- Nyitóoldal
- A Turul történelmünkben
- Az égi birodalomba vetett hit
1.9.1. Az égi birodalomba vetett hit I.
A nádasdladányi Nádasdy kastély parkjában áll egy egyszerű kopjafa, melyet az 1944. október 26-án hősi halált halt gróf Nádasdy Ferenc emlékére állították gyermekei. A kopjafa szövege mélyen elgondolkodtató.
„A honfoglalók feladatát nem a kiválasztottak tudata,
nem a vagyonéhség, a birtoklás, nem a pénz,
hanem az égi birodalomba vetett hit irányította.
A honfoglalók történetét nem írta meg egyetlen krónikás sem.
A nyolcszáz éves Nádasdy családét sem.
Az igaz történet titok maradt.
Titok maradt az Árpád-ház kihalása, török-magyar viszony,
a Habsburg uralom igaz története, és titok maradt a XX. század,
s benne a magyar arisztokrácia, a honfoglalók utódainak eltűnése is.
Gróf Nádasdy Ferenc halála is titok.
Ezt a titkot őrzi a fejfa."
Jó lenne, ha ez a szerény, egyszerű fejfa egyszer majd csakis a tisztelet és a megemlékezés fejfája lenne (lehetne) és nem a magyar történelem titkainak őrzője. Jó lenne tudni, hova tűntek a honfoglalók, és velük együtt szemléletük! Vajon volt-e még, vagy lesz-e még a történelmünkben olyan pillanat, hogy az égi birodalomba vetett hit irányítson? Vagy marad a vagyonéhség, a birtoklás, a pénz? Az egyes embernél bizonyára még ma is irányíthat a hit, de társadalmi szinten?
Sok negatív felhang tapadt nálunk az elmúlt évtizedekben az arisztokrata szóhoz, pedig arisztokratáink többsége nem kis értéket hozott létre. A birtokokon dolgozó embereknek - gyakran egész falvaknak - biztosítottak megélhetést. Neveltetésük során már kora gyermekkorukban megtanulták mik a jogaik, de azt is, hogy mik az ezzel járó kötelezettségeik! Hallgatva az ottaniak előadását, az ember nem akar hinni a fülének. Nem akarták ők kifosztani az országot, hisz nekik is ez volt az otthonuk, ez volt a hazájuk! Jó lenne, ha e kopjafa egyszer majd feltáruló titkaiból az utókor is minél hamarabb és minél többet okulhatna, ha a mai egyszerű emberek és a mai „arisztokraták" is tanulhatnának történetéből. Nem tudom, a ma előkelőire 50-100 év múlva egyáltalán emlékeznek-e majd az emberek, és ha igen, vajon milyen válasz lesz arra a kérdésre, megtettek-e mindent lehetőségeik szerint szűkebb és tágabb környezetük javára?
De mit is kell értenünk az égi birodalomba vetett hiten? Vajon ugyanazt értette ezen az akkor élt magyar, a következő néhány évszázad magyarja, vagy éppen a mai magyarság? Nem hiszem. Maga a hit, a vallás és a kereszténység sem volt akkor ugyanaz, mint ma.
Nyilvánvalóan hamis az a kép, amely őseinket egészen Szent István királyig valamiféle pogányoknak akarja beállítani. Ennek cáfolatára szolgálhat az alábbi igencsak hosszú felsorolás.
1.9.1. Őseink hite Géza fejedelem idejéig
Kezdjük ott, hogy a pogányság fogalma alatt is hosszú ideig nem a mai fogalmat értették. Itt is - és sajnos gyakran máshol is - szándékosan vagy akaratlanul is egymásra csúsznak fogalmak, melyek az időben más értelemmel és tartalommal bírnak. A pogány szó sem a keresztény ellentétét jelentette, mint ahogyan általában ma használjuk, hanem csak annyit, hogy népünk nem tartozott a Római Katolikus egyház kötelékébe, vagyis nem judeo-keresztény, nem ószövetségi alapú kereszténységet vallott. Virág Attila rövid szótárazás után arra az eredményre jut, hogy pogány szavunk klasszikus értelmezése nem Istentelenséget jelöl. „Pogány szavunkra három latin megfelelőt találtunk a paganust, az ethnicust és a gentilist. Ezek a következő jelentéseket társítják a pogány szóhoz: járás, kerület, vidék, község, falu, nép, nemzet, nemzetség. További jelentésekre következtethetünk a mai indo-európai nyelvek vizsgálatánál. (Gentil (francia)=csinos, takaros, jazicsnij (orosz)=nyelv, gentile (angol)=gój, nem zsidó." A pogány tehát népi, nemzetségi, gój vagy nem zsidó. Egyik értelmezés sem sértő, lealacsonyító.
A pogányság bibliai kifejezésével Izrael fiai mindazon más hitűeket illették, akik nem az ő hitüket vallották. S a pogány szó ebben az összefüggésben nem volt olyan pejoratív értelmű, mint amilyen a későbbi keresztény szóhasználatban lett. A pogány szóval megbélyegzett nép ettől még lehetett vallásos, sőt gyakorolhatta is keresztény hitét. Mégis a megbélyegzés, megbélyegzés maradt. Hiszen a katolikus egyház csak az 1962-es II. Vatikáni Zsinaton megfogalmazott zsinati határozattal ismerte el „Istenhívőknek” a korábban pogánynak mondott minden más vallású, pogány és eretnek keresztény felekezetek és egyéb vallások követőit. Márpedig, ha szükséges volt a határozat, akkor előtte a korábbi fordításaink, szómagyarázataink ellenére is volt megbélyegzés. De igazából hiába még a határozat is, az is csak annyit ér, amennyi megvalósul belőle. A megbélyegzés ősi hitünkre pedig - a minden más vallással szembeni ökumené mai divatja ellenére - még most is fennáll. Azt hiszem elegendő a verőcei Kárpát-Haza Templomának példáját említeni.
De a szó jelentésén túlmenően is nyilvánvalóan hamis az a köztudatban többnyire egyeduralkodóvá vált vélekedés, amely őseinket egészen Szent Istvánig barbárnak, pogánynak akarja beállítani. A történetírás jórészt azt hangsúlyozza, hogy István „tűzzel-vassal" kényszerítette a magyarságot a keresztény hitre történő áttérésre és István törvénykönyveinek eredményeképpen és a katolikus egyház tevékenységének hatására a pogány Magyarország behódolt a keresztény Nyugatnak. Mint a következőkben láthatjuk, ezzel a mondattal több probléma is van.
Minden sommás ítéletnek, amit a magyarok pogányságára és barbárságára vonatkozóan szoktak állítani, ellentmond a magyarok kettős származása. A Kárpát-medencébe érkezéskor Árpádék biztosan magyar nyelven beszélő népességet találtak, akik már mai szóhasználattal élve itt „szocializálódtak". Pannóniában már az első századoktól kezdődően voltak ariánus püspökségek. Miután a Niceai zsinaton száműzték, maga a névadó Arius is itt élt. Sőt Pannóniában már ekkor is voltak szentek, legismertebbek közülük Szent Jeromos és Szent Márton. Szent Jeromos Kr. u. 399. évben ezt írja: „A hunok zsoltárokat énekelnek és Szittyaország hidegét a hit melege tölti be”. Két évtizeddel később pedig Orosius arról emlékezik, hogy: „Hunok töltik be a nyugati és keleti templomokat”. Az írás egyértelműen bizonyítja, hogy a Hun Birodalomban voltak keresztény templomok.
Az avarok magukkal hozták keleti keresztény vallásukat. Később az avarok között is folyt nyugati térítés, és az avar-kor végére erős egyházi intézményrendszer épült ki. A Pannóniában élő lakosság egy része nyugati keresztény lett. Erről tanúskodik az itt talált bazilikák és kápolnák sora: pl. a fenékpusztai, az óbudai (Aquincum), a táci (Gorsium), a szombathelyi (Savaria), az eszéki (Mursa), a pécsi (Sopianae) az ismertebbek közül, de ezeken kívül is még sok más helyen épült templom. A salzburgi érsekség följegyzéseiben olvasható, hogy az egyházilag hozzátartozó Pannóniában a honfoglalás előtti évtizedekben sok kápolnát és templomot szenteltek föl. (De ha sok templomot és kápolnát szenteltek, akkor mégsem lehetett ez a terület oly ritkán lakott, mint azt történetírásunk mondja!) Így már itt leszögezhetjük, hogy Géza és Szent István a nyugati térítés újbóli befogadásával hagyományt folytatott. A lakosság egy része megtartotta ősi vallását, egy része már ekkor nyugati keresztény lett, de az egész népesség műveltsége ebben az időben már tartalmilag keresztény volt. Thomas Edit írja erről a korról, de megállapítása még jóval később is helytálló : „A hívők nagy része nem is képes követni a részben tisztázatlan tanok változásait, a keresztény hitüket gyakorolják, lényegtelen, hogy milyen hitvallás szerint. Az ideológiai harc a műveltebb papság dolga volt." Gondoljunk csak a tiszabezdédi honfoglalás kori temetőben talált arany tarsolylemez képére. A pálmaindák és levelek fonadékában az életfa motívumát, körülötte pedig az iráni mitológiából származó jellegzetes pávasárkányokat jelenítette meg az ismeretlen művész. A gyönyörűen megmunkált domborítás közepén pedig az egyenlőszárú görög kereszt. A kereszt és az életfa így együtt csak a pogánynak mondott, vallási tolerancián alapuló magyar kereszténység kifejező eszköze lehetett.
Így aztán csak az uralkodó rétegnél beszélhetünk, ha egyáltalán beszélhetünk vallásváltásról a keresztény hit felvétele kapcsán. Tehát, ha erről az oldalról közelítjük a kérdést, Géza fejedelem, majd Szent István a nyugati térítés újbóli befogadásával nemhogy szakított a hagyományokkal, és nem is kényszerített valami teljesen újat a népére - amint mindkettővel sokan támadják mind a mai napig őket - hanem éppen ellenkezőleg - folytatták a hagyományokat. Ha úgy tetszik, demokratikus úton, többség dönt alapon. Evvel is jelezve, hogy az őslakosok, vagy a hazatérők voltak-e többségben.
Ha a hazatérők oldaláról vizsgáljuk ugyanezt a kérdést, akkor először is azt kell megállapítanunk, hogy azon a területen, ahonnan őseink származnak, egyistenhívő sztyeppei népek éltek. A természethez, Naphoz, Holdhoz közel élő pusztai lovas népek körében általános az egyistenhit; a belső-ázsiai uralkodó - ahogyan azt a szakrális fejezetben tárgyaltuk is - az Isten kegyelméből uralkodott a földön és őt képviselte.
Ne felejtsük el azt sem, hogy Jézus tanítványai nem a római birodalomba mentek tanítani, hanem egyéb területekre, például a pártusokhoz, és a szkítákhoz. Így azoknak mindenképpen meg kellett ismerkedniük Jézus tanaival ezen apostolok tanításai által. A honfoglalás kori arab és európai írók mind, de a magyarság szövetségesei és ellenfelei is mindannyian szkítának nevezik a magyarokat. A szkíta emlékezet pedig megtartotta azt a hagyományt, hogy a magyarság az örömhírt elsőként nem a térítőpapoktól, hanem András és Fülöp apostoltól, Jézus két tanítványától kapta. Nem lehet véletlen, hogy a Kárpát-medencében épített első keresztény templomok zöme Szent András tiszteletére épült. Valószínűleg eme régi keresztény hit miatt jellemző lelete a magyar honfoglalás kori síroknak a kereszt. Továbbá fennmaradt egy kevés információ a magyar táltos-hagyományokból is, mely alapján a magyar táltosok önmagukat az András apostol által hozott hit őrzőinek tartották, az általuk újnak nevezett, "római hittel" szemben. Ez a hivatástudatuk még a 20. században is élénken élt. (Wass Albert: Hagyaték)
A Pártus Birodalom területén már Mani fellépése előtt is államvallássá emelték a Jézus tanait hirdető apostolok munkája nyomán kibontakozó szkíta kereszténységet. A Pártus Birodalom uralkodói magukat „karizmatikus" királyoknak tartották és gyönyörű templomokat építettek. Bár pontos adatokat nem ismerünk, nagyságrendjét és jelentőségét jelzi Eusebius keresztény történetíró feljegyzése, miszerint a perzsák 360 pártus-keresztény templomot romboltak le. Közülük az egyik legnagyobb a Hatra-i templom. Romjai alól kerültek elő olyan csodálatos, korukat kiválóan jellemző, Kr. u. 2. század elejéről származó alkotások, mint Szanaturk pártus király, vagy a Szent Sólyom szobra.
Őseink a kaukázusi tartózkodási helyükön is találkozhattak a kereszténységgel, hiszen szomszédaink, az örmények már 285-ben felvették a kereszténységet. Ismert az is, hogy a hunok is gyakorolták a kereszténységet, hiszen a Pannóniában született Szent Jeromos arról számol be, hogy a hunok „templomaikban zsoltárokat énekeltek”. Nem is akárhogyan! 399-ben Szent Jeromos írta: „A hunok zsoltárokat énekelnek és Szittyaország hidegét a hit melege tölti be”. Orosius 418-ban emlékezett meg, hogy: „Hunok töltik be a nyugati és keleti templomokat". Arrán püspöke 551-ben lefordította a Bibliát hun nyelvre. Ez az adat bizonyítja egyrészt, hogy már ekkor rendelkeznünk kellett írással, másrészt egy újabb bizonyíték arra, hogy hazatérésünk előtt már találkoznunk kellett a kereszténységgel. A VIII. században már hét keresztény püspökség működött a Kaukázus előterében, ahol az ott élő hunok november 10.-én ünnepelték Ephraim hitvallónak, püspöküknek az emlékét.
Őseink ugyanolyan vallási türelemmel rendelkeztek, mint a hunok, pártusok vagy avarok. Atilla hunjai között volt manicheista, buddhista, nestorianus és keresztény. Egyesek a Nap-Isten kultuszának hódoltak, ami a legősibb Istenimádás, de nem jelentette a Nap-imádását. A Napot tartották Isten megnyilvánulásának, hatalmának. Egyes történészek ezt hívják őskereszténységnek. 1568-ban a Tordai Nemzetgyűlés a világon elsőnek - de mint láthatjuk, nem előzmény nélkül - mondta ki a vallásszabadságot. Ami egykor természetes volt, arra ekkor már törvény kellett. A székelyeknél fennmaradt egy legenda: a Bálványos várához érkező keresztény hittérítőnek a vár táltos papja, miután meghallgatta őt, engedélyezte a belépését, hiszen - amint mondta - „azt hirdeti e küldött, ami szerint mi eddig is éltük napjainkat".
Manicheizmusnak leegyszerűsítve azt a kereszténységet nevezték, amely ugyan sok tekintetben hasonló volt a rómaival, de nem tekintette kizárólagosnak az ószövetségi tanítást, és saját népi, nemzetségi hagyományvilágukra építették rá Jézus tanítását. E vallás a Pártus Birodalomban alakult ki, és hosszú időn keresztül a nagy vallások egyike volt. Sőt, az akkori idők legnagyobb területen elterjedt és legnagyobb embertömegeket mozgósítani tudó világvallása volt. A manicheisták többek között azért is pogányoknak számítottak, mert az igehirdetést saját anyanyelvükön gyakorolták. A nestorianizmus lényegében hasonló filozófiát követett.
A hunok kereszténységével kapcsolatban feltétlenül szeretném megemlíteni az elmúlt években az interneten Hun ima néven terjedt, igen nagy népszerűségre szert tevő imádságot. Az ima, és a hozzátartozó történet sok helyen fenn van, elolvasható. Ennek ellenére ez a gyönyörű imádság megérdemli, hogy itt is helyet kapjon. Ráadásul így a Kijevből származó ima kapcsán Kijev szerepéről is ejthetünk néhány szót. A város történelmi szerepe megkerülhetetlen a hazatérést megelőző évtizedekben. A Kijevi Krónika adatai szerint Álmos 850-ben vette át a várost apja örökségeként, ahogy ezt Padányi írja a Dentu-Magyariában. Álmos építtette a Szt. Illés székesegyházat is, amelyet még a XIII. században is magyar örökségként tartottak számon! (A névadó nem az Ószövetség prófétája, hanem a korábbi hun településnek, Merv városának első keresztény püspöke i.u. 200-ból!) Ugyancsak Padányi alapján mondhatjuk, hogy a honvisszaszerzésre Álmosék a magyar kovácsmesterség egykori központjában, Kijevben készült kardokkal, szablyákkal érkeztek. A kijevi kard a 9. század második felére már világkereskedelmi exportcikk, de tetőpontját a 10. és 11. században éri el. A magyarság kardszükségletét még jó ideig, egészen Géza koráig Kijevből elégíti ki, ahol magyar kardgyártási üzemek és magyar családok maradtak. Kijevben ma is van magyar domb, magyar kapu, magyar temető, találtak ott magyar fejedelmi sírt is. De ma már „Olmint" többen Olegnek fordítják! Ő szerintük ez az Oleg töri meg a kazárok hatalmát, akik aztán Árpádék elköltözése után rövidesen nyomtalanul lelépnek a történelem színpadáról...
Tovább folytatva a sort, Metód püspök életrajzi leírásában 882-ben, amikor a magyarok frank-német szövetségben Bécs környékén hadakoztak, a püspök találkozott a magyarok „királyával”. A magyar király(!) pedig, mint főpapot illik, tisztelettel, ünnepélyesen és örömmel fogadta. Metód egy olyan emberrel találkozott, akit az életrajz bölcs, megfontolt uralkodóként írt le, aki előtt nem volt ismeretlen a kereszténység, aki igen érzékeny a láthatatlan, a földöntúli világ iránt. Beszélgetve vele, ahogy ilyen méltóságú emberekkel illik beszélgetni, megölelvén, megcsókolván őt, és megajándékozván értékes ajándékokkal, elbocsátotta ezekkel a szavakkal: ...„emlékezz meg rólam, tisztelendő atyám, szent imáidban mindenkor." Ezt a magyar királyt Árpáddal szokták azonosítani.
Kr. u. 910-ben a nem éppen magyarbarát Liudprand cremona-i püspök azt írja: „gens hungarorum videlicet christiana..." azaz "A magyar nép nyilvánvalóan keresztény...".
Ibn Fadlan X. században élt arab utazó - akit úti beszámolói tettek ismertté - azt írja, hogy „a magyarok az égben lakozó Istent mindeneknél feljebbvalónak tartják". Hasonlóképpen szól a bizánci Theophylaktos is, akinek írásmagyarázatai, különösen az újtestamentumé, a középkor legjobb írásmagyarázatai közé tartoznak. A keleti és nyugati egyház harcában közvetítő állást foglalt el. Rólunk ezt mondja: „A turkok (magyarok) csupán azt imádják és nevezik Istennek, aki a világmindenséget teremtette".
Bár krónikáinkból nem sokat tudunk meg ősvallásunkról, azt azért megállapíthatjuk, hogy a hazatérés korában a Gesta Hungarorumban, de a többi krónikában is szerves egységben van a kereszténységgel.
Néhány kiragadott idézet a Névtelen jegyzőtől:
„A magyarok csak egy istent imádtak,a világegyetem teremtőjét, a Mindenek urát. Egyedül hozzá fohászkodtak, és csak neki mutattak be áldozatokat…"
„Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője…,"
„...könnyhullatva imádkozott Istenhez…"
„Álmos vezér segítője a Szentlélek volt…"
„Isten, Álmos vezéren és fián Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést.“
A Budai Krónika írja Taksony sírhelyének kiválasztásáról: „Hitelesebben tudták temetése helyét, mert midőn már túlnyomó volt a magyarok közt a kereszténység, az utolsó pogány Árpádfi, Levente, őse, az utolsó pogány magyar fejedelem sírja mellett jelölte ki a maga nyugvó helyét." De hát hogyan kellett volna tűzzel, vassal terjesztenie Istvánnak a kereszténységet, ha már nagyapja idején a magyarság közt túlnyomó volt a kereszténység.
A Géza fejedelemmel kezdődő időszak történetét itt olvashatjuk.