- Nyitóoldal
- Turul ábrázolások
- Régészeti leletek
2.1. Régészeti leletek
Az emberiség történelmi emlékeiben évezredeken át nagyon sok helyen találkozhatunk turulábrázolással, illetve a szent sólyom ábrázolásával. Csak kiragadott felsorolás a legismertebbek közül: Az egyiptomi sólyom-ábrázolás közismert. Kínában a régészek hun aranykoronát találtak, melyen sólyom van. A Kr. utáni II. században élt pártus király, Szanaturk szobrán is ott a sólyom, vagy egy Noin-Ula-i szkíta szőnyegen, egy VII. századi szaszanida ezüsttálon és még sok más tárgyon. De nézzük sorra e kivételes alkotásokat.
2.1.1. A Szent Sólyom
A fennmaradt művészeti alkotások, mítoszok mind arról számolnak be, hogy a nemes sólymok, az isteni szférákhoz tartozó szárnyas lények, - köztük szent madarunk, a turul - évezredeken keresztül igen jelentős szerepet töltöttek be a világbirodalmakat alapító népek kultúrájában, hit és hiedelem világában. Az első, jelenleg ismert lelet már több mint 5000 éves.
A sólyom a virágzó egyiptomi kultúra idején a Napisten madara. Mint szakrális, hatalmi jelkép is először Egyiptomban tűnik fel. Az egyiptomi képírásban a napistent sólyom alakjában ábrázolják. A sólyom az uralkodók feje fölött széttárt szárnyával mintegy védelmezi a kiválasztottat. Ez egyben jelképezi az isteni kiválasztottságot, a szakralitást is.
Hórusz a Sólyomisten, akinek a neve már a dinasztikus kor elejétől ismert. Bár nem ilyen néven jegyzik, de valószínűleg már a "Csatamező" és a "Narmer" palettákon is a Hórusz sólymot ábrázolták. A "Narmer" paletta Nehen városából - az egyik legkorábbi település legkorábbi templomából (hierakónpoliszi templom) - származó teljesen ép lelet Kr.e. 3100-ból(!), Az egyiptomi hieroglif írás egyik első példájának tartják. Jelentősége igen nagy, hiszen ilyen régi korból természetesen nagyon kevés ábrázolás és még kevesebb írott forrás maradt fenn. A Narmer-paletta volt az alapja annak a feltevésnek, Narmer legyőzte az ellenséget az Egyiptom egyesítéséhez vezető harcok során, és Felső-Egyiptomból kiindulva Egyiptomot először ő egyesítette.
Hórusz az egyik legfontosabb egyiptomi isten. Sólyom alakban, vagy sólyomfejű emberként ábrázolt isten, fején a felső és alsó Egyiptomot egyesítő koronával. Ozirisz és Ízisz fia. Az ég istene, a fáraó földi megtestesülése. Erre utal az is, hogy gyakran viseli a fáraók kettős koronáját. Kultusza hosszú ideig fennállt, alakja sok változáson ment keresztül, és sok néven vált ismertté. A Hórusz névváltozat görög eredetű, az egyiptomi Heru/Har névből ered. A Hórusz szeme szimbólum az egyiptomiaknál a megújulás jelképe. A Hórusz-szeme nyakláncot a múmiák azon részére tették, ahol a belső szerveit kiszedték.
A kultuszának eredete homályos. Egy elterjedt elképzelés szerint összefüggésben van Nehen város ősi istenével, a vadászsólyommal. Nehem a korai Egyiptom jelentős települése volt, az Újbirodalom koráig fontos kultuszhely. Fontos szempont Nehbet keselyűistennő kultuszának terjedése is, amelynek kiindulása Nehem testvérvárosához, Nehebhez köthető. Ezt az elképzelést erősíti az a körülmény, hogy a neheni templom a Hórusz-kultusz kiemelt fontosságú helye volt.
Az általában héja- vagy sólyomfejű emberként ábrázolt Hórusz nem az egyetlen égisten, viszont az isteni királyság megtestesítője és az uralkodó megtestesítője és az uralkodó fáraó védelmezője volt. Fokozatosan más sólyom istenek kultusza is megjelent Hóruszé mellett, és egy teljes mítoszsor kapcsolódott hozzá.
Miután Hórusz jogara alatt a legenda szerint Egyiptom eggyé lett, az I. dinasztiát alapító és Alsó- és Felső-Egyiptomot egyesítő Ménész fáraó is Hórusztól származtatta magát. Több mint háromezer éven át az egyiptomi történelem dinasztiái Hórusz örököseinek tartották magukat. Így Egyiptom királyát számos más címe között a "két föld ura" titulus is megillette. Az egyiptomiak a fáraók hatalmának elismeréseként is, mélységes tiszteletet éreztek Hórusz iránt, amivel csak a Széthtől való rettegésük vetekedhetett.
Egy kevéssé ismert isten, Hemen előtt térdel Taharqa, a 25. dinasztia egyik leghíresebb fáraója. Uralkodása alatt aszály és éhínség volt, az ima ereje azonban segített, a Nílus nagy áradásával megszűnt a nagy szárazság. Az ilyen stílusú egyiptomi leletek körbe a talapzaton hieroglifákat tartalmaznak. A képen az alsó részre hajlított fémlap nem tartozik szorosan az alkotáshoz. Valamit takar. Vajon mi lehet olyan fontos, hogy még a Louvre-ban is el kell takarni?
Az egyiptomi fáraók, akik magukat Ozirisz isten földi képmásának tartották, a vállukon nyugvó szent sólyommal, a Hórusszal jelképezték ezt az isteni azonosulást. Talán legmarkánsabb példája ennek Hafré vagy görögösen Kephrén fáraó (uralkodása i. e. 2558 - 2532) csodálatos szobra, amely az egyiptomi Gíza területén, Hafré fáraó piramisának völgytemplomának mélyéről került elő 1853-ban. A szobor Hafrét trónon ülve ábrázolja, magas támlája tetején egy Hóruszt megtestesítő sólyom ül. Kiterjesztett szárnyait a király fejének két oldalára nyújtja. A tartás szimbolikus jelentése az oltalommal, pártfogással függ össze. Ez a szimbolika onnan ered, hogy több ragadozómadár-faj is ilyen tartással oltalmazza a fészekalját. Egy másik meglátás szerint a madár szárnytartása olyan, mintha fel akarná emelni a királyt az égbe.
Kiemelkedőek a több mint ezer évvel később uralkodó Tutanhamon fáraó (i. e. kb. 1343-1325) sírjában talált kincsek, melyeket ma a kairói múzeum mutat be. Ebből a csaknem 150 darabból álló kincsből néhány mutatóba témánkhoz. Pl. Hórusz, a "Fény fiát" ábrázoló sólyom, amelynek fején a napkorong, karmaiban az életet és az örökkévalóságot jelképezi.
Újabb ezer évet ugorva a sólyom tiszteletének szép példája az egyiptomi Edfu 180 évig épült temploma. Elképzelhető, mekkora tisztelet kellett ahhoz, hogy ilyen hosszú idő alatt ne változzanak az elképzelések, és az eredet terveknek megfelelően épüljön fel a templom. Edfu az Óbirodalom óta fontos település volt. A templomban a sólyomisten, Hórusz kultusza folyt. A templom szentélyét az isten „Első Trónusának” nevezik. Falai több száz éves vallásos szövegeket őriztek meg számunkra, melyek jórészt jóval korábbi korszakokból származnak. A feliratokból és ábrázolásokból ismerhetjük meg az egyes termek funkcióit és tudhatjuk meg, hogy milyen ünnepeket ültek az év során. Az edfui templomban április 21-én ünnepelték Hórusz születésnapját.
Újévkor Hórusz kultuszszobrát megkoronázták, majd a többi kultuszszoborral együtt fölvitték a lépcsőn a tetőre, hogy a Nappal való egyesülés szertartását elvégezzék, ezáltal pedig megújítsák a képmásokat. További fontos ünnep közé a Hórusz ellensége fölött aratott győzelmének megünneplése, az esküvő Hathorral. Az ilyen évente egyszer megtartott ünnepségek mellett a napi szertartásokról is részletes képet alkothatunk.
Ötödik századi kopt-keresztény domborműveken jól láthatóan a szentlélek állataként, fekvő női alakot termékenyít meg a sólyom. De a korai ír domborműveken is jól láthatóan fontos szakrális szerepet tölt be a szent sólyom. Ilyen a spirituális nemzés, a nemzet „fölött” levés kitárt karokkal, védő pozícióban.
A szent és a sólyom szoros kapcsolatát mutatja az írek erősen nemzeti gyökereken nyugvó katolicizmusában, egyházművészetében csodálatosan jelenlévő dublini Szent Sólyom is. A Kr. u. 7-8. századbeli, az írországi kereszténység ereklyéjét képező sólyom fejét a Napkorong zárja körül, a bele illesztett és a szentháromságot jelképező három kereszttel. Ez a sólyom - az írek hiedelme szerint - Keresztelő Szt. János szimbóluma, vagyis őt jelképezi.
A Pártus Birodalom egyik legnagyobb templomromja, a hatra-i romjai alól kerültek elő olyan csodálatos, Kr. u. 2. század elejéről származó alkotások, mint Szanatrug pártus király vagy a Szent Sólyom szobra, melyek kiválóan jellemzik korukat. Szanatrug pártus királyt a szent sólyommal a koronáján láthatjuk. A koronára illesztett sólyom mintegy hitelesítője a királyi hatalom Istentől származásának. A hatalom, azaz az isteni küldetés jelképét, a kiterjesztett szárnyú sólymot láthatjuk az uralkodó fején pl. a szasszanida uralkodócsalád több pénzén is.
Az edesszai (ma Urfa, Kelet-Törökország) sólyom oltárszerű ábrázolásának felső háromszögében egy háromjogú, nap kulcs látható, így a szent sólyom - minden bizonnyal - a „mennyei birodalomba" vezető Jézust ábrázolja, ahogy ezt Gönczi Tamás írja. Jézus első jelképe nem a kereszt (Krisztus/Krszts/Keresztes), nem a feszület, hanem az Égből jött származás madara, a Szent Sólyom. Több kutató is úgy véli, hogy az ősi szent város, Jeruzsálem korábbi neve Hierosolyma volt. Josephus Flavius szerint a a városnak régen Solyma volt a neve, majd ez egészült ki a görög szent szóval (Görög nyelven “hierosz” = “szent”). "Így aztán nem nehéz összefüggést találni a szkíták (szittyák) Szent Sólyom tisztelete (mint láttuk, számos egyiptomi emlék ábrázolja) s ennek Kánaánba átültetett fővárosa, a későbbi Szent Sólyom – Hierosolyma között.”
2006-ban nyílt a Kínához tartozó autonóm tartományban, Belső-Mongóliában, Höhhot tartományi székhelytől nem messze egy hun múzeum. Belső-Mongóliában az utóbbi évtizedekben sok hun emlék került elő, leghíresebb közülük az Ordoszban, Aluchaideng (Alucsajdeng) lelőhelyen 1972-ben feltárt két hun előkelő sírja a Kr. e. V-III. századból. E két sírból összesen 218 aranytárgy került elő. Közülük is leghíresebb, témánk szerint legfontosabb az "alucsajdengi hun korona".
Az ordoszi Hun Korona hivatalosan az i.e. V.-III. századból való. Ez annyit jelent, hogy az akkor és ott élő hunoknak már volt királyuk, vagyis már akkor királyságban éltek, nem laza, primitívnek ítélt, törzsi szerveződésben. A kínai krónikák már az időszámításunk előtti időkben is hun királyokról beszélnek. (pl: i.e. 33-ban a Han császár a hun királynak tett béke ajánlatot.) Attila hunjai is Kínából települtek át Európába a II.-IV. században, vagyis a szkíta-hunok is ismerték a királyság fogalmát, ahogyan a magyarok számára is természetes államforma volt egészen 1946-ig. Hérodotosz írja, hogy a szkíták voltak a világ egyetlen népcsoportja, amelynek királyi népe volt. A királynak pedig koronája volt.
Ez a csodálatos lelet egy arany spirál korona, mely két részből áll. Az alsó, arany spirális körpánton szkíta szarvas és oroszlán, míg a pajzson liliom motívum látható, amely motívumok mind a hun, mind a magyar művészetben jól felismerhetők. Súlya 1022 gramm. Tetején, a fej felett - ahol a korabeli hagyomány szerint a címert viselték - egy turulmadár ül, ékes bizonyítékául, hogy a hunok is ismerték a Turult. A címer szavunk egy sisakdísz jelentésű szóból alakult ki. Ez az ábrázolási szokás abból az ősvallási hagyományból eredeztethető, amely szerint a világoszlop azonos az Istennel (amelytől az uralkodó származik), s a világoszlop tetején van az Istent jelképező turul helye. Az uralkodó feje felett ábrázolt turul arra utalt, hogy az uralkodó azonos a világoszloppal (Istentől származó megbízatást teljesít).
Az arany körpajzson álló türkizfejű aranytestű turul súlya 192 gramm. A körpántot és a turult süvegre rögzítve viselte a király. A türkizből készített fejet és a farktollat úgy illesztették a turul testéhez, hogy a király fejének biccentésére a madár feje és farka is megbillent, így követte a király mozdulatát.
Ez a korona, a megközelítően ezer évvel később készült Szent Koronához hasonlóan beavató korona. Az uralkodót a világ közepével azonosítja, és mivel a világ közepe a szakrális térben az Isten helye, ezért a koronázással a világ közepére "lépő" uralkodó az Isten feladatait, az isteni teremtés folytatását vállalja magára. A korona tulajdonképpen földi istenné teszi az uralkodót. Az ősvallási jelek segítségével uralkodóvá történő átváltoztatás csodáját csak kevés korona képes megtenni a közemberrel. Ilyen az alucsajdengi hun korona, a magyar Szent Korona és a thaiföldi korona.
Az alucsajdengi hun korona és a magyar Szent Korona egyaránt világmodell, amely az Föld és az ég közötti utat ábrázolja és a királyi hatalmat ezáltal isteni eredetűnek mutatja. Mindkettő tetején az Isten jelképe található. A Szent Korona az Isten jelzésére a keresztet használja, míg az alucsajdengi hun koronán az Istent a turulmadár jelképezi.
A hagyományos világkép szerint a Föld négyszögletes, az ég pedig kerek, ezért a Föld és az Ég csak a sarkokon érintkezik, itt van az égbe vezető út, amelyet a Tejúttal, az égig érő fával azonosítottak. A szakrális uralkodó ezzel az égbe vezető úttal azonos, ő közvetít a földi emberek és égben lakó istenek között. A sarkok ábrázolása ennek jelzését, a királyi hatalom legitimizálását szolgálja mindkét koronán.
Mindkét koronán székely jelpárhuzamok segítségével mutatják be, írják le a világ közepét. A székely rovásjelek párhuzamainak használata nagyon jelentős azonosságnak számít, mert a világ más koronáira ez nem jellemző.
A Szent Koronán megtalálható a székely "f" (Föld), "g" (ég), "j" (jó), "s" (sarok), "d" (Dana), "m" (magas) jelek megfelelője, továbbá a Jóma ligatúra és az ország szójele. A hun korona felülnézete egyfajta negyedelt felülnézeti világmodell, azaz a székely "f" (Föld) jel megfelelője. Ez a világmodell tartalmazza a Jóma ligatúrát, a székely "j" (jó) és "m" (magas) jelek elődjéből alkotott összetételt.
Az alucsajdengi hun korona és a Szent Korona között szerkezeti azonosság is felismerhető, a legfontosabb azonban a gondolati tartalomban meglévő azonosság. Az európai koronák általában nem jelentenek többet a gazdagság bemutatására alkalmas, de a formáját tekintve véletlenszerűen kialakított ékszernél. Az alucsajdengi hun korona és a magyar Szent Korona ezzel szemben a világ szerkezetéről és a sztyeppi királyeszme alapjairól tájékoztat, emlékeztetve a Teremtésre és az Édenre - a Föld homo sapiens sapiens általi benépesítésének történetére. És mindezt a székely rovásjelek párhuzamainak alkalmazásával valósították meg mindkét koronán. Miután a hun-magyar ősvallás legfontosabb ismérveit mindkettőn megtaláljuk, a két korona közvetlen rokonsága kijelenthető. Megállapíthatjuk, hogy mindkét koronát ugyanaz az uralkodó dinasztia, a hun-magyar uralkodóház tervezte meg az Eurázsia keleti felében jobban ismert ősvallási elképzelések alapján.
A Höhhot-i Belső Mongol Tartományi Múzeumban szobrot állítottak annak a hun uralkodónak (fején a turulos koronával), akinek az alucsajdengi sírjában a koronát találták.
A hun múzeum kincseiből szemezgetve:
E több ezer éves sort két magyar lelettel kívánom lezárni. Ez a két lelet pedig az esztergomi "Porta Speciosa" és a dömösi királyi palota és prépostság altemplomának oszlopfője. Miután korábban kibékíthetetlen ellentét látszott az ősi hitvilág és a kereszténység között, ezért ezen leletek hivatalos leírásában rendre sasok jelennek meg. A sólymok szerepéről az előző sorokban már hosszasan esett szó, a szakrális madár szerepét nem kérdőjelezzük meg, de tessék mondani, miért repültek volna sasok a templom falára? A Porta Speciosáról itt olvashat bővebben.
A festői Dunakanyar ölelte hegyvidék - ősi történelmünk kiemelkedő helyszíne, a hajdani Pilis-erdőnek nevezett terület, a mai Visegrádi-hegység - az Árpád házi királyok birtoka volt, ahol több vadászkastélyt, palotát építettek. Közülük kiemelkedő szerepe volt dömösinek, amely a magyar királyok kedvelt tartózkodási helye volt a XI. században. E királyi központ mellett alapított prépostságot és káptalant Könyves Kálmán király testvére, Álmos herceg, aki a palotájának egy részét is a prépostság rendelkezésére bocsátotta.
Már a XI. században megépül a dömösi templom, amely nagyságában és szépségben, művészi megmunkálásában ez időben vetekszik a hazai építészet valamennyi remekével.
Az 1107-ben Szent Margit tiszteletére alapított dömösi prépostság felszentelésén - a Képes Krónika szerint - Könyves Kálmán is részt vett.
Az épületegyüttes a török háborúk idején pusztult el, a 18. században köveit is széthordták. A hajdani két tornyú, háromhajós, félköríves szentélyekkel záródó román stílusú templomnak, valamint a déli oldalán álló egykori királyi kastély, és a prépostság épületének napjainkra csak alapfalai maradtak meg. A templom megemelt szentélye alatti altemplom azonban fennmaradt viszonylagos épségben.
A ma megtekinthető maradványok nagy részét - 1972-79 között - Gerevich László régész által végzett feltárások hozták felszínre. A templom közelében a prépostsághoz tartozó XIV-XV. századi tégla- és tetőcserép-égető kemencéket, valamint Árpád-kori házak részleteit is feltárták.
A rommaradványok és a korábban már múzeumokba szállított kőfaragványok lehetővé tették az altemplom hiteles helyreállítását.
2.1.2. A termékenység szent madara
A feltételezések szerint őseink korában a turulmadárnak több jelentése is volt. Női alakkal együtt történő ábrázolása a termékenység szimbólumaként jelenik meg, leggyakrabban használt ábrázolási formája - és talán ez lehetett az igazi értelme - az isteni jelenlétet jelezte az emberben, a megvilágosodást és az egekbe való elragadtatást, az istent jelképező madár által.
A szumírok IM-DUGUD néven is említették azt a madárszerű lényt, amely mindenkor Innana istenanya segítője, így vele kapcsolatban sokszor találkozhatunk alakjával. IM-DUGUD emeli az égbe az istennőt, pontosan úgy, ahogy a Nap fiát jelképező szarvast. Az égberagadás pedig egyetlen cél miatt történik, az Istenanya áldott állapotát készíti elő. Innana (Éneh) egyik elnevezése ez volt: "a szűz, aki szül". Így lehetséges az, hogy már Kr.e. 4000 évvel ismerünk olyan leleteket, melyeken a Szűzanya kifejezés fogalmazódik meg. Az égberagadás jelenete a Nagyszentmiklósi aranykincs 2. számú korsóján látható, a 7. korsó pedig az ezt követő állapotra utal, tehát láthatjuk rajta a Turul ölelő karjaiban tartott, s az Élet Vizével megtermékenyített, életfát tartó szüzet.
A szakrális ős általában egy termékenységet szimbolizáló szarvas ünő (Emese) és egy nemes, kiválasztott ragadozó (Turul) nászából születik.
Dr. László Gyula (régész, a kettős honfoglalás elméletének megalkotója) véleménye, hogy a Noin-ulában talált rátétes szőnyegminta szarvas és madár „küzdelme” nem harc, hanem párzási jelenet lehet. (A szőnyeg tulajdonképpen halotti lepel.) Több ilyen jelenetet megörökítő mintát találtak olyan területen, ahol szkíta, szarmata, hun. magyar, mongol népek éltek. Sokáig a jó és a rossz, a világos és a sötét harcának ábrázolását látták ezekben a rajzokban. Csakhogy ezek a minták eredetiben színesek, és semmi jel sem utal a sötétség és a világosság harcára.
Az állatok küzdelmének igazolására természetesen többen felvetették, hogy a szarvasnak agancsa van, akkor pedig bika, azaz hím ivarú. Talán nem úgy gondoljuk, de ne felejtsük, a Csodaszarvas, Szarvas-ünő mindenkor nőstény, ahogy azt a képek-jelképek is mutatják. A Turul, az Ég-Nap madara, pedig mindenkor hím, a megtermékenyítő! A szarvasnak persze agancsa van (nósténynek "szarva" egyedül csak a rénszarvasnál van!), agancsa közt vagy mellén a nap, testén hold és csillagok, fehér (Ég, Isten színe), megjelenik és eltűnik stb. Szkíta és közel-keleti ábrázolásokon az agancsos szarvas még szoptat is. Ezért csodaszarvas!
A hazatérés korának csodálatos művészete bontakozik ki előttünk a reánk maradt sírleletek által. Mondáinkon kívül őseink jelképrendszerében, sőt a Hunoknál és az Avaroknál is gyakran előfordult a Turulmadár szimbóluma. Több lelet tanúskodik arról, hogy elsősorban mindannyian használták díszítő motívumként különböző tárgyaikon vagy ereklyéiken. Árpád magyarjainak ötvösei a női mellkorongok szép rajzú domborművein is szerepeltették a sólymot, de ott található a honfoglalás kori rakamazi tarsolylemezen, hajkorongokon, gyűrűkön és egyéb tárgyi emlék is maradt fenn.
Hasonló jelenetet látunk a noszvaji református templom mennyezetkazettáján is, vagy a nagyszentmiklósi kincs 2. számú korsóján is, amelyet az égberagadás címen is szokás nevezni. De ez nem "égberagadási jelenet", hanem az égi turul száll a földi szülôanyára. A jelenet szülést, vezér születését jelzi; másképp egy nép és birodalom születését. Mindez pedig az Ős-Ég "Is-Ten" akarata, amit szent madara a turul hoz a földre. Az égberagadás csak a szakrális fogantatás szellemében nyer értelmet. A mitikus madár a Föld Mag népeinek mítoszaiban, népmeséiben, ezer alakban megjelenő természetfeletti lény. Lehet Isten, hős, sámán, ember egyik megjelenési formája vagy segítőtársa, hátasállata. Az Isten Istenség voltának, az égi magasságoknak, az ég szellemének, a Napnak, égzengésnek, szélnek, szabadságnak, termékenységnek, növekedésnek, bőségnek, a költői ihletnek és látnoki tudásnak, a jóslatnak, a kozmikus világok közötti kapcsolatnak, a léleknek, a gyermekiségnek, az Élet Szellemének jelképe.
A kora-magyar régészeti leletek között az asszony sírokban többször találtak ragadozómadár-leletet, ami arra utal, hogy az asszonyok viseltek ilyen ékszereket. Az előkelő magyar asszonyok legszebb dísze volt a hajfonat végén csüngő díszes korongpár. Ilyen volt pl. az 1956-os ásatáskor egy gazdag nő sírjából előkerült híres, aranyozott ezüst varkocsdíszítő korongpár. Szemet gyönyörködtető ábrázolása ez a Nap madarának, a sólyomnak, amely máig legszebb 10. századi ötvöstárgyaink egyike. A lapos korongokon növényi indákkal átszőtt, horgas csőrű, kiterjesztett szárnyú madár alakja látható, amely karmaiban egy-egy fiókát tart. Az ősi magyar hitvilágba vezet bennünket vissza az ábrázolás, ahol együtt jelenik meg az őseink számára oly fontos turul és az életfa. Már a leletet elsőként közzétevő Csallány Dezső is a turulmondával hozta kapcsolatba e jelenetet.
Igazi férfi jelkép ez a nemes vadászmadár. Ezért is kapták a lányok nővé érésük idején, hogy az egy ágú varkocsukat díszítse. Ha párra leltek, tőle kapták a hajdísz párját, mert ekkor már két ágba fonták copfjukat, jelezve - már nem vagyok egyedül. Az asszonyok valószínűleg azért viseltek ilyen vereteket, mert a „szent megtermékenyülést” várták a madár közvetítésével, Isten akaratából. Többek között ezek miatt a leletek miatt is tekintették sokan totemizmusnak őseink turul mítoszát. Aztán találtak ilyen leleteket férfi sírokban is. Dr. Fettich Nándor régész véleménye szerint a gyászoló asszonyok helyezték a koporsóba a veretet hajfonatukkal együtt, hiszen már nem várták az „áldott állapotot” - a szeretett férfi elvesztése után már nem volt kitől. Vajon lehet-e szebben kifejezni, igazolni, hogy gondolkodásukat mennyire nem a totemizmus hatotta át, hogy az asszonyok mennyire tudták, hogy nem a turultól van a gyerek. A turul a közvetítő a világok között. Ebből terjedt el az is, hogy a gólya hozza a gyereket: nem a gyereket hozza, hanem az új lelket a régi keleti legendák szerint. Mindezek miatt a ragadozómadarat ábrázoló veretek az isteni küldetés és a szent fogantatás fogalomkörébe irányítják a figyelmünket. De hát ekkor a nők még áldott állapotban voltak, csak később lettek terhesek...
A páratlan szépségű rakamazi korongnak is - bár mindig csak egyes számban emlegetjük - bizonyára a fentiek miatt van párja. Ha összehasonlítjuk a két aranyozott ezüst korongot, akkor első ránézésre szinte egyformának látjuk őket. Jól látszik az erre való törekvés. Mindkettő két fiókát visz. Mindkettő értelmes, gondolkodó - mutatja a fejtetőből sarjadó palmettás ág. Üzenetet is hoz mindkettő - és itt a legszembetűnőbb különbség - a jobb oldalinak nem sikerült a csőrébe "tenni" az ágat, mögé sikeredett. A lényegen ez nem változtat. Vonalvezetésük picit eltér. A fény - árnyékkal való játék, a vésett és poncolt díszítés mindkettőnél megvan. Nem hiányozhat a palmettásnak nevezett növényi motívum és a már - már ugyanilyen növényre hasonlító kiterjesztett szárny. Nos a vésett szélű palmettában van aki víztároló, buja növényzetet, van aki éppen nyíló páfránylevelet lát.
„Az eleinkről reánk maradt, páratlan szépségű korongon a turulmadár kisebb madarakat tart a karmaiban. Vadászzsákmány életszerű ábrázolásáról itt nem lehet szó, mert egyszerre két áldozat elragadása a valóságban aligha képzelhető el. A szimmetrikus elrendezés a jelenet szimbolikus jelentőségére utal: az Emese álmában is megjelent turul viheti a gyermekeit arra a földre, ahol az álom ígérete szerint belőlük dicső királyok lesznek. A turulmonda a boldogabb új haza ígéretét hordozza, akár a csodaszarvas legenda. Ezért a rakamazi turul Nimrúd ősapánkkal, a két fióka pedig Hunorral és Magorral azonosítható." - írja Varga Géza A magyarság jelképei című művében.
A rakamazi turul a régészeti tárgyakon is jól felismerhető, azonosítható. "Sólyomfoga" van, ami csak és kizárólag a kerecsensólyom sajátja. Csupasz a lába, az összes többi ragadozó madár lába tollas.
Ugyanezt a gondolatkört formázza meg a maga egyszerűségében és szellemességében az ugor csontból faragott kanálnyél, amelynél a hivatalos leírás "Faragott csont kanálnyél dísze: szarvast marcangoló sas".
A Gizella-kincs avar eredetű turulos korongja, a Turul megtermékenyítő erejét jelképező, háromágú virággal. A madáron nemzőtájékon - hasonlatosan a szentgyörgyvölgyi tehénez -a kék különféle árnyalataival kitöltött dupla körbe foglalva látható az aranyozott nt/tn jel. Szembetűnő, hogy arany színe megegyezik a turul hasán sorakozó tollazat aranyával, egyértelműen a termékenységre, az anyaméhre utalva ezzel.
Dúcz László szerint a képen látható lisztmerő kanál a Turul-monda (Emese álma) legszebb újkori megformázása. A kanálról jól látszik, hogy a madár ragadozó. Görbe a csőre, szeme, füle megformázott, taraja, szárnya csak jelölt. Tehát az ősi szkíta füles madárról van szó. A madár hátán a Napkorong, ami jelzi, hogy ő az Atya küldöttje. A napkoronggal szemben a (kanál pereme) Hold-sarló: a nő, azaz az anya. Mindez akkor kezd „működni”, amikor a kenyeret sütő asszony megmeríti a kanalat a lisztben. Még ma is igen sok helyen a kenyeret életnek nevezik. Itt az élet a „szemünk láttára” keletkezik az Úr akaratából - melyet a madár közvetít az anya „ölébe”. Csodálatos emléke ősi műveltségünknek, és semmiképpen nem mondható totemhitnek.
2.1.3. Egyéb régészeti leletek
2.1.3.1. A füles ábrázolás
Dúcz László meglátása szerint a hun, avar vagy magyar Turul-ábrázolásoknak van egy rendkívüli sajátossága: ezeknek a madaraknak bizony füle van, és nem tollból, mint a fácánnak vagy a bagolynak, hanem változóan, hol kutyáé, hol lóé vagy éppen macskáé. Ez egy olyan idegen testrész a madáron, ami nem kerülhetett oda véletlenül vagy tévedésből. Attila zászlaján lévő "korona" a madár fején fül, "füles" az avar nagyszentmiklósi kincs Turulmadara, és ugyancsak füle van a Rakamazon, két női sírban talált korongon is a Turulmadaraknak. De megtaláljuk ezt a füles ábrázolást a későbbi magyar népművészetben is, a rábaközi lapos hímzésben éppúgy, mint a mezőségi madaras életfán.
Egy szellemes magyarázat erre a problémára: "A turulmadár jelkép. Eleinknél is az volt már a szkíta időkben is. És mivel az "igazi" turult senki sem látta, mindenki csak hallott róla (a fülével), az alkotóművész ötvösmester ezt úgy jelezte, hogy fület adott a madárnak".
A szentpétervári Ermitázs és más orosz múzeumok sok olyan Kaukázus környéki szkíta emléket őriznek, amelyek "füllel"- ábrázolják a ragadozó madarak egy típusát. Ráadásul ilyen ábrázolás a világon máshonnan nem került elő. Tehát ha elfogadjuk, hogy a fül nem véletlenül került a madarakra és hazánk jelenlegi területén kívül van egy terület, és csak egy terület, ahol ilyen madarak sokaságát mutatja fel a régészet, akkor ebből a megközelítésből is bátran kijelenthetjük, hogy a magyarság erről a vidékről származik. A cseljabinszki múzeumban látható, Anyikovszkoje faluból származó edényeken ábrázolt jelenetek és díszítő motívumok könnyen párhuzamba állíthatók a Kárpát-medencében talált, és a honfoglaló magyarokkal kapcsolatba hozható nagyszentmiklósi kincs edényein láthatókkal.
