Az 1956-os forradalom és szabadságharc

13 nap, amely megforgatta a világot

1956. október 23-án kezdődött a budapesti diákok békés tüntetésével, és a fegyveres felkelők ellenállásának a felmorzsolásával fejeződött be november 11-én.

Mindössze húsz nap. Szűk három hét, de micsoda három hét! Visszhangja megrengette a zsarnokok hatalmát, és az egész világ szívébe zárta a magyar történelem fényes, tiszta, dicső forradalmát és szabadságharcát. Egy kis nép önfeláldozó harcában szembe mert szállni a kommunizmus világhatalmával, - Dávid a Góliáttal - és megmutatta, hogy magára hagyottan, legyőzötten is képes a szabadság eszméjéért küzdeni élete árán is. Sokan életüket adták eszméikért: volt, aki az utcán vesztette életét, volt, akit a forradalom utáni bosszú ítélt halálra. De mindannyian a szabadságért, emberhez méltó életért, az alapvető emberi jogokért, az igazi demokráciáért áldozták életüket.

„A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben. Ahhoz, hogy ezt a történelmi leckét megértse a fülét betömő, szemét eltakaró nyugati társadalom, sok magyar vérnek kellett elhullnia - s ez a vérfolyam most már alvad az emlékezetben. A magára maradt Európában csak úgy maradhatunk hívek Magyarországhoz, ha soha és sehol el nem áruljuk, amiért a magyar harcosok életüket adták, és soha, sehol - még közvetve sem - igazoljuk a gyilkosokat.”
(Albert Camus: A magyarok vére)

Az előzményekről vázlatosan

A II. világháború kimenetele megpecsételte Magyarország sorsát, meghatározta politikai hovatartozását és további fejlődésének lehetőségeit. A Szovjet Vörös Hadsereg által történt „felszabadítás" elszakította az országot az európai vérkeringéstől és a „Balkánhoz" csatolta. A fokozatos és tervszerű kommunista hatalomátvétel a szovjet katonai megszállók árnyékában teljessé tette a lerombolt és gazdaságilag kifosztott ország gyarmati sorba süllyesztését. Így aztán az 1956. október 23-ával kezdődő eseménysorozat előzményei egészen a kommunista hatalomátvételig nyúlnak vissza. A Rákosi Mátyás irányításával kialakított sztálinista diktatúra elhibázott gazdaságpolitikája - kollektivizálás, túlzott mértékű és irracionális iparosítás -, az abból eredő szegénység és az MDP által gyakorolt terror már az ötvenes évek elejére komoly feszültséget eredményezett. Magyarország egy félelemmel és igazságtalanságokkal teli világ lett, melyben népünk egy ránk erőltetett ideológiától és egy megszálló hatalom által vezetőnkké emelt diktátortól szenvedett.

Az első fázisban az idegen hatalom segítségével az ország vezető pozícióiba juttatott idegenszívű politikusai művészi tökéllyel valósították meg hazánk vezető rétegének teljes félreállítását. Ehhez a réteghez nem csak a Horthy-kormányzat katonai, egyházi és politikai vezetői tartoztak, hanem a paraszti társadalom tehetősebb tagjai, a kulákok, valamint az értelmiség számottevő része (tanárok, jogászok, stb.) is.

Egymásután következtek a mesterségesen létrehozott kirakatperek. A leglátványosabb volt az ország király utáni második legfontosabb személyiségének, a bíboros hercegprímás Mindszenty Józsefnek 1949-es pere, amellyel ország-világ előtt nyilvánvalóvá tették, hogy kié a hatalom az országban és milyen szabadságot is jelent valójában a „felszabadúlás".

A Rákosi-Révai-Gerő-Farkas vezette rendszer még a saját politikai eszmetársait sem kímélte. Gondoljunk csak Rajk László perére és kivégzésére, Kádár János akkori belügyminiszter börtönbe zárására, avagy Nagy Imre akkori földművelésügyi miniszter félreállítására.

Az országban mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam épült ki 28 000 fős államvédelmi rendőrséggel és mintegy 40 000 besúgóval. Az egész magyar nemzet megalázottságban, félelemben és kiszolgáltatottságban élt. Napirenden voltak a rögtönítélő népbírósági perek, éjszakai elhurcolások, kitelepítések. Az ország gazdaságilag is a csőd szélére jutott.

1953-ban, a Sztálin halálát követő változás jegyében egy nyitási, enyhülési folyamat kezdődött meg a szovjet külpolitikában, ami nálunk Rákosi leváltását hozta magával. Helyette 1953-55-ig a párt vezetéséből kizárt agrárszakember, Nagy Imre lett az új miniszterelnök. Nagy Imre reformprogramja aztán egyfelől enyhítette a fennálló konfliktust, másfelől azonban engedményeivel ki is engedte a szellemet a palackból. 1955-ben Moszkva aztán le is váltotta Nagy Imrét. Az új miniszterelnök Hegedűs András személyében Rákosi korábbi híve lett, de a sztálinizmust már nem lehetett visszaállítani.

Az ötvenes évek elejétől egyre fokozódó társadalmi elégedetlenség kezdtek a felszínre törni. A hangadók egyes politikus mellett elsősorban az írók és újságírók voltak. Ellenzéki pártok nem lévén az egyes civil szerveződések kényszerültek erőteljes politizálásba az új vezetés ellen. A hibák és a bűnök mellett az igazság őszinte, nyilvános feltárása mellé álltak. 1955 januárjában megalakult Budapesten az értelmiségiek Kossuth Klubja és március 25-én a DISZ Petőfi Köre.

Az erjedést már nem lehetett megállítani. 1956 júliusában Rákosit még az MDP (Magyar Dolgozók Pártja) éléről is leváltották, helyére Gerő Ernő (Rákosi 4-es fogatának gazdasági irányítója) került, de a személycserével semmit sem oldottak meg. A lakosság hangulata alig változott. Az embereknek elege volt az ÁVH korlátlan hatalmából, a diktatórikus kormányzásból, a koncepciós perekből, az esztelen és logikátlan gazdaságirányításból illetve az alacsony életszínvonalért felelős kommunista vezetésből.

Az előzmények sorában a következő kiemelt esemény Rajk László újratemetése is. 1956. október 6-án ünnepélyesen újratemették Budapesten az 1949 októberében kivégzett Rajk Lászlót és társait. Rajk rehabilitációja még Rákosi idején megtörtént, miután napvilágra került a Rajk per valódi háttere. Az ifjúság ekkor mozdult meg először, az esemény 200 ezer fős tüntetésbe torkollott. Az egyetemisták antikommunista jelszavakat skandáltak.

A harmadik nagy jelentőségű előzmény a lengyelországi események nyomán kezdődő szerveződés volt. A mindkét országban sok szálon futó események az 1956 őszén kirobbant Poznani munkásfelkelés során kapcsolódtak össze. A lengyel dolgozók is a bérek emelését, a normák igazságosabb meghatározását és szabad választásokat követeltek. Emellett jelentős szovjet ellenes tüntetések kezdődtek országszerte. A felkelést ugyan leverte a karhatalom, de a lengyel kommunista párt engedett a nyomásnak, és saját hatáskörben döntve kiengedte a politikai okok miatt fogva tartott Gomulkát és kinevezte pártfőtitkárnak. Válaszul október 21-én a szovjet csapatok megindultak Lengyelországba, hogy erőszakkal vessenek gátat a további fejleményeknek. A világ, és főként a forradalom szélén álló Magyarország népe lélegzet visszafojtva figyelte, mi fog történni! A fegyveres összecsapás végül elmaradt, mert Gomulka megtalálta a békés rendezés módját. A szovjet-lengyel viszonyt kétoldalú megállapodással rendezte. Október 24-én felszólította az embereket, hogy hagyják abba a tüntetéseket és vegyék fel a munkát.

1955-ben a Szovjet Hadsereg kivonult Ausztria megszállva tartott övezeteiből. Az osztrák államszerződés megkötése és az ezt követő kiürítés Magyarországon is azt a hamis reményt keltette, hogy a szovjet megszállók hamarosan kivonulnak innen is, erre azonban nem került sor.

A forradalom és szabadságharc kitörése

1956. október 22-én a Budapesti Műszaki Egyetem diáksága gyűlést tartott, ahol az alig egy hete Szegeden életre hívott MEFESZ-hez való csatlakozásukat döntötték el és megszövegezték a híres 16 pontot, amelyet stencilezett röplapokon maguk a diákok kezdtek terjeszteni az utcákon és az üzemekben.

1956 október 23-ára a diákság a lengyelországi események kapcsán rokonszenv tüntetést hirdetett meg. (Ne feledjük, ekkor még nem lehetett tudni, hogy a szovjet tankok támadásba lendülnek-e majd a tüntetők ellen, vagy békés megoldás fog születni!) Az MDP vezetősége először betiltotta, majd engedélyezte a felvonulást. Ez a bizonytalankodás további erőt adott a szervezőknek. A tüntetés délután 3 órakor indult el két irányból, Pestről és Budáról. Pesten a Petőfi szobornál Sinkovits Imre színművész elszavalta a Nemzeti dalt és fölolvasták a 16 pontot. Budán az egyetemisták a Műegyetemnél gyülekeztek. A menet egyre növekedett, mivel a délelőtti műszakokból érkező munkások tömegesen csatlakoztak a fiatalokhoz. A két menet a lengyel-magyar barátságot jelképező Bem szobornál ért össze. A tüntetők a lengyeleket éltető, Rákosit és Gerőt kárhoztató jelszavakat kiáltoztak, később pedig már a szovjetek kivonulását is követelték.

Már az első percekben elkezdődött a szovjet és kommunista jelképeknek, a zsarnokság díszleteinek eltávolítása, megsemmisítése. Majd a következő napokban a megmozdulások szinte mindenhol a vörös csillagok leverésével, a vörös zászlók, a Rákosi, Marx, Engels, Lenin és Sztálin képek széttépésével, elégetésével kezdődtek. A Rákosi-címer kiiktatása az államéletből és a magyar zászlóból szintén azonnal megkezdődött. Az elsőként itt született sarló-kalapácsos címertől megszabadított lyukas zászló azóta az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc jelképévé magasztosodott.

Ezzel a békés tüntetéssel kezdődtek az események. Nem a tüntetőkön múlt, hogy az események véres harccá, forradalommá alakultak, hanem az akkori hatalom vezetőin, az ÁVH-n, a tömegre lövetőkön, akik nem óhajtottak semmilyen engedményt tenni, akik a 16 pontot még felolvasni sem engedték, nemhogy a követeléseit teljesíteni.

A tömeg egy része a Bem térről a Parlament elé vonult, ahol Nagy Imrét követelték vissza a politikai vezetésbe, egy másik része pedig a Sztálin szobornál gyűlt össze. A helyzet kezdett felforrósodni, és amikor a Parlament előtt a tüntetés feloszlását remélve kikapcsolták a világítást, a tüntetők a Szabad Népből, az akkori legnagyobb példányszámú napilapból fáklyákat gyújtottak, amire visszakapcsolták a világítást. A tömeg követelésére a Parlament tetején lévő vörös csillagot is kikapcsolták. A forradalom kitörésének emblematikus megmozdulása volt az elnyomás szimbólumának, a városligeti, 1951-ben épült 8 méteres Sztálin szobornak a ledöntése, amit bevontattak a Blaha Lujza térre, és ott szétdaraboltak. „A városban gyorsan terjedt a hír: ledőlt a Sztálin-szobor! Akik hallották, ujjongtak, de aztán megcsóválták a fejüket. Ez olyan hír, hogy talán nem is igaz. De azért mosolyogva mentek tovább, s a következő sarkon már ők újságolták a hallottakat." (Simonffy András: Rozsda ősz: Hétköznapi sztálinizmus)

A tüntetők egy csoportja a Rádióhoz vonult, és követelték a 16 pont beolvasását; amit a hatalom ezúttal is visszautasított. A Rádió stúdiójában este 8 órakor hangzott el Gerő Ernő beszéde, amely csak olaj volt a tűzre. Esztelen módon soviniszta és nacionalista vádakkal illette a tüntetőket, és lényegében hadat üzent nekik. A pártvezetés katonákat és ÁVH-sokat vezényelt a Rádió védelmére. Nagy Imre csak vonakodva jelent meg 9 óra tájban a Parlament erkélyén. De beszéde csalódást okozott, mert az az "elvtársak"-hoz szólt. Nagy Imre ekkor csupán az 1953-as programjának, a szocializmus mérsékelt reformjának megvalósítását ígérte a párt vezetésével. A tömegnek azonban ez már kevés volt.

A tüntetők időközben fegyverhez jutottak. Egyrészt a munkások révén, másrészt a Rádió védelmére kirendelt katonaságtól, melynek egy része váratlanul átállt. Így még arra is volt esély, hogy áldozatok nélkül is a tüntetőké legyen az épület. De az ÁVH emberei az ablakokból tüzet nyitottak, melynek következtében meglettek a szabadságharc első fővárosi áldozatai. Az első lövés 9 óra körül dördült el a Rádió épületéből, ezt követte a Rádió hajnalig tartó ostroma, majd elfoglalása.

A forradalom megállíthatatlanul elindult, de nem csak Budapesten, hanem a vidéki nagyvárosokban is tüntetésekre került sor. Ezek közül a debreceni volt a legjelentősebb. Itt is először a diákság vonult ki, akikhez csatlakoztak az üzemek munkásai. A megyei Rendőrkapitányság elé mintegy 20-30 ezer ember vonult. A pártvezetés tárgyalt a diákok küldöttségével, majd Görbe János az épület erkélyéről elszavalta Petőfi Sándor Még kér a nép című versét. De a kérés nem hallgattatott meg, az épületet védő ÁVH-sok tüzet nyitottak. Hárman meghaltak, hatan pedig megsebesültek. Ők voltak a forradalom időbeli első áldozatai.

Megkezdődött a forradalom fegyveres szakasza

Innen kezdve az események felgyorsultak. Gerő és Andropov kérésére Hruscsov hozzájárult, hogy a Magyarországon állomásozó szovjet katonák beavatkozzanak a „rend helyreállítása" érdekében. Az éjszaka folyamán a Vörös Hadsereg alakulatai Cegléd és Székesfehérvár felől megérkeztek Budapestre, és számos stratégiai ponton már hajnalban összecsaptak az őket feltartóztató felkelőcsapatokkal. Ezzel megkezdődött a forradalom fegyveres szakasza.

A bevonuló szovjet hadsereggel szemben katonai csoportok szerveződtek a Széna téren, a Corvin közben, a Tompa utcában és sok más helyen. A szélesebb ellenállás a városokban a munkástanácsok, vidéken a helyi forradalmai bizottságok megszervezésével folytatódott. A felkelők, hogy fegyverhez jussanak laktanyákat, rendőrőrsöket, fegyvergyártó üzemeket fosztottak ki, illetve foglaltak el. A Molotov-koktélok alkalmazásával sikeresen vették fel a harcot a gyalogsági fedezet nélküli páncélosok ellen. A MDP Politikai Bizottsága folyamatosan ülésezett, személyi változásokat határoztak el, hogy leszereljék a lakosságot. Nagy Imrét jelölték ismét miniszterelnöknek.

Október 25-én tragikus fordulatot vettek az események. A parlament előtt tüntető fegyvertelen békés tömegbe az ÁVH egységei belelőttek, melynek következtében csaknem százan meghaltak és a sebesültek száma is hatalmas volt. Ez a mészárlás olyan felháborodást és ellenállást váltott ki a lakosságból, hogy ott, ahol netán még nem volt szervezett ellenállás, ott is alakulni kezdett. Azt is mondhatnánk, hogy a Széna téri csoport ekkor vált szervezetté, valamint a többi, spontán létrejött csoport ekkor kezdett igazán komoly erővé válni, mert sokan csatlakoztak hozzájuk. Ilyen embertelen kegyetlenségre, ilyen mészárlásra nem lehetett másképp felelni.

A nagyobb vidéki városokban hasonló események többször is előfordultak a következő napokban.

Október 26-án a Kilián laktanya került az események középpontjába. A felkelőknek sikerült bevenniük a laktanyát. A visszafoglalására kiküldött Maléter Pál ezredes váratlanul a szabadságharcosok oldalára állt.

Október 27-én megtörténhetett az, ami a Rákosi rendszerben elképzelhetetlen volt, vagyis létrejött egy koalíciós kormány! Ebben a kommunistákon kívül miniszteri tárcát kaphatott két kisgazda politikus is, Kovács Béla és Tildy Zoltán! 1956 október 27-én, a forradalom ötödik napján tehát minden jel arra mutatott, hogy Magyarország ki tudja harcolni szabadságát.

A pesti srácok

1956 őszén az utcai harcok aktív főszereplői, akik az október 23-án, majd később, a november 4. után ismét támadó szovjet csapatokkal szemben felvették a harcot a fiatalok voltak, a „pesti srácok” néven elhíresült tízen- és huszonéves fiatalok.

Indítékaik rendkívül változatos képet mutattak. „Voltak, akik az egyetemisták 16 pontjának érvényesítéséért váltak felkelőkké. Mások anyagi helyzetük javulását várták a forradalomtól. Olyanok is voltak, akik hirtelen felindulásból ragadtak fegyvert. Egyeseket a Szabad Európa adásai befolyásoltak. Csak néhányan voltak, akik önös célokért szálltak harcba.” - írja a korszak egyik szakértője.

A fegyveres harc vállalásának indítéka lehetett a szocialista rendszer kategorikus elutasítása is. De az indítékok közé sorolható a romantikus hazaszeretet és a kalandvágy, a basáskodó és kizsákmányoló hatalom gyűlölete és a sivár életkeretekből való kitörés öröme. Nélkülük az október 23-án kezdődött forradalom néhány napon belül valamilyen kompromisszumba torkollott volna.

A felkelők hősies küzdelme adott nyomatékot a forradalmi követeléseknek, önfeláldozásuk nélkül elképzelhetetlen lett volna az októberi szovjet támadás visszaverése, Sztálin és Rákosi híveinek, követőinek eltávolítása a hatalomból, a többpártrendszer kereteinek megteremtése, a semlegesség bejelentése.

A forradalom győztes időszaka

Az 1956 október 28 és november 3 közti hét nap a forradalom győzelmi időszaka volt. A lehetőséget kihasználva Nagy Imre és a vezetés átköltözött a Parlamentbe, és a miniszterelnök bejelentette a többpártrendszer bevezetését és utasítást adott az 1949 február óta igazságtalanul fogságban tartott Mindszenthy József bíboros kiszabadítására. Az új kormány és az új pártvezetés nemzeti demokratikus forradalomnak minősítette az eddigi „ellenforradalmi eseményeket", elismerte az újonnan alakult forradalmi szervezeteket, megkezdte a tárgyalásokat a Szovjetunióval a szovjet csapatok teljes kivonásáról, a Varsói Szerződésből való kilépésről és az ország semlegességéről.

Nagy Imre mindezeket rádióbeszédében jelentette be, és ígéretet tett, hogy feloszlatják az ÁVH-t, amnesztiát hirdetnek, és március 15-ét nemzeti ünneppé nyilvánítják. Ezzel párhuzamosan szorgalmazta a tűzszüneti megállapodást. Ígéretet tett a TSZ mozgalom megszüntetésére és az általános fizetésemelésre. A Rákosi-korszak vezetőinek egy része a Szovjetunióba távozott. Október utolsó napjaiban a vidéki harcok több helyen felülmúlták a pesti eseményeket is. Ilyen kirívó volt a mosonmagyaróvári sortűz is, melynek közel 100 halálos áldozata volt.

Október 30-a kiemelkedő fontosságú dátum pro és kontra. Ezen a napon megkezdődött a szovjet csapatok kivonulása, megalakult Király Béla vezetésével a Nemzetőrség, kiengedték a börtönökből a politikai foglyokat, akik mellett - a szervezetlenséget kihasználva - köztörvényesek is kiszabadultak. Magyarország hercegprímásának, Mindszenty Józsefnek is ezen a napon ért véget évek óta tartó őrizete. Délután a kormány bejelentette, hogy megszűnt az egypártrendszer és az 1945-ös koalíciós pártok demokratikus együttműködésével megújult a politikai élet. A tekintélyét vesztett MDP feloszlott és helyette (november 1-jén) megalakult az MSZMP (Magyar Szocialista Munkáspárt). A harmincadikai sikereket beárnyékolta, hogy többórás ostrom után fegyveres felkelők elfoglalták a korábbi politikai elnyomás és rémuralom legfőbb szimbólumát, a budapesti Köztársaság téri pártházat, ahol a magukat megadó védők egy részét legyilkolták. Később ennek a napnak az eseményeit nagyították fel és torzították el, hogy a megtorláshoz ideológiát adjanak.

Az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában Déry Tibor még így fogalmaz: „Barátaim, ha szavaimnak van valami hitele, hallgassatok meg: óvjátok meg a forradalmat! Olyan méltósága volt eddig, amilyet csak az igazság adhat eszmének, embernek. Egy dologra figyeljünk most: nem a bosszú órája ütött, hanem az igazságtevésé. Aki bűnös volt, azt bíróság elé kell állítani. De a tévedőket ne kínozzátok, mert ne feledjük el, hogy százezren tévedtek, mert megtévesztették őket. A forradalom győzött, de ha nem adunk neki időt, hogy erőre kapjon, újra elbukhat. El is sikkaszthatják azok, akiknek érdekük. Fogjunk össze: egy hazánk van s egy életünk. Ha szavamnak van hitele: fogjunk össze, ne egymás ellen hadakozzunk! Bízzunk a nép erejében és tisztességében. Ne folyjon több vér! Tisztelet a halottaknak."

A forradalom letörése

A forradalom győzelme azonban csak látszat volt. A magyar forradalom sorsa nem magyar belpolitikai kérdés volt. Sorsa sokkal inkább azon múlott, hogy a két nagyhatalmi tömb - az USA vezette NATO és a Szovjetunió vezette Varsói Szerződés - hogyan dönt. Hogyan dönt a mi sorsunkról, és ezt a döntést hogyan befolyásolja a nemzetközi helyzet, jelesül Egyiptom ügye.

A nemzetközi helyzet pedig számunkra kedvezőtlenül alakult. Egyiptom szovjet segítséggel államosította a Szuezi csatornát, ami a nyugati hatalmak számára kulcsfontosságú kereskedelmi útvonal volt. Emiatt a helyi konfliktus rögvest a két nagyhatalmi tömb konfliktusává változott, és a szuezi-válság a második helyre szorította a magyar forradalom ügyét a nagypolitikában. A két nagyhatalom vezetői háttéralkut kötöttek. Az alkudozások során pedig az addig ügyünket legalább szóban támogató amerikaiak kinyilvánították, hogy a közép-európai térség országai nem tartoznak közvetlen érdekszférájukba. „Nem tekintjük ezeket a nemzeteket - Magyarországot és Lengyelországot -potenciális katonai szövetségeseknek." - mondotta John Foster Dulles amerikai külügyminiszter Texasban. Kicsit később Eisenhower elnök így fogalmazott: „Az Egyesült Államok sem most, sem korábban nem támogatta egyetlen védtelen nép nyílt lázadását olyan erő ellen, amely felett várhatóan nem győzedelmeskedhet...". "...soha nem sürgettük vagy javasoltuk az elmúlt években, amióta ilyen problémákkal küszködünk, olyan fegyveres felkelés kirobbantását, amely csak katasztrófát hozhat barátainkra."

Hruscsov szabad kezet kapott Magyarország lerohanásához, ez pedig megpecsételte a magyar forradalom sorsát. November negyedikén megindult az orosz hadigépezet a magyar forradalom eltiprására. A törvényes hatalommal szemben Moszkva bábkormányt állított fel, melynek élén Kádár János állt, aki november elseje óta volt tárgyalásban a szovjetekkel. Ekkor vált világossá mindenki számára, hogy az október utolsó napjaiban mutatott szovjet magatartás csak taktika volt. A látszólagos tárgyalókészség a magyar forradalommal szemben csak az időnyerés célját szolgálta. Addig mutatta a békés szándékot, amíg a nyugattal megkötött titkos alku létre nem jött. Azonban ne feledjük azt sem, hogy amerikai beavatkozás esetén benne volt a levegőben akár egy újabb világháború kitörésének lehetősége is. Így bár többen állítják, hogy a Nyugat várva várt közbeavatkozása a szuezi válság miatt maradt el, ez az előbbiek miatt felettébb kétséges. Nagy volt a kockázat mindkét oldalon. Így tevőleges részvétel csak spanyol részről merült fel, de amerikai hatásra ez is elmaradt. A szovjetek oldaláról a forradalom precedens értéke nagy kockázatot jelentett, de ugyanakkor maga a forradalom kitörése, majd leverése a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. Ez a néhány mondat talán érthetővé is teszi a nyugati világ viselkedését mind a forradalom előtti, mind az alatti és utáni időszakra egyaránt. Érthetővé teheti, de elfogadhatóvá nem!

1956. november 4-én hajnali 4 órakor megkezdődött a második szovjet intervenció. Háború hadüzenet nélkül. Így lett november 4-e az 1956-os forradalom és szabadságharc véres leverésének a napja, az idegen hatalom ellen küzdő nemzet gyásznapja. Az országot lerohanó hatalmas túlerő katonai célja kettős volt: egyrészt lefegyverezték az ötvenes évek első felében jelentős haderővé fejlesztett, ám a forradalom napjaiban a szétesés állapotába került magyar honvédséget, másrészt pedig föl akarták számolni az ellenállás főként civilek által létrehozott gócpontjait.

Hajnalban az ország egész területén megindult a szovjet támadás. Reggel 5 órakor az ungvári rádió a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány (Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány) Nyílt levél a dolgozó magyar néphez című közleményét sugározta, melynek aláírója Kádár János „miniszterelnök” volt. 5 óra 20 perckor viszont a Kossuth Rádióban Nagy Imre mondta el a következő drámai szavakat: Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

A kormányfő fenti mondatait magyarul és valamennyi világnyelven többször megismételték. Ezután Háy Gyula és felesége Segítsetek, segítsetek, segítsetek végű segélykiáltását sugározta a rádió magyarul, angolul, németül és oroszul. Ezt követően a Kossuth-rádió adása megszakadt. Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, végül Nagy Imre és a kormány többi tagja a családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkeztek.

A szovjet csapatok már hajnalban bevonultak a fővárosba is egyszerre három irányból, előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és harckocsilövések robaja hallatszott. Reggel 8 körül a Parlamentet védő magyar egységek a szovjet támadás nyomására letették a fegyvert. A kormánytagok közül ekkor már csak Bibó István államminiszter maradt a Parlamentben, ahonnan kiáltványát szétküldte a nyugati országok nagykövetségeinek. A kiáltvány vége így hangzott:

"… A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében." A teljes szöveg itt!

A harc kegyetlen volt, egyoldalú és rövid. Budapest így is mély sebeket kapott, a fiatal pesti srácok és a többi bátor harcos hiába próbáltak ellenállni, az orosz fölény ismét győzedelmeskedett, mint 1848-ban. A hősök kiöntött vérétől áztatott pesti kövek, a rommá lőtt házak halálos csendje jelezte a levert magyar forradalmat és szabadságharcot.

A reménytelen harc Pesten november 4 és 11 közt folyt. Utoljára Csepel - Újpest esett el, vidéken pedig Dorog, Tatabánya, Pécs tartott ki legtovább. Ám november 11-re mindenütt vége lett a harcnak.

A megtorlás

A megtorlás olyan mérvű és embertelen volt, amelyre a magyar történelemben addig nem volt példa. A harcban elesettek mellett, a kivégzettek, a bebörtönzöttek, az elhurcoltak száma és a menekülő áradat ijesztő és döbbenetes volt. Kiskorúakat ítéltek halálra és megvárták, hogy betöltsék 18-ik életévüket a végrehajtáshoz. Ilyen volt az emberarcú szocializmus. Micsoda és mekkora vérvesztesége volt ez a magyarságnak! Hatása ennyi év múltán is fájdalmasan érezteti hatását mind tudásban, mind erkölcsi tartásban és a hazaszeretet megfogyatkozásában.

A világot megdöbbentette a forradalom szovjet eltiprása és a kegyetlen bosszúállás. Alberto Moravia olasz író azt javasolta, hogy a világ minden fővárosában azt az utcát, ahol a szovjet követség található, nevezzék el „A legyilkolt magyarok utcájának”. A forradalmat eltiporta az önkény, de már sohasem tudja a forradalom előtti állapotokat visszaállítani.

1956-ban a Time magazin választása szerint az Év Embere „A magyar szabadságharcos” lett. A sors különös fintora, vagy talán a „nagy politika" kegyetlen játéka, hogy a következő évben ugyanez a magazin a magyar forradalmat leverő Nyikita Szergejevics Hruscsovot választotta az év emberének.

A szovjet támadás hírére Nagy Imre családjával és a hozzá közel álló politikai körrel november 4-én a jugoszláv nagykövetségre menekültek, és előzetes megegyezés alapján menedékjogot kértek és kaptak, ahonnan november 22-én a a romániai Snagovba hurcolták őket a szovjet titkosszolgálat közreműködésével. A forradalmi csoport itt 5 hónapot töltött, majd 1957 áprilisában visszavitték őket Budapestre a tervezett per végrehajtására.

Mindszenty József bíboros az USA nagykövetségre menekült, ahol 15 éven keresztül tartózkodott. 1971-ben a Vatikán és a magyar kormány megállapodásával távozhatott a Vatikánba.

A forradalom leverése után a Kádár-rezsim leszámolt a munkástanácsokkal és a a hatalommal továbbra is szemben álló szervezetekkel, működésüket egyszerűen betiltották. December elején összesen 200 értelmiségi vezetőt tartóztattak le, köztük a munkástanácsok két vezetőjét, Bali Sándort és Rácz Sándort.

A harcokban összesen 3300 felkelő halt meg, a megtorlás során pedig 229 embert végeztek ki, és további 20 ezer forradalmárt börtönöztek be. Jelentős volt az internáltak száma is, hisz összesen 13 ezer „gyanúsított” kapta ezt a sorsot! A harcok és megtorlás elől 170 ezer ember menekült külföldre. Mindezekhez kell hozzászámolni, hogy a december elejére időzített „rendcsinálás” során történő tömegbe lövésekkel - Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben - további 100 halálos áldozat is gyarapította a veszteségek listáját. Mindent egybevéve az 1956-os forradalom és szabadságharc erőszakos leverése 3629 magyar élet kioltását, 200 ezer ember életének gyökeres megváltozását, és egy egész nemzet önálló akaratának elfojtását hozta.

A Nagy Imre per 1958 február és június közt zajlott, a vád pedig „szervezkedés a népi demokratikus rend megdöntésére" volt. A végső ítélet nem volt kérdéses, az egész per valójában csupán egy színjátékként zajlott. A peres eljárás főbíróját, Vida Ferencet az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésében nyújtott tevékenységének elismeréseként magas állami kitüntetésben részesítették: a Magyar Szabadság Érdemérmet vehette át „szolgálataiért". A per főügyésze, Szalay József 1960. június 12-étől az igazságügyi miniszter első helyetteseként dolgozhatott. Karrierje csúcsát akkor érte el, amikor kinevezték a Legfelsőbb Bíróság elnökévé, mely tisztségét 1968. március 30-ig töltötte be.

Az 1958 júniusában lezáruló eljárásban három halálos ítélet született. A kötél általi ítéletet 1958 június 16-án hajnalban hajtottak végre Nagy Imre, Maléter Pál, és Gimes Miklós elítélteken. A holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjában, hamis neveken. Az említett halálos ítéleteken túlmenően, külön eljárásban Szilágyi József halálra ítélése is megtörtént a per alatti magatartása miatt. Losonczy Géza pedig a tárgyalás előtt halt meg. Kopácsi Sándort Budapest volt rendőrfőnökét életfogytiglani, Donáth Ferencet tizenkét évi, Tildy Zoltánt hatévi, Jánosi Ferencet nyolcévi, Vásárhelyi Miklóst, a Nagy Imre kormány sajtófőnökét ötévi börtönre ítélték.

1957 májusában megkötötték a szovjet-magyar államközi szerződést a szovjet csapatok „ideiglenes" itt tartózkodásáról. A csapatkivonás 1990 márciusában kezdődött meg: az utolsó katonai alakulat 1991. június 16-án távozott, három nappal később, 1991 június 19-én, délután 15 óra 01 perckor a záhony-csapi hídnál pedig elhagyta az országot a legutolsó szovjet katona, Viktor Silov altábornagy, a déli hadseregcsoport parancsnoka is. A magyar országgyűlés a 2001. évi XVII. törvényben ("az ország szabadsága visszaszerzésének jelentőségéről és a Magyar Szabadság Napjáról") június 19-ét nemzeti emléknappá, a hónap utolsó szombatját pedig a Magyar Szabadság Napjává nyilvánította.

Az 56-os megtorlások igazi befejezését a közkegyelmet hirdető 1963. évi 4.sz. törvényerejű rendelet hozta el a forradalom letartóztatottjai számára. A rendelet alapján 3480 ember szabadulhatott a kommunista börtönökből! (Többek közt ekkor távozhatott a börtönből Göncz Árpád későbbi köztársasági elnök és Bibó István a rendszerváltás gondolatiságának elindítója is.) A közkegyelem azonban nem volt teljes, és természetesen a meghalt százak is történelmünk örök veszteségét jelentik.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása ellenére vízválasztónak bizonyult Magyarország II. világháború utáni történetében. A magyarok többségét arra döbbentette rá, hogy nem számíthatnak a Nyugat segítségére, a szovjet vezetést pedig arra, hogy a stabilitás érdekében növelniük kell Magyarország belső mozgásterét.

1956 emléke örökké élni fog a magyarok szívében! 56-ban olyan példát adtunk a világnak, amely esemény mindig szerepelni fog az emberiség történelmében.

A forradalom emlékezete

A forradalom leverését követő évtizedekben még csak beszélni is tilos volt a forradalomról és szabadságharcról, a kommunista hatalom ellenforradalomnak bélyegezte. Így nem csoda, hogy eleinte csak a nyugati országokban történt megemlékezés. Ennek egy korai szép példája John F. Kennedy nyilatkozata 1956 negyedik évfordulóján:

„1956. október 23-a az a nap. amely örökké élni fog a szabad emberek és szabad nemzetek krónikáiban. A bátorság, a lelkiismeret és a diadal napja volt. Nincs még nap a történelem kezdete óta, amely világosabban bizonyította volna az ember szabadságvágyának örök olthatatlanságát, bármily csekély lenne az esély, és bármekkora áldozatot követelne.

Az amerikaiak soha sem fogják - egyetlen fórumon, egyetlen szerződés nyilatkozatában, sem szóval, sem gondolatainkkal - elismerni a szovjet uralmat Magyarországon. Magyarország nem érzelmi vagy politikai alapon követeli a függetlenséget és a szabadságot. Ez a követelés mélyen gyökerezik történelmében, kultúrájában, törvényeiben. Bármilyen báb-kormányt tartanak fenn, nem hisszük, hogy ezt a követelést feladnák.

Az amerikaiak minden tisztességes és elfogadható eszközzel sürgetni fogják annak a napnak az eljövetelét, amikor a magyarországi férfiak és asszonyok újból elnyerik a szabadságot és igazságot. Ezen az évfordulón - Abraham Lincolnnal szólva -„Nagy eltökéltséggel el kell határoznunk, hogy ezek a halottak nem hiába haltak meg... Nekünk életcélunk ... annak a befejezetlen munkának szentelni magunkat, amelyet ők oly nagylelkűen megelőlegeztek."

Ezzel szemben nálunk 1961. február 24-én Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós földi maradványait titokban kihantolták és az Új Köztemető 301-es parcellájában hamis neveken újra eltemették őket.

1966 augusztusában, Albert Camus A magyarok vére című írás szövegének ötnyelvű változatával az élén egy különös antológia látott napvilágot Münchenben. Az egész magyar emigráció közös erőfeszítéséből született kiadás a „Gloria Victis 1956" („Dicsőség a legyőzöttnek") címen jelent meg. Kemény kötésben, élénkpiros fedőlap alatt 422 oldalon szerepeltek a különböző nyelveken írt versek és azok magyar fordításai. Kiadója egy müncheni magyar újság, a Nemzetőr, melynek főszerkesztője Tollas (Kecskési) Tibor, aki a kötet szerkesztője volt.

Tollas a világ minden részébe írt, ahol csak magyarok éltek, s döbbenten állapította meg, hogy rengeteg verset írtak világszerte az ötvenhatos magyar forradalomról. Az eredetileg kétszáz oldalra tervezett kötet anyaga végül úgy haladta meg a 400 oldalt, hogy több írás is kimaradt belőle.

A kötet csupán formailag költői antológia, lényegét tekintve annál sokkal több: nemzetek, népek lelkiismeretének és együttérzésének dokumentuma, a széles világ tanúságtétele az 1956-os magyar szabadságharc eszméi mellett.

Mint minden „alkalmi” gyűjtemény, ez is vegyes anyag. Talán még a szokásosnál is vegyesebb, hiszen a szerkesztő alig tett különbséget igazi és műkedvelő költők művei közt. A fontos a téma volt, nem a megformálás mikéntje. Ezért aztán a legtöbb „nemzeti” szekcióban egymás mellett szoronganak a neves és az alig ismert költők, és minden második megragadó versre jut egy-egy szenvedélyes közhelyekkel megrakott tiráda. „De a Gloria Victis azok számára is értékes perceket szerez, akik… nemzeti kegyeletérzés ürügyén sem hajlandók esztétikai igényeiket csökkenteni… Aki a jövőben meg akarja írni 56 világjelentőségét, nem hagyhatja majd ki ezeket a megható, mélységesen emberi dokumentumokat.” - írta a párizsi Irodalmi Újság.

A Történelmi Igazságtétel Bizottsága 1988-tól követelte Nagy Imre és társai tisztességes eltemetését és rehabilitációjukat. Nagy Imre kivégzésének 30. évfordulóján az Új Köztemető 301-es parcellájában, majd a Belvárosban megemlékezést tartottak, de ez utóbbit ekkor még a rendőrség erőszakkal oszlatta fel.

1989. június 16-án Budapesten Nagy Imrét és mártírtársait több százezer ember jelenlétében ünnepélyesen újratemették. 1989. július 6-án pedig a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezte, és bűncselekmény hiányában felmentette őket.

Hazánkban és szerte a nagyvilágban az alábbi helyeken található turulos 56-os emlékmű:

Budapest I. kerület-Tabán, XVIII. kerület-Pestszentlőrinc

Bács-Kiskun megye Ballószög

Baranya megye Harkány

Békés megye Nagyszénás

Borsod-Abaúj-Zemplén megye Ózd

Pesr megye Pilisvörösvár

Veszprém megye Várpalota, Veszprém-Brusznyai Árpád emlékmű

A szabadságharc leverését követően mintegy kétszázezer ember hagyta el Magyarországot. A nyugati államok - némi lelkiismeret-furdalástól is ösztönözve - menekültek tízezreit fogadták be, esetükben nagyvonalúbban alkalmazva a bevándorlási szabályokat. Az Amerikai Egyesült Államok a legmérsékeltebb összesítések szerint is legalább 35 ezer embernek adott letelepedési engedélyt, s nem maradt el déli szomszédjától a jóval kisebb lélekszámú Kanada sem.

A Kárpát medencén kívül: Buenos Aires, Lethbridge, Los Angeles, Melbourne