Alföldi Géza: Szent László

Egy fejjel nagyobb volt mindenkinél.
Kétemberes pajzsát kacagva forgatta.
Kardjával verte a rálőtt nyilat félre,
Nem volt, hogy nyila a célját elvétte,
Ellenség fegyvere, mondták, nem fog rajta.

Fehér lován, mint a villám szállott,
Nyílvégű kereszt volt ezüstinges mellén,
A Boldogasszonyról ezer regét mondott,
Az oltára előtt kemény térdre omlott,
Az Úr hite égett lobogva a lelkén.

Keresztet vetett a kereszt előtt,
Meglágyult az arca, ha az ostyát vette,
És hányszor látták templomi félhomályban,
Ahogy lehajtott fejjel, szoborrá váltan
Szárnyaló imákban fürdött meg a lelke.

Ha serege élén harcba szállott,
Hát ember legyen, ki követi, a talpán!
S ha felhangzott harci Jézus Máriája,
A pogány ellenség a keresztet hányta,
S megfutott előle rohantán rohanvást.

Különb lovag nem volt egy sem nála,
Asszonynép pirulva néz csak vele szembe,
A neve elég volt, hogy csatákat nyerjen.
Valami földöntúli vad rémületben
Állott meg az ellen előtte remegve.

Vezér volt a vezérek javából.
Árpád maga volt, ha kigyúlt szemmel harcolt.
A szenteknek szentje volt, papoknak papja,
A harcosok hőse, az árváknak atyja,
Az Úristen adta, és ezért: magyar volt!