„Életünket és vérünket”

'Vitam et sanguinem, sed avenam non'
'Vitam et sanguinem, sed avenam non'

„Ügyeinket minden felől veszély fenyegeti. Veszélyben ezen ország koronája, veszélyben saját személyünk és kedves gyermekeink. És elhagyatva mindenektől, a magyaroknak annyi történeti emlékek által híresztelt fegyvereihez, ősi vitézségéhöz és hűségéhöz folyamodunk, hűségökre bízzuk magunkat és gyermekeinket, erősen bízva, hogy e veszélyekben tanácsukat és segélyöket tőlünk meg nem vonandják.”

(Mária Terézia)

„Volt híres kardunk, védeni idegent,
Német sógornak vitam, sangvinem
- s hagytunk pusztúlni mindent idebent."
(Mécs László)



1741. szeptember 11-én zajlott le a pozsonyi várban a híres jelenet, mely során a magyar rendek „életüket és vérüket” ajánlották Mária Terézia trónja védelmében. Magyarország segítsége a későbbiekben döntő szerepet játszott abban, hogy a porosz és bajor támadás miatt megrendült Habsburg Birodalom sikeresen átvészelte az osztrák örökösödési háborút.

Bár III. Károly az 1713-ban megalkotott Pragmatica Sanctióval törvényileg igyekezett biztosítani a Habsburg-ház leányági örökösödését. Még életében a legtöbb európai uralkodóval el is fogadtatta, hogy halála után leánya kerüljön a trónra. Az ígéretek azonban nem sokat értek. 1740 októberében bekövetkezett halála után minden szomszédos uralkodó fölrúgta a megállapodást. Azonnal háború robbant ki, melynek tétje nem kevesebb volt, mint a Habsburg Birodalom léte. Az elmaradott Habsburg Birodalom korszerűsítésre szorult, felbomlása, széthullása egyáltalán nem látszott kizártnak. Az első támadást Nagy Frigyes porosz király indította, aki semmiféle ürügyet nem keresett, egyszerűen csak meg akarta szerezni Sziléziát. Mária Teréziának így nem volt választása, a kirobbant osztrák örökösödési háborúban fegyverrel kellett megvédenie örökségét.

Az új uralkodó Máriai Terézia végül is azoktól a magyaroktól kért segítséget, akik még az évszázad elején a Habsburgok ellen harcoltak. Ekkor a magyar rendek pénzt és katonát ajánlottak, ami segítségével megmentették a birodalmat.

Poroszország támadása után I. Károly Albert bajor választófejedelem is hadat üzent, így Szilézia, Csehország és a nyugati osztrák tartományok hamarosan megszállás alá kerültek. Ebben a válságos időszakban a gyenge hadsereggel rendelkező Mária Teréziának nemigen maradt más esélye, minthogy azoktól a magyaroktól kérjen segítséget, akik még az évszázad elején a Habsburgok ellen harcoltak. Nem volt más választása, minthogy a magyar rendek jóindulatára bízza birodalma sorsát, a nemesek vitézségére és lovagiasságára bízza magát és gyermekét. Ezért az 1741 júniusában tartott koronázási országgyűlés után szorult helyzetében szeptemberre ismét összehívta Pozsonyban az országgyűlést. Két évvel voltunk ekkor egy vesztes török háború és tizenkét éves törvényhozási kényszerszünet után.

A nemesség kezdetben elutasító volt, a híres szeptember 11-i ülésen azonban minden megváltozott. Mária Terézia mint fiatal, szép nő és édesanya megérezte a módját, hogyan kell a magyarok rokonszenvét megnyerni. Tökéletesen megkomponált jelenetben fekete gyászruhában, ékes latin nyelvű beszédben kért segítséget az összegyűlt rendektől: „Magyarországról, a mi személyünkről, gyermekeinkről és a koronáról van szó. Mindenkitől elhagyatva, egyedül a magyarok hűségéhez és régóta ismert áldozatkészségéhez folyamodunk. Személyünk, gyermekeink, koronánk és a birodalom végső veszedelmében kérjük a rendek haladéktalan segítségét.”

A legendák világában úgy él a történet, hogy Mária Terézia - aki ekkor egy újszülött kisfiú édesanyja is volt - még csípés segítségével a csecsemő sírását is bevetette a nagy cél érdekében. Bár a történészek szerint a pár hónapos József főherceg ekkor még nem tartózkodott Pozsonyban, de a hatás így sem maradt el. A meghatódott nemesek a beszédet félbeszakítva, „vitam et sanguinem”, azaz „életünket és vérünket” felkiáltással felajánlottak segítségüket a bajba jutott királynőnek, amivel megmentették a Habsburg Birodalmat.

A kicsit szentimentális történet szép ugyan, a valóság azért ennél racionálisabb. A királynő szorult helyzete bizonyára gyakorolt hatást a jelenlévőkre, a lovagiasság szép dolog ugyan, de azért a döntést sokkal gyakorlatiasabb dolgok határozták meg. Ezt mutatja, hogy a sokat emlegetett nevezetes mondat már kevésbé ismert befejezése így hangzott: „sed avenam non”, vagyis „de a zabunkat nem”. Ugyan több történész vitatja, hogy ez a toldalék is elhangzott. (Vélhetően ez az 1741. évi háború hadfölkelésére utal, amikor a megyéknek kellett az ehhez szükséges kenyeret, szénát és zabot szolgáltatni. Ekkor kaphatott szárnyra a mondat, amiből e szállóige keletkezett.) Ha percre pontosan nem is akkor hangzott el, de a korabeli nemesi felfogást mindenesetre jól tükrözte ez a tömör gondolat. Vagyis a rendek a látszat ellenére nagyon is komoly árat szabtak a kérés teljesítéséért. Mária Terézia megesküdött, hogy tiszteletben tartja ősi kiváltságaikat. Érvénytelenítette III. Károly néhány magyarellenes intézkedését, megerősítette a rendi és nemesi jogokat, biztosította a birtokok adómentességét. Rövidesen közel hetvenezer magyar harcolt a császári hadseregben magyar vezényleti nyelv alatt. Az „alku” rájuk eső része a szeptember 12-i ülésen teljesült, amikor a felajánlott hadtestek mellett egy 1000 fős testőrséget is állítottak a királynő mellé.

A helyzet pikantériája, hogy az ország Rákóczi vezetésével csaknem egy évtizedig küzdött a szabadságért, a Habsburgoktól való függetlenségért. A következő nemzedék pedig nemesi előjogainak kiterjesztéséért és megerősítéséért cserébe most ugyanezen hatalom védelmében szállt harcba. Ezt jelenti a „sed avenam non". A magyar nemes harcol, vérzik, meghal, de kiváltságait megőrzi és nem adózik.

Mária Terézia tehát elérte célját, megszerezte Magyarország támogatását, a felállított 11 huszárezred pedig oroszlánrészt vállalt abban, hogy az 1748-ban befejeződő háború után a Habsburg Birodalom - még ha Szilézia nélkül is, de - fennmaradhatott. Miután történelmi emlékezetünk a Habsburgokat számos vonatkozásban negatív színben tünteti fel, újra és újra felmerül a kérdés, hogy miként fordulhatott elő, hogy éppen a rebellis magyarok nyújtottak segédkezet a dinasztiának. Bár ezt sokan pusztán a pozsonyi jelenettel indokolják, a döntés ennél sokkal prózaibb okokra vezethető vissza.

Mária Terézia pozsonyi lerombolt szobra
Mária Terézia pozsonyi lerombolt szobra

A valóság persze nem ilyen egyszerű. Két évvel a fenti események előtt a Habsburgok vesztes háborút vívtak a törökök ellen, a hódoltság emléke és újabb lehetősége pedig félelemmel töltötte el a magyarokat. Védelmet pedig csak a birodalomtól remélhettek. Nehezítette a körülményeket az is, hogy Mária Teréziával szemben egyetlen lehetséges királyjelölt sem jöhetett szóba. Rákóczi még 1735-ben meghalt, újabb háborút pedig senki nem akart egy éppen csak a fejlődés útjára lépett országban. Így aztán belátható, hogy ott és akkor a magyar rendek racionális döntést hoztak, még akkor is, ha - egyes történelmi helyzetekben - azt az utókor keservesen megbánta.

Így az osztrák örökösödési háborúban 11 magyar huszárezred (mintegy 35 000 katona) harcolt a Habsburg trónért Európa hadszínterein. 1742-ben, két nappal azután, hogy I. Károly Albert bajor választófejedelmet VII. Károly néven császárrá koronázták, az osztrák-magyar csapatok elfoglalták székvárosát, Münchent. A kortárs Európa felfigyelt a magyarok tettére, s Mária Terézia is nagyra értékelte a segítséget. Ezidőben vált fogalommá Európában és később az egész világon a könnyű lovas huszár harcmodor, a bravúros ügyesség, gyorsaság, amelyet hamar utánoztak is Franciaországban és Poroszországban, ahol nagyrészt magyar legényekből szervezték meg első huszár ezredeiket, átvéve a szemet gyönyörködtető szép huszáregyenruhát is.

A Habsburg-ház trónját a magyarok lovagiassága és bátor vitézsége mentette meg. Az osztrák örökösödési háborút 1748-ban az aacheni béke zárta le. Szilézia ugyan porosz kézre került, de Mária Terézia megvédte trónját és a Habsburgok nagyhatalmi státusza is megmaradt. A királynő nem is felejtette el ezt, nagyra értékelte a segítséget. 33 év múlva, amikor már korántsem volt olyan bensőséges viszonya a magyar nemzettel, így írt róla: „Neki köszönhetem helyemet elődeim trónján; harmincéves uralkodásom alatt a legnagyobb odaadást tanúsította irányomban és hatékonyan támogatott céljaim megvalósításában.”