1.10. Mi várta Álmos népét Európában?

Ha meg akarjuk érteni az árpádi bejövetelt megelőző évek és az azt követő mintegy száz év eseményeit, akkor először is meg kell vizsgálnunk Európa képét ebben a korban. Szemünk előtt óhatatlanul a keresztény Európa és a nagy birodalmak jelennek meg. Ez azonban abban a korban nagy tévedés! Fontos, hogy a korabeli Európa képét vetítsük magunk elé, még véletlenül se induljunk ki a mai gazdasági, politikai helyzetből, vagy abból a reneszánsz kori Európa képéből, ami majd csak évszázadokkal később követi ezt a kort. Bár mindkettőre hajlamosak vagyunk, de mindkettő alaposan félrevezetne bennünket. Nézzük hát, mi volt a politikai helyzet a korabeli Európában?

Sommásan összefoglalva, amikor elődeink visszatértek a Kárpát-medencébe, Nyugat-Európát civilizálatlan és rendezetlen állapotban találták, Nyugat-Európát a megosztottság jellemezte. A Nyugat-római Birodalom bukása után Európában - Bizánc kivételével -gyakorlatilag minden összeomlott. Nagy-Károly birodalma épp úgy szétmorzsolódott, mint ötszáz évvel előtte a régi római császárság a hunok bejövetele idejében.

Hispánia nagy részét arabok szállták meg, Itália ura és a frank királyok pedig bár egyenként is gazdag és hatalmas tartományokat birtokoltak, örökös harcban álltak egymással a területek egyesítéséért, a Nagy Károly-i frank birodalom felélesztéséért. A Kelet Római Birodalom már hanyatlott, a Nyugat Római Birodalom pedig el volt foglalva saját kis háborúival. Ebbe kapcsolódott be saját érdekei mentén a kor ugyancsak jelentős európai hatalma, a Magyar Nagyfejedelemség. Ebben a hatalmi űrben (hatalmi űrben, de nem néptelenségben!!) történt a honvisszafoglalás. Az időpont kiválasztása zseniális, mert ekkor gyakorlatilag nem volt potenciális ellenség a láthatáron. Később ugyan lett, de akkorra már a magyar királyság megszilárdult.

Nézzük mindezt egy kicsit részletesebben:

1.9.1. Politikai helyzet

Európa térképe a Nagy Károly halála körüli években

A kérdéses időszakot megelőző kor legnagyobb hatalma a VIII. századtól a X. századig a Karoling dinasztia irányította Frank Birodalom volt. Nagy Károly 800-ban ért hatalma csúcsára, amikor a letűnt Nyugatrómai Birodalom feltámasztásának igényével III. Leó pápa római császárrá koronázta. Ekkor a hatalmas Frank Birodalom kiterjedt a későbbi Franciaországra, Németországra, Észak-Itáliára, sőt a mai Benelux államokra és Ausztriára is. A nagy uralkodó 803-ban győzte le a Kárpát-medencében élő avarokat és ekkor csatolta birodalmához a Dunántúlt (Pannóniát).

Nagy Károly 814-ben bekövetkezett halála után az uralkodó egyéniségek hiányában megkezdődött a központi birodalom hanyatlása, lassú szétesése. Unokái a verduni szerződésben (843) három részre osztották a birodalmat, mely aktusban a fiak közti egyenlő birtokmegosztás régi germán hagyománya érvényesült. Az ebből következő rivalizálások, elégedetlenségek szembeállították a fiúkat apjukkal, a fivéreket egymással. A felosztás távolról sem jelentette a testvérek közti rivalizálás, majd az örökösök közti osztozkodás okozta háborúskodás megszűntét. A konfliktusok pedig kedveztek a széttagolódás erősödésének. És amíg fivérek és unokafivérek egymással hadakoztak, egyre nagyobb befolyást szereztek a korábban kisebb hatalommal bíró nagybirtokosok.

Itáliában a pápa eredménytelenül kísérletezett a Karoling-uralkodók és az itáliai grófok segítségét megszerezni az arab invázió ellen. Katonai segítség hiányában a pápa Rómába hívta Vastag Károlyt, és 881-ben császárrá koronázta. Ekkor a birodalom még egyszer egy kézben egyesült, de hamar kiderült, Vastag Károly alkalmatlan az uralkodásra. 887-ben a keleti frank előkelők megfosztották a tróntól. Ezzel, majd rövidesen bekövetkező halálával 888-ra végleg megszűnt a Karoling Birodalom akkorra már egyébként is csak névlegesen létező egysége. Leszármazottai a 880-as Ribemonti szerződésben felosztották egymás közt a hajdani frank államot.

A négy rész, a Nyugati Frank királyság (későbbi Franciaország), Keleti-Frank királyság (későbbi német területek) a Burgund királyság, és az Itáliai királyság egymástól függetlenül kezdett működni, sőt idővel még harcokba is bocsátkoztak egymással. Regino apát a következőket írta erről a korról: „Az uralmának engedelmeskedő királyságok szétestek, egymástól elhatárolódva nem vártak többé természetes urukra, hanem mindegyikük maga akart tetszése szerint királyt választani. Ami nagy háborúskodásokra vezetett, mivel nem volt olyan frank herceg, aki nemességének méltósága, bátorsága és bölcsessége révén uralkodhatott volna ezeken a királyokon, akik valamennyien származásuk szerint, hatalomban és méltóságban egyenlők voltak. Így a viszálykodás egyre növekedett közöttük, és senki sem volt képes úrrá lenni fölöttük."

A Karoling Birodalom összeomlását nagyobb részt előidézte a Karoling-házból származó - a keleti és nyugati frankok, valamint a pápaság fölött egyaránt tekintéllyel és hatalommal bíró - örökös hiánya, és ezt a folyamatot még erősítette a század közepétől szinte minden oldalról érkező külső inváziók.

Délről az arabok támadásai és előretörésük Hispániában, Provence területén és Dél-Itáliában, a normannok északi és nyugati razziái, keletről a szlávok betörései, végül a század második felében a magyarok megjelenése olyan feladat elé állították a birodalom uralkodóit, amelynek azok nem tudtak megfelelni. A lakosság elfordult a védelmet nem nyújtó hatalomtól, és azok köré csoportosult, akikre a Karolingok a terület katonai kormányzását bízták. A védekezés az érintett területek grófjainak, őrgrófjainak a kezébe került. Váraik és erődjeik jelentették az egyetlen biztonságot és menedéket. A kisebb befolyású emberek fölött tényleges uralkodói jogokat vindikáltak maguknak a védelem fejében. Hatalmukat azonban nem a rend és a béke érdekében, hanem inkább saját érdekeik szerint gyakorolták, állandósítva ezáltal az erőszak uralmát. Fegyvereik birtokában az egyházi vagyon megszerzésére törekedtek, az apátságok birtokainak világi kézre kerülése, a szerzetesek elszegényedése viszont maga után vonta a kultúra elszegényedését is.

A 843-as verduni szerződésben felosztott birodalom harmadik részén önálló királyságok jöttek létre, melyek urai a Karoling-házzal való rokoni kapcsolataikra hivatkozva szerezték meg önálló hatalmuk elismerését. Ilyen volt Provence, amelyet hagyományai, nyelve is elválasztott az északi frank területektől; Burgundia, melynek határa az Aare folyóig terjedt észak felé, s magában foglalta a besanćoni érsekséget, valamint Basel és Genf városokat; továbbá Lotaringia.

A keleti frank terület királyi címét a Karoling-leszármazott Arnulf nyerte el. Arnulf, Karlmann bajor herceg törvénytelen fia, energikus és intelligens volt, katonai kvalitásokkal rendelkezett, s csupán törvénytelen származása jelentett akadályt a császárság elnyerésében. 888-ban Wormsban elismerte Odo királyságát, s ezzel a keleti és nyugati frank királyság végleg elkülönült: a német területen Arnulf és utóda uralkodott 911-ig, míg a francia részen a Karolingok és Odo leszármazottjai váltogatták egymást 918-ig, amikor is Capet Hugó megválasztásával az utóbbiak véglegesítették uralmukat.

Német földön törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi területek vezetése egyes kiemelkedő családok, részben az egykori Karoling birodalmi arisztokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet.

Az itáliai királyság öröksége hosszan tartó viszálykodás ürügye lett két frank eredetű grófi család között, melyek ősei szerepet játszottak a lombard királyság meghódításában. Északon a friauli őrgrófot 888-ban a paviai gyűlés Itália királyává jelölte. Berengár anyja révén Jámbor Lajos unokája volt, de párthívekre nem számíthatott sem Közép-, sem Dél-Itáliában. Itt ugyanis II. Guido spoletói herceg befolyása érvényesült. A herceg maga is frank eredetű volt, de a család, hosszú itáliai tartózkodása és házasságai révén, teljesen itáliaivá vált. II. Guido ügyes diplomata volt, aki skrupulusok nélkül intrikált, szövetkezett akár a déli területek bizánci uraival, akár az arabokkal, ha érdekei úgy kívánták. Ezért a pápa és a császár is bizalmatlanságot táplált iránta. Mivel 888-ban a nyugati frank királyság megszerzésére szőtt terve kudarcot vallott, Berengár ellen fordult. 889-ben ádáz csatában Trébiánál Guido katonái megsemmisítő győzelmet arattak Berengár felett, aki hiába reménykedett Arnulf német király segítségében. Az itáliai püspökök, akik a csata előtt egyezséget kötöttek Guidóval, s elismerték őt királynak, a csata kimenetében Isten ítéletét látták.

888 és 890 között a régi Frank Birodalom területén az egy császár helyett hat király regnált, de tényleges hatalommal ők sem rendelkeztek. A legalkalmasabb jelölt a címre Arnulf volt, akit V. István pápa Rómába hívott, hogy megszabadítsa Itáliát a "rossz keresztényektől" és a pogány veszélytől. Arnulfot azonban a 890-894-es években a németországi lázongások, a normann és szláv támadások, valamint a morva állam fenyegetése egyaránt akadályozták abban, hogy Itáliába menjen.

A minket leginkább érdeklő Kárpát-medence keleti kétharmadán (a Szerémségben, az Alföldön és Erdélyben) a bolgár „birodalom"-nak, a 9-10. század jelentős európai középhatalmának hol szorosabb, hol lazább fennhatósága érvényesült. A Garam-folyótól nyugatra és a Dunától északra a morva fejedelemség - egy a frank birodalom keleti határán képződött szláv vazallus hercegség - területe terjedt ki. Legjelentősebb uralkodója I. Szvatopluk (870-894) volt, aki szabadulni igyekezvén a keleti-frank királyság fennhatósága alól, 881-ben, majd 894-ben szövetséget kötött a hétmagyar törzsszövetséggel (s ilyen módon a honfoglalás emlékét fenntartó „Fehér ló monda" főhősévé vált). A Dunántúlon és a későbbi Szlavónia területén a keleti-frank birodalom Bajorországhoz tartozó külső határgrófságai helyezkedtek el. A keleti-frank (bajor) vezetők -Karlmann, majd fia Arnulf király- több ízben folyamodtak az akkor még a mai Ukrajna és Moldva területén élő magyar törzsszövetség vezetőihez katonai segítségnyújtás végett (862, 892, 893)

Mivel a pápa nem számíthatott Arnulf segítségére, minden bizalmatlansága ellenére II. Guidóhoz fordult, és szakítva a pápaságot a Karolingokhoz kapcsoló hosszú hagyománnyal, 890-ben Guidót a Szent Péter bazilikában császárrá koronázta. Az újdonsült császár a következő évben kiskorú fiát, Lambertet is megkoronáztatta a következő pápával, s jóllehet az Alpokon túli királyságok nem ismerték el császári címét, s ellenséges maradt Észak-Itáliában Berengár is, Guido Karoling mintára császári rendeleteket adott ki.

Arnulf 893-ban Zwentibold lotaringiai királyt küldte Berengár megsegítésére, majd annak sikertelen vállalkozása után 894-ben maga vezetett expedíciót Itáliába. Miután elfoglalta az ellenálló Bergamót, amelynek grófját felakasztatta, püspökét pedig Metzbe vitette, a legtöbb város megadta magát. Toscana meghódolt előtte, a pápa is kész volt a fogadására - minden kedvezőnek tűnt a római bevonulásra. Arnulf azonban megszakította útját, és visszatért Németországba. Guido 894-ben bekövetkezett halála után a pápa ismételt hívására 895-ben került sor második itáliai útjára. Arnulf egy éhínség sújtotta országon át - amelyet teljesen kifosztott és feldúlt a spoletói herceg visszavonuló serege - haladt Róma felé fegyvereseivel. A város kapuit Ageltrude, Guido özvegye védte. Kimerült katonái élén Arnulf mégis behatolt a városba, és 896 februárjában Formosus pápa császárrá koronázta. Arnulf ezután Spoleto bevételére indult, de útközben megbénult, s visszaszállították Németországba, ahol 899-ig élt.

Arnulf halála után a mindössze 6 éves Gyermek Lajost választották királlyá, aki 911-ig uralkodott. A bajor mark grófjai és őrgrófja nem vitatták az örökséget, jóllehet a szláv és a magyar támadások elleni védekezést a belső széttagolódás igen megnehezítette.

1.9.2. Vallás

A vallást illetően is jellemző mai gondolkodásunkra, hogy a kor reális értékelése helyett egy idealisztikus képet festünk a kor Európájáról, holott ekkoriban a nyugati egyház éppen a hanyatlás útját járta. Mégis az emberek nagy részében ma is a jól belénk sulykolt kép él: a művelt, a fejlett, a katolikus Európát a „kalandozások" idején végigdúlta, végig rabolta a műveletlen, a barbár, a nomád, a pogány magyarság.

Pedig tárgyilagosan nézve a hazatérés korában Európát igazán még kereszténynek sem nevezhetjük. A keresztény magyar állam megalapítása előtti mintegy száz, száztíz évben, az úgynevezett „sötét középkorban" 8 pápát gyilkoltak meg. Legtöbbjüket vetélytársaik intézték el, vagy bosszú áldozatául estek. Ebben a korban a kereszténység csak politikai eszközként, hatalmi eszközként szerepelt. Ahogy Szent Adalbert fogalmazott, - akit a cseh, a lengyel és a magyar nemzet is püspökének és hitépítőjének vall - az akkori Európa nemcsak hogy nem keresztény, ez a kereszténység még a barbárságnál is rosszabb. De ezt láthatjuk, ha pl. a pozsonyi csatára gondolunk. Itt az egyesített európai sereget magas rangú egyházi vezetők (maga Theotmar, a salzburgi érsek, és további két püspök) irányították a nem éppen krisztusi szeretetet megfogalmazó jelszó, a „decretum... Ugros eliminandos esse, vagyis rendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak" jegyében.

Mai történetírásunk, ha csak teheti, nem felejti el alkalmazni őseinkkel szemben a lealacsonyító barbár jelzőt. Leggyakrabban vallási köntösbe öltöztetve, de az egyéb területekre is vetítve a jelző pejoratív élét. Pedig ebben az időben Európa története egyik legszomorúbb, legsötétebb időszakát éli. Németországban szinte kizárólagosan az ősi, a tényleges barbárság uralkodik, de máshol sem a műveltség áll szemben vele, hanem annak legfeljebb csak silány látszata. A kort így jellemzi Frőhlich Róbert - a Magyarország ezeréves fennállásának emlékére kiadott, Szilágyi Sándor szerkesztette - „A Magyar Nemzet Története" című műben: „A germán vadság még elviselhetőbb, rokonszenvesebb, mint az a sok ármány, cselszövés, bujálkodás és orgyilkosság, melyeknek akkor a régente oly művelt és erkölcsös Itália és Gallia volt a színhelye, és melyek nemsokára - Theodora és Marozia által - még a pápai trónt is hatalmukba kerítik. Nem szűnik ugyan meg a keresztény egyház világossága, de nemhogy földerítette volna a homályt, maga is csak nagy nehezen bír menekülni annak mindent elborító ködétől. A trónokon a pulya gyöngeség és az erőszakos kegyetlenség váltja fel egymást; a hatalom a nyers, erkölcsi feladatoknak nem hódoló, általok nem irányozott és nem mérsékelt testi erőnek jutott."

De hasonlóan vélekedik James Reston, Jr. amerikai történetíró, aki így ír: "A tizedik század pápasága a tudatlanságból indult, majd erőszakba torkollott szünet és szégyen nélkül. A szajha, vérszopó királynő, Marozia uralkodásától a század elejéről, a kamasz XII. János pápa bujaságáig a század közepén, a pápa gyilkosságokig a 980-as években, és a viszálykodás a pápa és ellenpápák között a század végén, a Szentszék a zűrzavar és botrány mocsara volt."

Fentieket előrebocsátva vessünk egy pillantást Nyugat-Európa vallási térképére. Mint láthatjuk, nemcsak a politikai helyzetet, de a vallásit is a megosztottság jellemezte. Az Ibériai félszigeten az iszlám uralkodott. A brit szigeteken féltucat keresztény angolszász fejedelemség vívta egymással élet-halál harcát. Skandináviában még pogányok a vikingek, a későbbi norvégok, svédek, dánok. A Baltikum szintén pogány. A mai Franciaország, a Benelux-államok, Németország, Svájc, valamint Itália nagy része a Római Birodalomhoz tartozott.

A német és a francia területeken a politikai széttagoltság az egyház egységét sem hagyta érintetlenül. Az érsekek - követve a grófok példáját - igyekeztek uralkodni az alájuk tartozó püspökségeken és függetleníteni magukat a pápai ellenőrzés alól. Hincmár reimsi érsek, a kiváló adminisztrátor, aki a nyugati királyság érdekeinek védelmezője volt a császári beavatkozás ellenében, függetlenítette magát a Szentszéktől is. Szicília, Szardínia iszlám kézen volt. Dél-Itáliában és az Adria mentén mindkét oldalon Bizánc az úr. A Balkán Horvátország kivételével szintén Bizánchoz, a Kelet-Római Birodalomhoz tartozott. Európa közepén, a Kárpát-medencében mi magyarok voltunk. A keresztény Lengyelország velünk együtt alakulgatott. Tőlünk keletre is a mi kultúrkörünk népei. Észak-Keletre pedig a Kijevi Rusz viking eredetű nemessége szinte állandó szövetségesünk, néha dinasztikus ellenfelünk.

A pápa csupán egy kis állam feje volt, melyet nem nagyon tudott megvédeni még a helyi arisztokráciával szemben sem, nemhogy az egyre fenyegetőbb arab támadások ellen. Sem ereje (hadereje), sem tekintélye nem volt elegendő, így neki magának is szüksége volt erős külső segítségre (elsősorban és leggyakrabban természetesen a császári segítségre, de azért előfordult, hogy éppen ellene volt szükség a segítségre!).

A kor legjelentősebb pápája, I. Miklós (858-867) arra törekedett, hogy Szent Péter utódainak erkölcsi szupremáciáját, felsőbbrendűségét minden lehetséges eszközzel megerősítse. Ezt a metódust az utódok is igyekeztek követni. De ők már szó szerint minden eszközt bevetettek, erkölcsi gát már nem volt. Például az Ál-izidori Dekretáliákra támaszkodva akartak befolyást szerezni, ítélkezni és dönteni a világi uralkodók vitáiban is. Az „Ál-Izidori dekretáliák" a IX. század végén vagy a X. század elején összeállított kéziratgyűjtemény, melynek korpusza korábbi időszakok pápáinak leveleit, egyházi törvényeket, (kánon) rendeleteket tartalmazza. Hitelét e korban senki sem vonta kétségbe. A kéziratok valótlanságát először a XVI. században hozták nyilvánosságra, és addig, - de még utána is - tartalmukat felhasználták jogi, gazdasági, területi, örökösödési viták érvényesítésére, mintha azok tartalma bármily törvényes alapot jelentett volna. Történelemkönyveinkben közölt események, cselekmények sokasága még a mai napig is a hamis levelek, sosem volt zsinati döntések leírásain, adatain nyugszanak.

Jean-Paul Laurens festményén a 'hullazsinat'

A pápaság intézménye az itáliai arisztokrácia, főként a spoletoi hercegek, majd a tusculumi grófok, valamint a főpapok politikai játszmáinak színterévé vált. A pápa tekintélye hatalmasat zuhant, a pápákat az erőviszonyok változásával gyorsan eltávolították vagy megölték. A 9. század legvége küzdelmeinek egyik kirívó példája a VI. István pápa által rendezett hullazsinat. Az előző pápát, a már nyolc kilenc hónapja halott Formosust kiásták sírjából, teljes főpapi ornátusba öltöztetve felültették a pápai trónra. Azt a látszatot keltették, mintha élne. Ezután „szabályos" tárgyaláson - vádlókkal, védővel, perbeszéddel - elítélték, áldást osztó ujjait levágták, majd közönséges bűnözőként hantolták el ismét. De István pápának még ez sem volt elég, kiásatta a tetemet és a Tiberis folyóba dobatta.

A nem volt erkölcsi gát kitételre álljon itt bizonyítékul a már említett Marozia története. Marozia egy bizonyos Theophylaktus nevű nemes, pápai kincstárnok leánya volt. Theophylaktus családja gyönyörű nőtagjai révén hatalmas befolyásra tett szert. A dinasztia nőtagjai gyakran rokonaikat és szeretőiket juttatták a pápai székbe, illetve a pápák szeretőivé váltak. Több forrás szerint Marozia már 15 éves korában III. Sergius pápa szeretője volt. Állítólag tőle fogant fia, a későbbi XI. János pápa. Anyja, Theodóra befolyásos és becsvágyó nő volt, ő tette pápává szeretőjét, X. Jánost. Tőle kapta meg Marozia a római „Patricia et Senatrix” (patrícius és szenátornő) címet. Maróziát erősen befolyásolta anyja, aki ellenőrzése alatt tartotta a római politikát és az annak idején a "pornokrácia" gúnynévvel illetett pápaságot."

A keresztény Európa egységéről abban az időben nemcsak a megosztott Nyugat miatt nem lehetett beszélni. A Bizánci császár törvénytelennek tartotta nyugati „pályatársát". A két császár egymásnak sokkal nagyobb ellenségei voltak, mint nekünk együttvéve. Kapcsolatuk is alig volt, nem tekinthető hát reális veszélynek, hogy bármiben is összefogtak volna, különösen nem ellenünk, ahogyan azt időnként történészeink felvetették a Kárpát-medencei bizonytalan helyzetünk indokolatlan alátámasztásául. Kelet ezer évig nem vitatta a pápaságot, annak vezető szerepét, de amikor Bizánc lett a Birodalom fővárosa, akkor már magának követelte jogait. Ennek alapja az a bizánci szemlélet, mely a hitet összeköti a politikával. Emiatt tudta politikai érdekből a császár számtalanszor megakadályozni a pápa és a pátriárka közötti megbékélést. Jóval később, amikor már érzelmileg is kész tény volt a szakadás ugyancsak politikai okból kényszerítette a császár a Rómával való egységet, ami csak fokozta a görögök ellenszenvét a Nyugattal szemben.

De a vázolt körülmények között egységes, komplex és dinamikus keresztény Európáról egyáltalán nem beszélhetünk. Ezért kényszerítő erő sem lehetett számunkra a kereszténység felvételével kapcsolatban. Mégis számos magyar történész vallja azt a nézetet, hogy a kereszténység felvétele szükséges volt számunkra, mert különben a "pogány" Magyarországot megsemmisítették volna a nyugati államok. De Európa népei közül a hazatérésünk időszakában még kevesen krisztianizálódtak. A skandinávok csak a XIII. században, a balti államok még később, Litvánia például 1400 körül. De nincs adat róla, hogy ebben a korban bármelyiküket is vallásváltásra kényszerítették volna. De ha őket 1000 körül senki sem kényszerítette, akkor lehetséges, hogy csak bennünket, az egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb haderejű népet, a kor meghatározó nagyhatalmát "törték meg"? Azt hiszem elég egyértelmű nem a válasz. Sőt, ha a kérdést megfordítjuk, akkor valószínű, hogy a mi krisztianizálódásunk csak siettette az ő így is kései megtérésüket. Vagyis az ő esetükben is mi voltunk a kulcskérdés. Ugyanis éppen a mi váltásunk súlyosbította az ő helyzetüket. Ennek ellenére még századokig tartották magukat. De a mi vallásváltásunkkal is óvatosan kell bánnunk, különösen a mikor, milyen mértékben és milyen hatásra kérdéskörben.

Érdekes módon a megkeresztelkedési hullám ahhoz képest, hogy mennyire különböző népeket érintett, hasonló folyamatokat idézett elő. A pogány (vagy inkább ősi vallást valló) törzsfők egyike magához ragadta a hatalmat, majd legerősebb vetélytársát leküzdve megszilárdította uralmát. Ezután külföldi hittérítőket hívott országába, akik hozzáláttak a nép megkereszteléséhez és az új egyház kereteinek felépítéséhez. Mindehhez az uralkodó fegyveres kísérete nyújtott biztosítékot. Ugyanígy történt ez Dániában, Svédországban és Norvégiában éppúgy, mint Kelet-Közép-Európában, ahol a csehek későbbi védőszentje, a 929-ben mártírhalált halt Szent Vencel fejedelem lett az első keresztény uralkodó, vagy Lengyelországban, ahol az országegyesítés, a nyugati kapcsolatfelvétel, a térítés és az 1370-ig uralkodó Piast-dinasztia egyaránt I. Miesko nevéhez fűződik.

Visszakanyarodva hazatérésünk korára, a pápaság területén a fejetlenség nem csökkent a német királyok, majd a német-római császárok feltűnésével sem. I. Ottó császárrá koronázása után folyamatossá vált a harc a császárság és a római Crescentius dinasztia között. A külső dominancia még tovább növekedett. Nem a pápa nevezte ki a császárt, hanem fordítva, a császár emelte a pápai trónra például VIII. Leó pápát.

Szent István idejére sem állt, nem állhatott vissza a pápaság tekintélye. De ekkorra már látszott a világosság. Róma süllyedését a franciaországi Cluny felemelkedése ellensúlyozta. A burgundiai kisváros apátságát I. Vilmos, Aquitánia grófja alapította 910-ben. A 10. század elején ebből a franciaországi kisvárosból indult az a vallási megújhodás, amely lassan áthatotta az egész nyugati keresztény világot, mélyrehatóan befolyásolta a középkor kultúráját és történelmét. Apátjainak nagy hatalma és szokatlanul hosszú élete (958 és 1109 között mindössze hárman váltották egymást) lehetőséget teremtett átfogó változtatásokra szellemi, kulturális és társadalmi téren is. A középkorban Cluny egymást követő apátjai legtöbbször rendkívül tehetséges, előkelő származású, nemzetközileg is elismert államférfiak voltak. Az apátság jelentőségét mutatja, hogy innen kerültek ki később olyan híres pápák, mint VII. Gergely, II. Orbán, II. Pascal. Apátjukat, aki korlátlan hatalommal rendelkezett, az apátok apátjának (archi-abbé) nevezték. A pápák nagy kiváltságokkal ruházták föl; a szerzet pedig a pápákat támogatta az egyházi reformok megvalósításában és a pápaság küzdelmében a császárság ellenében. Tekintélyének csúcspontja a X. század második felétől a 12. század korai éveiig tartott. Dicsősége azután idejekorán leáldozott. Már a XIII. században erkölcsi tekintélye alásüllyedt és jövedelmező állomásává lett a királyi vérből való hercegeknek, majd nemsokára teljesen elvesztette jelentőségét.