Vagyunk még magyarok,
Szomorún, titkon álmodók,
Kik, olykor-olykor összebújva,
Levetjük lelkünk álruháját,
Megoldjuk nyelvünk bús bilincsét,
S halk szárnyalású szóra nyitva,
Beszélni kezdünk minmagunkról,
Sokszázados sok szenvedésről,
S elmondunk mindent, ami fáj...
Megülünk erdők néma árnyán,
És bánatunktól ittasultan
Oly hangos jajra csordulunk,
Hogy megvonaglik rá az erdő,
És visszhangozva zeng belőle
A régi magyar siralom,
És minden gyász és minden átok,
Mely Mohács óta ránk szakadt.

Vagyunk még magyarok,
Kik vidám, hangos mulatók közt
Zordak vagyunk és szótlanok,
Mint völgy felett a bércorom,
Mely kéksötéten áll magában,
Felhőfátyollal homlokán;
Kik testvérek vagyunk a búban,
S megleljük egymást mindenütt,
Mert rajt' felhődzik homlokunkon,

Vagy megvillámlik a szemünkben
A szívbe fojtott keserűség
Hiába titkolt gyászjele...
Vagyunk még magyarok,
Kik álmatlan nagy éjszakákon
Még töprengünk a haza sorsán:
Fekete szárnyú honszerelmünk
Átsuhan bércen, rónaságon,
Sajongó búval költögetve
Egy nép haldokló Istenét...

Vagyunk még magyarok,
Kik töviságyon hánykolódunk,
Agyunkat csattogó patával
A kétség száguldozza át -
Kik nem akarunk megnyugodni
Az iszonyatos gondolatban,
Hogy a mi sorsunk lobogója
Örökké árván csüggedezzen
A lemondások csonka tornyán,
És soha többé ne lobogjon
Egy diadalmas új szabadság
Merészen zúgó viharában!...