- Nyitóoldal
- A Turul történelmünkben
- A turul kalandos sorsa
1.13. A turul kalandos sorsa
A turul azon kevés magyar jelkép közé tartozik, amelyet a huszadik század változó politikai rendszereitől, világnézeti divatjaitól függetlenül, egészen a közelmúltig általános tisztelet övezett. A változásról nem Ő tehet. De vegyük sorra!
A turul a magyar ősvallás szereplője volt. Hadi szimbólumként a bátorság, a hűség, és az állhatatosság jelképeként évszázadokon át használták a magyar katonák. Fejedelmeink is e jel alatt vonultak hadba Géza fejedelem koráig. Eddig használták címerként a magyarok és a hunok is.
Míg Árpád-házi királyainkat ábrázoló festményeken többször látható családi címerükben a turulmadár, az Árpád-ház kihalása után mintha eltűnt volna ez a szimbólum a magyar heraldikából. Bár honfoglaló eleink számára a turul az ősvallás Istenét jelképezte, nem maradhatott a kereszténnyé vált uralkodóház címerében.
A magyarság történetében két alkalommal került sor tudatos nemzeti szimbólumrombolásra. Az első akkor történt, amikor lovaskultúránk és táltoshitünk szimbolikai értékeit „pogánynak" kiáltották ki és tűzzel vassal irtották. De gyorsan le kell szögezni, hogy ez a folyamat nem a Turul-ház működéséhez köthető! Az ősvallás és rovásemlékek megsemmisítése nem Szent István idejében történt. Szent királyaink alatt békésen élt egymás mellett a két vallásirányzat. A népesség egy jelentős része még az ősi Jézusi szkítizmust követte, amely egy mélységesen tiszta Jézushit volt. A magyarság másik része ősi napvallásának folytatását látta a kereszténységben, amelyben akkor még kisebb mértékben érvényesült a római judeo befolyás. A tényleges rombolás a Habsburg korban zajlott! (Csak zárójelesen, mert nem tartozik szervesen a témánkhoz, másodszor a második világháború után történt a tudatos rombolás, amikor a kommunista diktatúra a hagyományos szimbolikai értékeinket „feudalista és fasiszta csökevényként" kezelte és kíméletlenül üldözte azokat.)
A pogány gyökerű turul csak a XIII-XIV. században bukkan fel ismét középkori krónikáinkban. Ez azonban nem a szó, és nem a fogalom eltűnését jelenti (lásd: az esztergomi Porta Speciosát!), inkább az utólagos szorgalmas kezek hatékony eltüntető tevékenységét dicséri. Hiszen krónikáink is hosszú évszázadokra kerültek a süllyesztőbe. Az egyszer még bizonyítottan megvolt ősgeszta örökre eltűnt, de mint láttuk a Tárih-i Üngürüsz is igencsak hosszú hányattatás után került elő, és ekkor sem az Akadémia jóvoltából!
Az Árpád-ház kihalása után a Turul szerepe csökkent, majd a XVII., de leginkább a XIX. században fedezték fel újra.
A nemzeti öntudat megerősödésének idején, a XIX. században fedezték fel ismét a turult, mint az önálló magyar nemzeti identitás és a nemzeti összetartozás ősi jelképét.
Kézai után elsőként a reformkor történeti-szépirodalmi műveiben tűnik fel újra. Felbukkanása természetesen nem véletlen, hiszen egyrészt ezekben az évtizedekben kerültek elő, váltak általánosan ismertté hányatott sorsú krónikánk, másrészt ezt a kort nevezhetjük a nemzeti öntudat megerősödésének idejének. A nemzet önállósodási kísérleteivel, a hun hagyományok feléledésével terjedt el nemzeti költészetünk kiváló reprezentánsai hathatós segítségével. Első adatunk Vörösmartytól, 1827-ből való, amikor Eger című költeményében megjelenik a turul. Arany viszonylag gyakran használja, „Keveháza" című eposzában a turul a hunok szent madaraként jelenik meg. A történettudományi romantika jellegzetes terméke az 1883-ban indult folyóirat, melynek címe Turul. Első kötetében Nagy Iván így fogalmazza meg az egylet és egyben a folyóirat hitvallását: „Mi is egyetértünk a római költővel, hogy »Nobilitas sola est, atque unica virtus« (Mert az erény az egyetlen tiszta nemesség). Az első kötetében Nagy Gyula eleveníti fel a turul-mítoszt, illetőleg igyekszik bizonyítani a karvaly névvel való származási azonosságát.
A pozsonyi országgyűlésen 1825-ben elsősorban a magyar nyelv művelésére szánt Tudós Társaság létesítésére gróf Széchenyi István összes birtokainak egy évi jövedelmét ajánlotta fel. 1831-ben Johann Ender, a neves osztrák festő Széchenyi rendelésére készítette a Borúra derű című festményét, ami később az Akadémia allegóriája címen vált ismertté. Az allegória egy elvont fogalmat képszerűen, vagy egy önmagában láthatatlan elképzelést vagy elképzeléseket egy látható képben jelenít meg; egy elvont valóságot érzékelhetővé tesz. E kívánalomnak pedig a Széchenyi által eltervezett és Ender által megfestett kép méltán vált az akadémia jelképévé. A kép előterében antik festői viseletben, szelíd, nemes arcvonásokkal áll a műveltség istenasszonya, jobb karjával a magasba nyújtva a művelődés csészéjét, amely felé a nemzet - hatalmas sas - képében, kiterjesztett szárnyakkal közeledik. Az istennő bal kezét egy pajzson nyugtatja, amelynek közepén Magyarország címere látható. A címer mellett jobbra Minerva áll, amint a fátyol alatt veszteglő Pannónia leplét föltárja. A pajzs kerületén végigfutó képen Attila és Leó pápa Róma előtti híres találkozását láthatjuk.
A nőalak Széchenyi feleségének képmása: „Önre gondoltam, amikor a festmény eszméje bennem megfogamzott. Önnek kell az öreg szittyát, akit a sas ábrázol, a sötétségből kivezetni.” - írja Széchenyi feleségéhez. Ebben az időben a magyarság az ősi turult sasmadárnak gondolta. Így aztán nem véletlenül került a sas a képre. Ráadásul a Széchenyi család címerében is sas van. És ha jól megnézzük a családi címerben is, a képen is egyformán két madár látható.
Széchenyi korában a néphagyomány a nagyszentmiklósi kincseket Atilla király kincsének gondolta. A kincsek hatása - különösen a 7. számú korsó - jól láthatóan jelenik meg a képen. A kép szépen fejezi ki a kor, illetve Széchenyi gondolkodását a dicsőséges közös múltról, turulról, az Attila kultuszról, a hun-magyar azonosság kérdéséről. A táj hangulata borús, de a háttérben már derülni kezd. A kép alatt az Akadémia jelszava olvasható: Borúra derű, ami szintén pontosan mutatja Széchenyi jövőbe vetett hitét.
Seilern-Anspang Crescence idealizált képmása, jelképe lett a magyar reformkor legfontosabb intézményének. A kép eredetijét, annak tulajdonosa Széchenyi István, 1834-ben az Akadémiának ajándékozta, amelynek az ma is birtokában van. Ender rajza nyomán Stöber Ferenc metszette acélba. Egészen napjainkig számos akadémiai kiadványon megtalálható. Első hivatalos leírását 1834-ben az Akadémia folyóirata, a Tudománytár közölte.
Széchenyihez és az akadémiához kapcsolódva egy kis kitérő:
Más országok tudományos akadémiáit kivétel nélkül mindenütt az uralkodók alapították és királyi adományból, állami támogatással fejlődtek ki. Csak a mienk volt kivétel. De ekkor nekünk már régen nem volt nemzeti királyunk és hamarosan Akadémiánk is csak nevében lett magyar. Virágzása nem is tartott sokáig.
1841-ben helyezték az Akadémiánkra a szász Paul Hunsdorfer jogászt, és Joseph Budenzet, akik hihetetlen erővel kezdték erőltetni a magyar nyelv finnugor származását. Hiába léptek fel ellenük kiváló tudósaink kritikus és bátor hangnemben, közülük pl. Mátyás Flóriánt és Szentkatolnai Bálint Gábor nyelvtudóst is elűzték Magyarországról, mert nem voltak hajlandóak átvenni az alaptalan és máig bizonyítatlan, hatalmi érdekekből kreált finn-ugor elméletet. Elég hamar bekövetkezett a szégyen, a magyar nyelv művelésére létesült tudományos intézmény alapszabályából törölni kívánták „az Akadémia célja a magyar nyelv művelése” részt. Széchenyi, mint írta, „míg fejem vállaim között áll, velőm el nem olvad és szemem világát a halál köde nem oltja ki", nem járult hozzá. A magyar nyelv művelése így benne marad az alapszabályban, de sok köszönet már nem volt benne. Az Akadémia új urai az urali erdők felé terelték őseinket és ott művelték tovább a magyar nyelvet. A hatalom arroganciáját mutatja, hogy az a Bach rendszer, amely törölni akarja a magyar nyelv művelését az akadémia alapszabályából, az a kudarc után közvetlenül Hunfalvy-Hunsdörfer szerkesztésében egy magyar nyelvészeti folyóiratot indít „Magyar Nyelvészet" címen a nemzetidegen finn-ugor elmélet terjesztésére. Ha kellett nekünk a magyar nyelv művelése, hát megkaptuk!
Gróf Széchenyi István 1851-ben a következőket írja: "S most még talán ezen utolsó igazán magyar intézet is ki legyen sarkából forgatva? Fájdalom, igen!...” Az MTA alapítója megtagadta azt a szellemiséget, amit az a nemzet ellenében a nemzet tudományos akadémiája képviselt, és 1858. november 6-án - igaz már csak elméletben tehette, de - visszavonta támogatását az Akadémiától, mivel az a Habsburg érdekek és irányzatok támogatója lett. Arany János miután elhagyta a Magyar Tudományos Akadémiai állását, elkeseredve írja Az orthológusokra című sorait. Nem sokkal később Ady Endre erősen csipkelődve így ír erről A tudósok hete című versében.
A millennium idején, amikor a figyelem a dicsőséges Honvisszafoglalásra, illetve az azt megelőző időkre terelődött, az ősi szimbólum újra széles körben „divatba jött”. Ábrázolásmódja és jelentéstartalma ugyan megváltozott, de az összefüggés a régi és az új tartalom között nyilvánvaló. Eddigi csukott szárnya, pihenő helyzete helyett, most széttárt szárnyakkal ábrázolták, olykor karddal a karmai között, vagy a csőrében. A madár fején megjelenő Szent Korona a - Kárpátok ölelte - hazát jelöli. A magasan kitárt szárnyak a védelmet, a karmai között tartott kard pedig azt az eszközt szimbolizálja, amivel meg kell védeni az egész ország területét. A szabadságharc után ez a fajta, újabb keletű jelkép az idegen elnyomó hatalomtól való szabadságvágyat volt hivatott jelképezni.
Magyarország ezer éves fennállásának évfordulójára, a millennium alkalmából az ország különböző pontjain felállított emlékművek sora ábrázolta a turult. 1896-ban a millenniumi ünnepségek alkalmával hét helyen (Dévény, Nyitra, Munkács, Brassó, Pannonhalma, Zimony és Pusztaszer) állítottak kiemelkedő jelentőségű emlékművet a Wekerle-kormány megbízásából. Közülük mára már csak Pusztaszer és Pannonhalma található az országhatárokon belül. A hét emlékműből hármon: a nyitrain (4 darab is), a munkácsin és a zimonyin volt Turulmadár.
Mind a 7 település kiválasztása szimbolikus jelentőségű volt. Dévény - ahol a Duna hazánkba jő - az ország nyugati kapuja. Nyitra az északnyugati országrész püspökségi központja, a Vereckéhez közeli Munkács Anonymus szerint az Árpádi útvonal egy fontos állomása volt, Brassó a haza délkeleti kapuja, a zimonyi turul „áttekint a Száván, Nándorfehérvárra: a Hunyadi, Kinizsi, Dugovics védte falakra.” Pusztaszer emléke, hogy a honfoglalás közben Árpád megtartotta az első magyar országgyűlést. Pannonhalmán alapította Géza fejedelem 996-ban az első bencés apátságot, ez tehát a kereszténység miatt fontos.
A turul alakja az első világháború során a harci eseményekkel is összekapcsolódott. A világháborús sapkajelvények szimbolikájában már 1915-ben megjelent, de hangsúlyossá 1917-re vált. A háború után, az 1918-1919-es forradalmi időszakban a turul mint szimbólum alkalmazása kiemelt állami szerepet kapott: a november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársaságban 1919 januárjában Böhm Vilmos hadügyminiszter turulos jelvényt rendszeresített minden tényleges szolgálatban álló katona megjelölésére. A jelvény a nemzeti színeket kombinálta, előlapján körben a Magyar Népköztársaság felirat, a domb mögül felkelő nap sugarainak előterében pedig kiterjesztett szárnyú turulmadár és két keresztbe fektetett kard grafikája volt látható. A jelvény azonban nem volt hosszú életű, mert a Tanácsköztársaság kikiáltása a katonai szimbólumok terén is új korszak kezdetét jelezte. A Tanácsköztársaság Vörös Hadseregében is hangsúlyos szerep jutott a turulos jelvényeknek, amelyeket a vörös csillaggal együtt használtak. Ez a gondolattársítás megmaradt, ezért látható a későbbi rendszerekben is a turul katonai csapatzászlók csúcsdíszeként, hadizászlók kiegészítő elemeként.
A millennium idején állított Turul szobrok, mintegy tudat alatt előre vetítették a két évtized múlva bekövetkező tragédiát. Az országhatárok mentén felállított turulmadaras emlékművek (a dévényi, munkácsi, zimonyi és brassói emlékművek) az ország „négy kapuját” szimbolizálták. Mindegyik „átnézett a határon”, azaz az országból kifelé fordulva őrző-védő szerepük volt, azt voltak hivatottak szimbolizálni, hogy megvédik a magyar állam épségét. A szobroknak belső figyelmeztető funkciójuk is volt: a nyitrai a felvidéki szlovákokat, a munkácsi a kárpátaljai ruténeket, a brassói az erdélyi románokat és szászokat, a zimonyi a délvidéki szerbeket és horvátokat volt hivatva a magyar állam integritására inteni.
„Te pedig emlékkő, állj az időknek végezetéig. Állj, míg a haza áll!” - ezzel a formulával zárult az az okirat, melyet mind a hét emlékmű alapkövében elhelyeztek az eljövendő ezredév reményével.
E hét, kormányzati kezdeményezésre felállított turulszobron kívül a Monarchia utolsó két évtizedében még számos turulszobor épült helyi kezdeményezésként. Közülük a legnagyobb és leghíresebb a bánhidai emlékmű, amelynek felállításáról 1896-ban Komárom vármegye közössége döntött, felavatására pénzhiány miatt azonban csak 1907-ben került sor. Donáth Gyula szobrászművész készítette a 15 méteres szárnyfesztávolságú, kiterjesztett szárnyú bronzmadarat, karjában karddal, fején a stilizált aranyozott Szent Koronával. Átadásakor Európa legnagyobb szobra volt, de még ma is a legnagyobb szárnyfesztávú madárszobor a kontinensen.
Ekkorra a turul már nemcsak katonai szimbólum, hanem általában a „magyarság védelmezője” is volt. Éppen ezért nem véletlen, hogy a trianoni diktátum után a határ másik oldalára került alkotások szinte kivétel nélkül a helyi hatóságok áldozataivá váltak. Ma már a hét alkotás közül csak a pusztaszeri áll eredeti szépségében, a pannonhalmi részben felújításra került, míg a munkácsi újra lett állítva. A többi...
A Horthy-korszakban szintén nagy divatja volt a turulmadár használatának, a világháborús emlékművek egy jelentős része lett Turul szobor. Az 1917. évi VIII. törvény ajánlásai között a turul, a katonaalak vagy az úgynevezett búsuló Árpád-motívum szerepel. Sok helyen ezek az alakok együtt jelennek meg. Az egész ország területén működtek ekkoriban turulszobor-készítő műhelyek. Minden vidéken látszik egy-egy mester keze munkája. Háromféle ábrázolási formát lehet megkülönböztetni. A Kisalföld környékén az úgynevezett figyelő turullal találkozhatunk, az ő feje magasabban van, mint szárnyai. A védelmező turul kiterjesztett szárnyakkal áll, feje azokkal egy magasságban található. A harmadik az úgynevezett harci turulmadár, amely szárnyait a feje fölé emeli.
Trianont követően az elszakított részeken nem csak a magyarságtudatot irtották tűzzel-vassal, de mindent, ami a nemzet egykori nagyságára, múltjára, eredetére utalt. Elpusztították, tönkretették, a nemzet jelképeit, emlékműveit, műemléképületeit pedig lebontották, vagy átépítették. A magyarok óriás madarának széttárt szárnyai az ezeréves határon belüli területeken rossz ómen volt minden olyan nemzet részére, akik részesültek a turul birodalom területeiből, így azokat minden erejükkel igyekeztek eltüntetni. A határainkon kívüli turulszobrok jóformán csak a Székelyföld színmagyar belsejében maradtak állva, köztük például a székelyek 1764-es mádéfalvi veszedelmére emlékeztető. A munkácsi vár bástyáján őrködő turulszobrot is a trianoni békeszerződés után bontották le, majd a Vörös Hadsereg parancsára 1945-ben beolvasztották vörös csillagok alapanyagának. Ezt 2008. márciusában állították vissza eredeti helyére. Lengyel Zoltán, Munkács polgármestere a történelmi igazságtétel pillanatának nevezte a szobor visszaállítását.
A szocialista idők alatt jó időre száműzték a magyar közgondolkodásból, szigorúan tilalmazott szimbólummá vált a turul. Ekkorra megszűnt a különbség határon innen, vagy túl. A „világ proletárjai egyesüljetek” jelszóban megjelenő internacionalista kommunizmus egyszerűen száműzte a nemzeti öntudat eme szimbólumát. A kommunista internacionálé nem tűrt meg nemzeteket megkülönböztető sajátosságokat, eredetmondákat, legendákat, hitet. A tatabányai turult például - melyet már 1919-ben is súlyosan megrongáltak - Rákosiék le akarták bontani és számos hősi emlékmű tetejéről tüntették el a szobrokat… Ez volt Kelet-Európa legsivárabb, legtorzabb korszaka. Csupán sekélyes, hamis értékrendek ötvenéves fenntartásával tudta beírni magát a történelembe. Az 1945-ös „felszabadulásnak” titulált esemény nem volt más, mint Kelet-Európa nyílt színi kifosztása. A gúzsba kötött magyarságtudatot a mai napig nehéz kiszabadítani a hazug bolsevista eszmékkel átszőtt kötelékekből. A XX. század közepén ez a mintegy hetven esztendő hihetetlen rombolást végzett. Nagy ellensége volt ennek a korszaknak ez a madár, ezért meg is tettek mindent ellene, ugyanis ezekben az években a nemzet identitástudatának elsorvasztása volt a fő cél. Nem is végeztek félmunkát, hatására szinte el is felejtette a magyarság, hogy ki is valójában. Sajnos ezen már a 89-es fordulat se tudott igazán segíteni.
A turulok száműzetése egészen a rendszerváltásig tartott. Merem remélni, hogy az emberek nagyobb része úgy érzi, hogy ismét szükség van a turulszobrokra. És talán egy kisebb részük, a lassan ébredező magyarság a pozitív szellemiségét is támogatja. Ennek megnyilvánulásaként sok szobrot helyreállítottak, újakat állítottak, a turulmadárnak ma is számos szobor állít emléket, valamint rengeteg címerben is megtalálható.
A határainkon kívül, a Kárpát-medence magyarok lakta részein is megindult a 90-es években egyfajta szoborrekonstrukciós mozgalom. Több tucat határon túli településen állították vissza, vagy helyre a turulszobrokat, néhol újakat is építettek. Határainkon kívül a turul a magyar identitás védelmezője, az anyaországbeliek és a határon túli magyarok összetartozásának, a nemzet és a nyelv megmaradásának szimbóluma.
Az elmúlt években főleg a Turul Szövetség két világháború közötti tevékenysége miatt került a honi balliberálisok támadásainak kereszttüzébe ősi magyar jelképünk. A turulmadár sajnos mára politikai hovatartozástól, szimpátiától függően mindenki számára más jelentéssel, üzenettel bírhat. Azt hiszem nem volt olyan történelmi eszme, amit emberek ne tudtak volna elrontani. De ez nem az eszme, különösen nem a jelképének hibája, a hiba mindig az emberé. „Van olyan érzelmi tartaléka egy nemzet múltjának, hogy ezt nem kell megtagadni, még akkor sem, ha akár a jobboldal, akár a baloldal, akár a centrum vagy akárki más a maga politikai véleményére ezer esztendő alatt megpróbálta felhasználni." - mondta a témával kapcsolatban Göncz Árpád, akkori köztársasági elnök a tatabányai Turul szobor felújítása után egy rádió interjúban. Sajnos néha úgy tűnik, hogy általában „van olyan érzelmi tartaléka egy nemzet múltjának", de hogy nekünk, magyaroknak is van-e...(?!)