva uralkodó felett. Ez tehát nem bizonyíték sem Bánhida, sem Környe mellett. De arról, mint fentebb már láthattuk, a korabeli annalesek és nekrológiumok alapján írásos dokumentumok maradtak fenn, hogy 907. július 4-5-e környékén a magyar seregek Pozsony közelében megsemmisítő vereséget mértek a gyermek német király, Lajos hadseregére. És közel azonos időben nem lehetett két csata is Árpád vezetésével, ráadásul kicsit abszurd módon mindkettőben a legyőzött ellenfél ugyanazon vezetői elestek.

Így jelenlegi ismereteink alapján nyugodtan kijelenthetjük, hogy a 907-es esztendőben lezajlott, a hazatérés időszakát lezáró csatát - mellyel a magyarok véglegesen letelepedhettek a Kárpát-medencében - minden bizonnyal Pozsony környékén vívták. A bánhidai csata pedig feltételezhetően előbb történt, és nem a bajorokkal, hanem a morvákkal rendezte az erőviszonyokat, de erről egyenlőre biztos információnk nincs.

A bánhidai Kő-hegyen fészkelő hatalmas Turul pedig reményeink szerint még újabb ezer év múlva is hirdeti: ez a föld a magyaroké…