Horvát István

„Pözsög a Szent Írás mindenféle régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól. Szent Írást olvasó Rokonim! Hogyan nem vettétek ezeket észre a sok század alatt?!”

„E kéz, e szív, az ész mindent a hazáért tett”.

„...tovább haladván philológiai vizsgálataiban, az etymológia tekervényes ösvényein, mindig messzebb- és messzebb vonult, míg minden, mi nagy és dicső volt a világon, fajunkhoz tartozónak, magyarok által elkövetettnek állítá - az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszeretet hatalma, mely a tudóst elragadta, elragadta tanítványait is, s elvonatkozva egészen tudományos érdemeitől a munkásságának ezen oldalát is tekintjük, a haza Horvátnak érdemeit soha nem hálálhatja meg egészen. Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna szeretni a hazát. (Eötvös József)

Horvát István (Székesfehérvár, 1784. május 3. - Pest, 1846. június 13.) magyar történész, bölcsészdoktor, egyetemi tanár, a 19. századi alternatív nyelvészkedés vezéralakja. Rendkívüli hatású nevelő, a hazaszeretet szenvedélyes élesztője, hirdetője. A márciusi ifjak tekintélyes része az ő neveltje. Szerb Antal „lángeszű mániákusának," Illyés Gyula „jámbor tudós"-nak, Soós István pedig „a múlt század hírhedett történészének és nyelvtudósának" nevezte. Az utókor emlékezetében mégis többnyire úgy él, mint fantasztikus magyar őstörténeti légvárakat kiagyaló „hóbortos" történész", „délibábos" nyelvész vagy a szélsőséges nacionalizmus XIX. századi megtestesítője.

Élete

1623 óta nemesi rendű, de történetünk idején már iparűző család gyermekeként született 1784 május 3-án Székesfehérvárott. Apja a győri származású Horváth János, anyja Tompos Anna. Nyolc testvére született. A család ekkor még th-val írta a nevét, ő volt az, aki nevéből elhagyta a h betűt és 1806. január 1 után mindig h nélkül írta. Székesfehérvárott, a híres ciszterci gimnáziumban végezte a középiskolát 1791-99 között. Ezután Pestre ment az egyetemre, ahol a bölcseletet három, a jogtant pedig négy évig hallgatta, s 1805. augusztus 28-án bölcseletdoktori oklevelet szerzett. Egyetemi évei alatt mint önkéntes hallgató szorgalmasan hallgatta a mezőgazdasági nyilvános leckéket és az orvosi előadásokat. Már egyetemistaként bekapcsolódott tanítómestere, Révai Miklós nyelvtudományi mozgalmába.

1802. szeptember 15-én Ürményi József Fejér megyei főispán, országbíró és a pesti egyetem főigazgatója házába szegődött Vince és Imre úrfiak tanítójául. Ettől fogva az Ürményi család Horvát valódi mecénása lett. Csaknem elválaszthatatlanul élt a család körében, amelyhez szoros baráti viszony fűzte. Fiatal éveiről Mindennapi címmel naplót vezetett. Ebben sokszor igen merész nézeteket vallott, például helyesnek tartotta volna, ha a haza javára áldozni nem akaró, pénzüket külföldön elpazarló arisztokraták vagyonát "megkevesbítenék". A báró közismert volt feltétlen Habsburg hűségéről, de elismerte és megbecsülte a más érzületű tehetséges embereket is. Bizonyára ezért alkalmazta Horvát Istvánt nevelőként, kinek nézeteit mutatja az 1805 és 1809 között vezetett naplójába jegyzett sorok: „Kárhoztatom a napot, melyen Magyarország a Habsburgi gyáva uralkodó házzal öszve sógorkodott. Ez a nap koholta fő veszélyünket..." 1806-ban Válra költözött Ürményi Imre tanításának befejezésére.

Az egyetemi évek alatt barátságot kötött kora nevezetes íróival, többek közt Révaival, Kazinczy Ferenccel, Virág Benedekkel, Vitkovics Mihállyal, akikkel előbb személyesen, majd később levelezés útján nyelvészeti s történeti vitákat folytatott. Vitkovics Mihállyal és Szemere Pállal megalakította „pesti triász"-át, hogy a Kazinczy által kezdeményezett nyelvújítási mozgalom tanításait terjesszék. Nagyobb figyelmet a Verseghy Ferenc és Révai Miklós közt folyt harcban keltett (1805), amelyben Révai védelmében ő is élénken síkra szállt. Hivatalos teendői mellett írogatott. Számos nyelvészeti és históriai tárgyú cikket, tanulmányt írt Boldogréti Vit László írói név alatt a Kultsár István által szerkesztett Hazai és Külföldi Tudósításokban.

Révai Miklós halála után, 1807-ben megpályázta a pesti egyetem magyar nyelv és irodalom tanári állását, ám a státust nem ő nyerte el.

Nevelői tisztének befejezése után, 1808 novemberében végleg Pestre költözött. E hó 15-én az egyetem elnöki jegyzőjévé nevezték ki; majd az egyetemi tanács jegyzőségét is magára vállalta. E tisztségét 1837. március 14-éig illetmény nélkül töltötte be. 1809. február 17-én mint az országbíró titkára tette le az esküt és költözött az Ürményi család házába, hogy azután 14 évig az országbíró „jobb keze, a fényes család kedvelt tagja legyen, és hogy a háztól többé utolsó leheletéig meg ne váljék”.

Az 1811-12-s országgyűlés idején Pozsonyban tartózkodott. Itt a magyar nyelv jogait védőknek egy iratot szerkesztve addig ismeretlen történeti adatokkal szolgált a nyelvügyről. Az írást a követek közt terjesztette, hogy őket a magyar nyelv érdekében való fellépésre rábírja.

Az 1810-es években főként irodalmi és történelmi kérdésekkel foglalkozott. Ekkor szállt szembe a Habsburgok elnémetesítő törekvéseivel, ahol csak tudott. Irt, szervezett, lelkesített. Minden olyan hazafit a barátjának és szellemi szövetségesének tekintett, aki a magyar nyelv és haza ügyét támogatta, szolgálta.

1812. szeptember 21-én Szalmásy Terézzel lépett házasságra, aki azonban már 1813. december 20-án meghalt. 1815-ben Szepesy Karolinát vette nőül, akivel aztán annak 1834-ben bekövetkezett haláláig boldogságban élt.

1815. december 7-én nevezte ki József főherceg a múzeumi országos könyvtár őrévé, azaz vezetőjévé. Hivatalát 1816. január 1-től egészen haláláig betöltötte. A nemzeti könyvtár fejlesztésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. 1821-től 1826-ig az ő vezetésével valósult meg a könyvanyag első rendszerezése, s katalógusának elkészítése. A könyvtári kutatómunka egyik úttörőjeként is tisztelhetjük, minthogy bibliográfiai jellegű feladatok egész sorát végezte el. Összeállította Bél Mátyás és Sambucus kéziratos hagyatékának hatalmas jegyzékét. Elkezdte Európa köz- és magánkönyvtárainak nyomtatott katalógusaira vonatkozó könyvészeti anyag összeállítását. Ez igen fontos volt, mert így lehetett megállapítani, hogy mely magyar vonatkozású munkák hiányoznak a gyűjteményből. Csaknem száz kéziratos kötetet tett ki - befejezetlenül is - írói- és tudóslexikona, amely ötven esztendőn át nélkülözhetetlen bibliája volt minden irodalomtörténeti és történelmi kutatómunkának. 1837 és 1843 között a nádor megbízásából helyettes(ítő) igazgatóként a Nemzeti Múzeumot is vezette minden díjazás nélkül. Küzdelmes évek jutottak neki, hiszen jórészt ekkor épült fel a mai múzeumpalota. Ennek során számos nehézségét le kellett küzdenie, például az 1838. évi nagy pesti árvíz idején, amikor is döntő szerepet játszott a múzeumi anyag megmentésében.

1816. december 16-án a Marczibányi család irodalmi alapítványát felügyelő bizottság tagja lett.

Egész életében szenvedélyes könyvbarát volt. Óriási anyagi áldozattal 30 ezer történeti, tudománytörténeti, nyelvészeti, könyvtártani művet, sok szótárt és egyéb könyvet szerzett be. A hatalmas gyűjteményt a nemzeti könyvtárra hagyta végrendeletében.

Tudományos munkássága

Szerteágazó tudományos, tanári, könyvtárosi és közéleti munkássága a reformkorra esett, mely időszak legnagyobb mozgatórugója az éledőben levő nemzeti eszme volt. E szavakkal alig kifejezhető érzés hatotta át Horvát egész életpályáját. V. Windisch Éva szerint: „A reformkor nemzeti irányú, romantikus törekvéseinek Horvát klasszikus hordozója..."

A kor, melyben élt és dolgozott, meghatározta történelemszemléletét: tévedéseit és erényeit egyaránt! Csaknem 300 nagyobb történelmi tanulmányt írt. Minden hibája, téves következtetése ellenére „a szakszerű, forráskutatáson alapuló magyar történettudomány megalapozói között foglal helyet"' (Svéd, orosz, arab, német és más forrásmunkákat is fölhasznált publikációihoz.) „Nem fantaszta nézetei, hanem hatása jelöli ki tevékenységének tudománytörténeti helyét. Igazi jelentősége a hazaszeretet, a nemzeti büszkeség felkeltésében áll. Igaz, a sérült, önbizalomhiánytól szenvedő hazai közgondolkodást és kishitű kultúrát bódító hipnózissal igyekezett gyógyítani. Vagyis éppen azt tette, amit korának agresszív pángermán és pánszláv prófétái..."

Első történeti munkái még grammatikai kutatásokkal együtt jelentek meg. 1810-ben Pest városának ajánlotta Pest szabad királyi városnak régi Ofen német nevéről című munkáját. 1812 és 1815 közt szerkesztette a Magyar Dámák Kalendáriumát. Az 1814. évi kötetében jelent meg először Kölcsey a nyilvánosság előtt a Róza című balladával és két lírai költeménnyel. Szemere, Virág, Vitkovics versei, Kazinczy egy novellája és Horvát történeti dolgozata A szépnem hazaszeretetéről alkotják e kötet fontosabb darabjait.

1815-ben indultak el nagy történettudományi polémiái. Először egykori tanárával, Schwartner Mártonnal szemben állította, hogy Nagy Lajos és Mátyás király udvarukban szerephez jutott a magyar nyelv is. A nemesi patriotizmus ebben a nemzeti becsület védelmét látta. Pázmándi Horvát Endre és Berzsenyi levélben köszöntötték, a megyék körözték munkáját. Horvát ettől kedve a nemzeti történelem és különösen az őstörténet kutatója, és egyre türelmetlenebb makacssággal iparkodik minden régi értékről a magyar eredetet kimutatni. Biztatta Pázmándi Horvát Endrét a honfoglalás megéneklésére, maga is megírta a honalapítás egy jelenetét Árpád Pannon hegyén címmel az 1822. évi Aurorában. Tagja volt az 1817-ben megindult Tudományos Gyűjteményt irányító Tudományos Egyesületnek. Sok régi oklevelet és irodalmi emléket fedezett fel, többek közt a Balassi Menyhártról szóló komédiát. A Marczibányi-díjat odaítélő bizottság titkára lett. Közreműködött az Aurora megalapításában.

„Horvát 1825-ben írt fő műve, a Rajzolatok a magyar nép legrégibb történeteiből alapjában véve őstörténeti munka. Horvát igen egyszerű, naiv etimologizáló módszerrel, pusztán a Bibliát kézben tartva azt kívánja bizonyítani, hogy - feltéve, de nem igazolva a szkíta-szittya azonosságot - a magyar a világ legrégibb népe, s a történelem minden nagyobb alakja, teljesítménye, kultúrája magyar eredetű, vagy magán viseli a magyarok keze nyomát. E műve miatt sok támadás érte. A Révai Lexikon pl. így ír: "... nemcsak a Paradicsomban, hanem Perzsiában, Görögországban, Itáliában, minden régi népnél a magyarok őseire talál, természetesen csak a nevek hasonlósága után indulva". Szekfű Gyula pedig "bizarr eltévelyedés"-nek nevezi Horvát e munkáját, hozzáfűzve: ". . . ábrándos szómagyarázataiban a magyarokkal, mint szittyákkal azonosította Európa, Ázsia és Afrika minden valamire való népét".

Horvát életét múzeumi foglalatosságai és történészi munkája mellett az egyetemi oktatás töltötte ki. 1823 november 1-től tanított a pesti egyetemen, mint „az oklevél-, nemzetség-, pecsét és címertudomány tanára”. 1830 május 1-től a magyar nyelv és irodalom, valamint a tollvezetés egyetemi helyettes, majd hét évvel később rendes tanára lett. 1840-től az egyetem bölcseleti karának dékáni tisztségét is betöltötte. Szeretetreméltóan, nagy alapossággal adta elő tárgyait. Tudós fejtegetéseivel, nagy példákon lelkesítve ültette át a diákság szívébe a nemzeti eszméket, erényeket. Az egyetemi ifjúság rajongott érte, nagy számban látogatta óráit. Rajongásukat ki is mutatták nagyszerű tanáruknak. A bölcsészhallgatók 1846. január 3-án nagy ünnepélyt rendeztek a tiszteletére, melynek alkalmával hálájuk jeléül egy arany tollal ajándékozták meg. Horvát joggal mondhatta a toll átvételekor: „E kéz, e szív, az ész mindent a hazáért tett”.

Részt vett a Magyar Tudományos Akadémiát létrehozó szervező bizottság munkájában is, még a jegyzői tisztet is betöltötte. Később a kialakult nézetkülönbségek miatt otthagyta a grémiumot. Felkínálták neki az akadémiai tagságot, de az ismételt megválasztásra sem állt az akadémia tagjai közé. Ezzel együtt Horvát a reformkor egyik legelismertebb történésze volt.

1833-ban átvette a Tudományos Gyűjtemény szerkesztését és négy évig vitte azt, ezáltal újra tekintélyt adva e folyóiratnak. Nagy vitatkozó képességgel megáldva, veszedelmes ellenfele volt annak, akit végzete ellentétbe hozott vele, mígnem Bajza József mind élesebb támadásokat intézve ellene, sokakat elvont köréből. Azontúl mindinkább zárkózott lett, s nagyon megválogatta azokat, akiket bizalmára méltatott. Ekkor legmeghittebb barátai voltak: Reseta János, Waltherr László és Károlyi István. Tanítványainak szeretetében látta fáradozásainak elismerését. A komolyabb ifjúság ragaszkodott is hozzá, aminek fényes bizonyítékát adta. 1840. október 1-től az egyetem bölcseleti karának dékánságát három évig viselte; 1844. augusztus 27-én a király a bölcseleti kar egyik alidősebbjévé (prosenior) nevezte ki. 1846. január 3-án, amikor az I. éves bölcsészhallgatók ünnepélyt rendeztek a tiszteletére, aranytollal fejezve ki hálájukat, jutalmazva buzgó tanáruk érdemeit, joggal mondhatta a toll átvételekor: „E kéz, e szív, az ész mindent a hazáért tett”. A nemzet bölcsebb fele, az elfogulatlan tudósok, élükön Eötvös József, Szalay László és Deák Ferenc, mindig tisztelettel említették a nevét; meghajoltak roppant tudása, hazafias szelleme és kivívott érdemei előtt. Az 1836-os országgyűlés Deák Ferenc javaslatára múzeumi fizetése kiegészítéseként 2000 forint évi segélyt biztosított számára, hogy ne legyenek anyagi gondjai és csak a tudománynak szentelhesse életét. Fehér, Nyitra, Komárom és Esztergom vármegyék táblabírája is volt.

Horvát István nevét 1806. jan. 1-től mindig h nélkül írta. Boldogréti Vig László álnevet használt első munkáinál és több cikkénél is.

Életének utolsó évében, 1846-ban gyakran betegeskedett. Miután azon örömet megérhette, hogy fiát, Horvát Árpádot egyetemi tanszékének helyetteséül kinevezték, június 13-án meghalt Pesten.

Temetésére két nappal később nagy részvét mellett került sor. Sírjánál Fejér Pál mondta a búcsúbeszédet, aki alig két év múlva, mint a márciusi ifjak egyike, Vasvári Pálként vonult be történelmünk halhatatlanjai közé. A végtisztességre egybegyűlt hatalmas tömeg az Egressy Béni által 1843-ban megzenésített Szózat eléneklésével tisztelgett a nagy halott előtt.

A Nemzeti Ujság így számolt be a temetésről: „A roppant néptömeg, melly az Istenben elhunytnak végtiszteletét megadandó, gyült össze, elég ismervül szolgált arra: hogy az éltében milly szeretett fia volt e honnak. Az ifjúság különösen nagy részvéttel gyászolja kimultát. Közülök temetésre száznál többen jelentek meg, kardosan, kik irántai hódolatukat az által mutaták ki, hogy a jelenvolt halottas kocsit elmellőzvén, saját karjaikon vivék hideg testmaradványait egész a nyugalom helyéig. Számos fő-ranguakat, s 60-nál több szövétneket lehetne számlálni a gyászkiséretben, mellynek közepette az ifju bölcsészet-hallgató Ráday [Pál] gróf vivé a megholtnak érdemlett koszoruját, melly a legujabb, s gyásszal bevont „Slavinok”róli munkája fölé volt helyezve. Midőn végre a megásott sírhoz ért a kesergő gyászcsoport, annak partjánál hajdani tanítványa Fejér [később: Vasvári] Pál mondott rögtönzött sirbeszédet.”

Báró Eötvös József - aki szintén tanítványa volt - a Pesti Hírlap nekrológjában köszönt el a nagy hazafitól: „Néha vizsgálódásai között talán magyarokat talált oly helyen s századokban is, hol soha magyarok nem voltak; de hogy még többször teremtett magyar érzeményeket oly tanítványai keblében, hol azoknak előbb nyomai sem voltak, s nála nélkül nem is lettek volna soha: ez bizonyos..."

Horvát Istvánt és feleségét a Váci úti temetőben hantolták el. Mégsem az lett a végső sírhelye, mert az 1870-es években a temetőt felszámolták. Horváték földi maradványait exhumálták és átvitték a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe, ahol a Deák mauzóleum közelében helyezték örök nyugalomba.

A temetés után két héttel az egyetemi ifjúság - ahogy Szinnyei József fogalmaz - addig szokatlan gyászünnepséget rendezett a tiszteletére. Halála évfordulóján, 1847. június 13-án Mátray Gábor (Horvát utóda a könyvtárőri tisztségben) tartott emlékbeszédet a múzeum falai között. Ekkor már József nádor intézkedése nyomán megvételre került Horvát nagy, 30 ezer kötetes könyvtára a 916 kötetet kitevő régi kéziratokkal és oklevelekkel együtt. Ténylegesen csak 1851-ben szállították be Horvát lakóhelyéről, az Ürményi-házból azokat és helyezték el a múzeum könyvtári gyűjteményeiben. Nagy részük ma is megtalálhatóak az Országos Széchényi Könyvtárban.

Emlékezete

Székesfehérvárott a Vasútvidék és Tóváros városrészeket összekötő nagy forgalmú utcát és a mellette fekvő egyik lakótelepet róla nevezték el.