Herczeg Ferenc: Pogányok (részlet)

„ Mi lesz aztán?”

„Alpár szívét is, de a többi úrét is bizonyos áhítattal töltötte el a gondolat, hogy nemsokára szemtül-szembe fognak állani Leventével, a világhírű családnak talán legkeményebbik ivadékával. Mert nemcsak a magyarság, hanem ősidőktől fogva minden keleti lovas nemzetség nagy, szinte babonás tisztelettel viselkedett Álmos legendás eredetű családja iránt. A Volgától a Lajta vizéig mindenki tudta, hogy ez az uralkodásra termett fajta testileg is, lelkileg is úgy különbözik minden más emberfiától, mint a magában járó nemes ragadozó a legelő csordától. Az embere mind komor, ravasz és erős, akár az oroszlán ; valamennyi örökölte őseinek félelmetes akaraterejét, amely jóban, rosszban egyaránt csudákra képes. Azt beszélik róluk, hogy nem tudnak se nevetni, se sírni. Az asszonyaikról pedig azt danolták a regősök, hogy ölyvek a csókák közt : merészebbek, színesebbek, tüzesebbek minden egyéb asszonyembernél.

Alpár most egyszerre megállította a paripáját és megragadta Vata karját.

— Látod, uram ? Látod ?

Benn, az erdő méhében, a végtelennek tetsző messziségben, csillag világított erős fehér fénnyel.

— Hallod, uram? Hallod?

Ének hallatszott az éjszakából . . . Ezer ember éneke . . . Nem is ének volt az, inkább valami kétségbeejtően szomorú vonyítás. A fekete reménytelenség, az őrjöngő fájdalom gyászos dala. Mintha ezer farkasszuka gyászolna a kölyke véres teteme fölött.

— Halotti tort ülnek, — suttogta Vata.

— Vajon kit temetnek így? — kérdezte Alpár megborzadva.

— Nem tudom. De ha maga az Öreg Isten halt volna meg: az erdő lakói őt sem gyászolhatnák különben . . .

A két pogány vezért, aki máskülönben híréből ismerte csak a félelmet, hideg futotta végig. Egyikük sem merte megsarkantyúzni a paripáját. A lovaik ólomlábon haladtak előre, de így is elég jókor elérték a szörnyű gyász helyét.

Nagy tisztást találtak az erdő közepén. A tisztáson égett a halottas máglya, oly óriás faalkotmány, aminőt talán Atilla király temetése óta sem építettek még. A máglya körül helyezkedett el a gyászoló család : több ezer ember. Vének és ifjak, fényes ruhás főemberek és rongyos szegény emberek, de harczosok valamennyien. Ott ültek és állottak a lobogó máglya körül, kalandos csoportokban. Sokan összeölelkeztek közülök, mint a testvérek apjuk temetésén ; nagy fájdalmában némelyik a szomszédja vállára hajtotta a fejét; egyesek a gyöpön fetrengtek. Az egész erdő zengett, zokogott, hörgött, és vívódott.

Vata nyeregből szállott és megszólított egy vén embert.

— Kit temettek itt?

Az öreg feléje fordította üveges szemét, de nem válaszolt, csak bólongatott a fehér fejével.

Vata úr ekkor utat tört magának a tömegen keresztül és a máglyához lépett.

Leszúrt csataparipája mellett, fényes fegyverzetű, hosszú termetű ifjú feküdt a tűzben. A felcsapó lángok még nem érintették a tetemet, de körülölelték és tüzes harangot formáltak fölötte.

Amint Vata úr meglátta az ifjú halott arczát, olyan rekedt üvöltést hallatott, mint a gazdáját sirató komondor, azután kihúzta övéből a kését, kivágta tulajdon bal halántékáról a hajfürtöt és beledobta a tűzbe.

Alpár is odalépett a máglyához.

Életében sohasem látta még a vitézt, most mégis tüstént megismerte. Vonásai oly szilárdak, mintha vasból kovácsolták volna. Az orra erősen hajlott, a száján és a homlokán a fölséges nyugalom, az isteni gőg kifejezése ül. A koponyája kerek és hatalmas, mint a tigrisé. A tagjai hosszúak, mint Árpád minden ivadékáé. Inas barna kezének dermedt ujjai erősen fogják a vezéri buzogányt. Kezén a köröm íves és hegyes, mint a sas karma ... A máglyán fekve is uralkodik még a körülötte csoportosuló tömeg fölött.

Alpár kihúzta gyöngyös hüvelyéből a kését, hogy fürtöt vágjon a hajából . . .

Vége, mindennek vége ! Magyar rónák, magyar puszták, teljetek be könnyel és gyásszal, mert Leventével együtt meghalt a magyarok Öreg Istene is. Levente volt az utolsó Árpád, aki áldozott neki a dombokon. Ezentúl senki sem áldoz már neki, nem is lesz a szabad urak Istene, csak a bujdosó koldusoké, akik suttogva emlegetik nevét az erdők nyirkos homályában ... És meghalt az ősi magyarság is. Soha sem lesz többet szabad a magyar, mert sorsát nem a tulajdon akaratával fogja intézni, hanem oltárok előtt térdepelve és a népek tanácsában furfangoskodva fogja kikönyörögni. Véget ért a külön magyar isten, a külön magyar világ pompás álma : a magyar most már együtt legel és együtt tülekedik a népnyájak közös legelőjén. Vége, mindennek vége!

Hiába építettek hát hegyet holttestekből, hogy megostromolják az eget és megállítsák útjában a napot : az idő mindenható lehelete visszavetette őket a föld porába, ahonnan föltámadtak. Hiába való volt a pogányság elszánt ostroma : útjukat állotta a kor, mint az egekig érő vasbástya. Mindennek vége !

Amint Alpár elgondolkozva nézte a máglya tüzét, egyszerre különös világosság támadt a lelkében. És ekkor megértette, hogy az ő háborújok elejétől fogva reménytelen volt. A pogányság elvesztette a csatáját már akkor, mikor még csak kantározott. Mert ők azért fegyverkeztek, hogy testeket öljenek ; a hatalmas ellenség azonban nem a testekben, hanem a lelkekben lakozik. Az erős hit ellen nem lehet kopjával harczolni, csak még erősebb hittel. Nekik pedig nincsen hitük. Ő maga is, de bizonyára Vata is régen nem tudtak már hinni a táltosok és javasemberek együgyű babonáiban ; tettették magukat, mintha hinnének, erőlködtek is, hogy higyjenek, de hinni nem tudtak. Óh, a fekete papok jó munkát végeztek ! Ha nem is tudtak új hitet önteni minden szívbe, a régit ki tudták ölni mindenikből. Vata maga sem volt már óhitü, csak lázadó volt az új hit zsarnokságával szemben. A hadnagyok közül a legpogányabbak is így okoskodtak: Ha Árpád fejedelem a pokolba jutott, jussak oda magam is ! — A szívük mélyén nem tagadták meg az új Isten hatalmát, de fölzendültek ellene, mivel féktelen szabadságszeretetüket sértette annak gyámkodása és korlátlan hatalma. És sokan a zendülők közül titokban meg voltak róla győződve, hogy a túlvilágon el fognak kárhozni és így mártírjai lesznek a szabadságszeretetüknek. Ők voltak az igaz magyarok, akik a szabadságukat többre tartották az üdvösségüknél és a hazájukat jobban szerették a mennyországnál. A daczos elszántságukban is, a titkos félelmükben is ott lappangott azonban az új hit. Nem, ők nem voltak már igazi pogányok. Az apáik azok voltak. Pompás, erős állatokként kalandozták be a pusztákat, hittek az életben, önmagáért élték az életet és sohasem kérdezték, hogy mi lesz aztán? Az ifjak szívében azonban már kikelt a halál magva, amelyet a fekete papok vetettek el nagy buzgóan és azóta nem is volt már igazi élet az élet. Mindig ott lappangott bennük a kérdés: Mi lesz aztán? Ez a rettenetes kérdés most is átvillámlott a lelkükön, mikor az utolsó pogány fejedelem máglyája előtt állottak. Némelyek azt vallották, hogy semmise lesz ; mások hitték, hogy lesz valami. És mind a két lehetőség a nyakát szegte a pogány önhittségüknek. A fekete papok valami rettenetes mesterségre tanították meg a nemzetet : megtanították gondolkozni. A boldog állatból ember lett és aki ember, az szenved, mert gondolkozik.

Alpár valami fájdalmas szédülést érzett. Azt a szédülést, amelyet a boldog öntudatlanság évezredes ködéből előbotorkáló ember érezhetett, mikor első ízben fölismerte életének korlátait. Ettől a szédüléstől nincs többé szabadulás : sírjáig fogja elkísérni az utolsó férfit.

— Vata uram, mi lesz most? — kérdezte halkan a besenyő.

A hadnagy a paripája sörényére tette a kezét.

— Most már semmi se lesz. Hazamegyek a pusztámra, zabot vetek és csikót nevelek. Te meg eredj vissza a marosvári káptalanba és folytasd a zsolozsmázást ott, ahol abbahagytad. Szívesen látnak majd a fekete papok, mert hiszen az ő istenük megbecsüli a megtért báránykákat.

Mikor ezt mondta, az arcza eltorzult. A nemzet hadnagya aztán szívének mérhetetlen keserűségével lóra vetette magát és elvágtatott a fekete éjszakában, anélkül, hogy istenhozzádot mondott volna egynek is a volt fegyvertársai közül.”