- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Júniusi jeles napok
- Bánffy Miklós
Gróf Bánffy Miklós
„...feladatunk az, hogy a nemzet külpolitikai horizontját emeljük.”
„Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek.”
„Nyilvánvaló volt, hogy Trianon belátható időn belül meg nem másítható. Hogy hosszú évek múlnak el, míg az európai helyzet annyira megváltozik, hogy a revízió egyáltalán szóba jöhessen. Addig pedig a „nem, nem, soha” álláspont olyan elszigetelődést jelentett Magyarország számára, melyből csak kár és hátramaradás származhatott."
„Szenvedélyt fölidézni néha kell és szükséges, de csak akkor, mikor közvetlenül valami cselekvés is követheti. Így tettünk a burgenlandi ügy küszöbén. Állandóvá tenni azonban a legnagyobb hiba. A közvélemény, ha berögződik különösen a gyűlöletbe, megköti az ország politikáját, és lehetetlenné válik minden olyan politikai mozdulat, ami alkalomadtán hasznos és célirányos volna. (…) Minálunk magyaroknál az a folytonos agitálás és közvélemény-mérgezés különösen veszélyes.”
„Kötelességemnek éreztem szolgálni mindent, ami bármely kis mértékben nemzetem hírnevét vagy érdekét előmozdítja."
„Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.”
Gróf losonci Bánffy Miklós (Kolozsvár, 1873. december 30. - Budapest, 1950. június 5.) igazi polihisztor, a XX. századi erdélyi közélet egyik legsokoldalúbb egyénisége. Életében és munkásságában szétválaszthatatlan a művész és a közéleti ember, miközben ő az ország egyik legnagyobb földesura. A művészetek rendkívül sok ágában alkotott figyelemre méltót. Író, grafikus, díszlet- és kosztümtervező, színpadi rendező is volt. Irodalomszervezőként meghatározó személyisége a két háború közötti erdélyi magyar irodalomnak. Közéleti szereplőként volt országgyűlési képviselő, Kolozs megye és Kolozsvár főispánja, külügyminiszter. Erdélyi trilógiája napjainkban világsikert arat, de itthon a magyar olvasóközönség elismerését még nem tudta kivívni.
Élete
Erdély egyik legelőkelőbb főúri családjának grófi ágából származott. A família 60 ezer holdas birtokával az erdélyi arisztokrácia egyik leggazdagabb családja volt. Édesanyja báró Bánffy Irma, Bánffy Albert főispán és Esterházy Ágnes leánya volt. Édesapja Bánffy György országgyűlési képviselő, a főrendiház tagja Bánffy Miklós főispán és Wesselényi Katalin fia.
Másfél éves korában árvaságra jutott. Édesanyja nem tudott felépülni a szüléskor szerzett betegségéből. Apja sosem bocsátotta meg ezt neki. A család bonchidai birtokán nevelkedett, melyhez szép gyermekkori emlékek fűzték. „Gyermekkorom legszámosabb emléke Bonchidához kapcsolódik" - írta később. Kivételes nevelésben volt része. Iskoláit magánúton végezte el. A budapesti V. Kerületi Állami Gimnázium első hat osztályát színjeles bizonyítvánnyal végezte. VII. és VIII. osztályban már néhány „jó” is előfordult évzáró jegyei között. Már a diákévek alatt megtanult angolul, franciául, németül és valamilyen szinten románul is. Mikó Imrétől tudjuk, későbbi politikai, majd diplomáciai tárgyalásain főképp franciául és angolul, de a régi nevelésű erdélyi román vezetőkkel magyarul tárgyalt.
1891-ben iratkozott be a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem jog- és államtudományi szakára. 1893-tól a budapesti egyetemen folytatta tanulmányait. Már ebben az időben kezdett kibontakozni érdeklődése a színház iránt. Még középiskolás, amikor „elkövet” egy - saját bevallása szerint - „rövid és igen rossz kis színművet” (Színfalak előtt, színfalak mögött). Kolozsvári egyetemistaként rendszeresen bejárt statisztálni a színházba. Pesti egyetemi tanulmányai idején hivatásos színtársulat is előadta egy darabját (A kapitány fogadalmát a Budai Színkör). Miután ledoktorált, Berlinben egészítette ki tanulmányait. 1900-tól Berlinben segédtudósítóként dolgozott a szaktudósítói hálózatnál.
Visszatérve bekapcsolódott az erdélyi szövetkezeti mozgalomba, és az Erdélyi Gazdasági Egylet munkájába is. Bár sosem érezte igazán magáénak, elindult a családi hagyomány által kijelölt politikai pályán. 1901-től szabadelvű programmal, majd 1910-től pártonkívüli programmal képviselő lett. Később a Nemzeti Munkapárthoz csatlakozott. 1906-ban Kolozsvár és Kolozs megye főispánja lett.
Az 1910-es években a magyarországi állami színházak, beleértve a Magyar Operaház intendánsa volt. Működése alatt mutatták be az operaházban Bartók Béla két művét, A kékszakállú herceg várát és A csodálatos mandarint. A Kékszakállú herceg várának díszlet- és jelmeztervezője is volt. 1916-tól a Kisfaludy Társaság tagja. IV. Károly 1916-os koronázásának kormánybiztosa. Erről IV. Károly történetében olvashat részletesebben.
Első novelláit, elbeszéléseit 1914-ben A haldokló oroszlán címen adta ki. Később kevés kötete jelent meg, de a műfaj végig kísérte pályáján. Kisbán Miklós néven drámaíróként vált igazán ismertté. A hírnevet a Naplegenda című drámájának 1906-os bemutatója hozta meg számára, melyet 1912-ben követte a Nagyúr című színpadi műve. Előbbire Ady Endre, utóbbira Kós Károly is felfigyelt. Tamási Áron így értékelte: „Egy világot a történelem sírjából úgy feltámasztani, hogy az valóban éljen: ez a képesség abból a forrásból ered, ahonnét a teremtő erő, mely folytonosan megújít s ezáltal megörökít. Ahogy olvasom A nagyurat, megújul a kor, melynél mozgalmasabbat és a helyét kereső emberiségre jellemzőbbet nem látott a világ.” A budapesti Magyar Színház után többször bemutatta budapesti és a kolozsvári Nemzeti Színház is.
A világháború elvesztése jelentősen megváltoztatta életét. A háborús időkben Tisza István híve volt, az őszirózsás forradalmat követően Bethlen Istvánnal és Jancsó Benedekkel Budapesten megalakította a Székely Nemzeti Tanácsot. A Nemzeti Tanács a wilsoni elvek szellemében kívánta biztosítani a székelység önrendelkezését a háború utáni rendezésben. E szervezet képviseletében 1918 végén nyugati körútra indult (Bécs, Berlin, Koppenhága, Hága). Célja a nyugati közvélemény felvilágosítása volt a magyarországi helyzetről, ellensúlyozandó a nyugati sajtóban sorozatosan megjelenő negatív cikkekkel. Sokoldalúságát mutatja, hogy utazása során - ha szükség úgy hozta - portréfestésből tartotta fenn magát. Így hasznosult, hogy diákkorában Székely Bertalantól tanult festeni. Útja csekély sikerrel járt.
Miután Apponyi Albert 1920 január 15-én átvette a trianoni békeszerződés-tervezetet, Bánffy informális tárgyalásokat folytatott Londonban.
A közismerten demokrata beállítottságú, a nemzetközi színtéren is tárgyalóképes diplomata a vesztes háború utáni legnehezebb időszakban, 1921. áprilisától 1922. decemberéig töltötte be a külügyminiszteri tisztet Bethlen István kormányában.
Alapelve szerint mérsékelt, türelmes és kíméletes külpolitikát kell folytatni. Az általa képviselt magyar külpolitika prioritásai: a győztes hatalmakkal, az utódállamokkal és a Nemzetek Szövetségével való viszony javítása „őszinte jóakarattal és minden hátsó gondolat nélkül”. Ars poeticája: „Aki felelős állásban van, az felelős a békéért és a békés fejlődésért, mert csak úgy fejlődhetünk, ha a reálpolitika és a rajongás a nemzet szolgálatára összefognak és egyetértenek”. Meggyőződése szerint ha csak a rajongók és a kalandorok vezetnék a nemzetet, akkor ez meg nem érdemelt megalázáshoz és pusztuláshoz vezetne.
Mérsékelt, higgadt politikusként elutasította az irredenta hangoskodást. Tudta, hogy a magyar gondolkodás nem ítéli meg pozitívan álláspontját, mégis azt vallotta, ha barátságos viszonyt akarunk valamelyik szomszéddal, ez másként nem képzelhető el, mint úgy, hogy irányában a „nem, nem, soha” álláspontjáról lemondunk. Emiatt számos bírálat érte, sokan jogfeladással vádolták. 1922. december 19-én benyújtotta lemondását.
A „mindenkivel egy nyelven tudó” külügyminiszter rövidre szabott pályafutása alatt két komoly diplomáciai sikert is elkönyvelhetett. Neki köszönhető, hogy a Rongyos Gárda dicsőséges harcainak eredményeképpen kierőszakolt 1921. októberi velencei tárgyalásokon tárgyaló delegációnak sikerült elérnie a Sopront és környékét megtartó népszavazás lehetőségét. Komoly szerepet játszott abban, hogy az antanthatalmak a népszavazást kiírták és lebonyolították. Neki köszönhető, hogy a kisantant államai tiltakozásának ellenére 1922-ben a genovai világgazdasági konferencián Magyarország beléphetett a Népszövetségbe.
E rövid időbe azért belefértek olyan események, mint a gazdasági kérdésekről folytatott csehszlovák-magyar tárgyalások Bruckban és Marienbadban. (A magyar delegációt Teleki Pál és Bánffy Miklós, a csehekét Edvard Benes képviselte.) Rigában szovjet-magyar fogolycserére vonatkozó egyezmény megkötése, különbéke az Amerikai Egyesült Államokkal, kereskedelmi megállapodás Bulgáriával. Sikerül elérnie, hogy a Pécset és egész Baranyát 33 hónapon át megszállva tartó szerbek 1921. augusztus végén elhagyták az országot.
1926-ban Bánffy a nehezebb utat választva visszaköltözött Erdélybe. Bonchidai birtokán mintaszerű gazdaságot működtetett. Remek lovaival a bukaresti versenyeken is részt vett. Személyesen I. Ferdinánd királytól a román állampolgárságot is megkapta, igaz azzal a feltétellel, hogy tíz éven át nem politizálhat. A politikától eltiltott Bánffy aztán idejét és energiáját az irodalomra és az erdélyi kulturális élet szervezésére szentelte. Minden lehetséges eszközzel küzdött sorstársai, az elnyomott erdélyi magyarok ügyéért. Felismerte, hogy a kisebbségi helyzet szorításában a megmaradás elengedhetetlen feltétele a kulturális intézmények megtartása, működésük biztosítása. Már az első marosvécsi találkozón is részt vett. Vagyona és befolyása révén a közélet tevékeny alakítója, a fénykorát élő erdélyi magyar irodalom és az Erdélyi Szépmíves Céh egyik legfőbb szervezője lett. Erkölcsi és anyagi támogatását érezhette a magyarság megmaradása szempontjából kivételes jelentőségű Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület, a magyar tudományosság erdélyi fellegvára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület, és a kisebbségi magyar közművelődés szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület is. Az Erdélyi református egyházkerület főgondnokává választották, amelyben Makkai Sándor, majd Vásárhelyi János püspök oldalán szerepe volt a magyar felekezeti iskolák megvédésében, megtartásában és gyarapításában.
Néhány műve németül, olaszul és franciául is megjelent. Nemcsak íróként, hanem grafikusként is maradandót alkotott. Az Erdélyi Szépmíves Céh által kiadott több könyvet illusztrált. Ő készítette az illusztrációkat Tamási Áron műveihez. Vagyonával ott állt a legjelentősebb magyar napilap, a kolozsvári Ellenzék, és a legnagyobb kisebbségi magyar nyomdavállalat, a Minerva Rt. mögött.
1934 és 1940 között készült el fő műve, az Erdélyi történet regénytrilógia. A Megszámláltattál… (1934), És híjával találtattál (1937), valamint a Darabokra szaggattatol (1940) című részekből álló mű Dániel próféta ótestamentumi könyvéből kölcsönözte címeit. Az 1904-1914 között játszódó cselekmény az erdélyi arisztokrácián keresztül mutatja be a Monarchia utolsó, felszínes nemzetieskedéssel átitatott évtizedeit, Erdély elvesztésének történetét. Rávilágít az akkor elkövetett mulasztásokra, amelyek nemzeti katasztrófába torkolltak. „Most elpusztul ez az ország és vele ez a nemzedék. Elpusztul ebben a háborúban, hol azok a szavak, amiket annyit használtak: immár emberölő szörnyű valóságot jelentenek.” Ezekkel a mondatokkal, a szerzőt megelevenítő Abády Bálint 1914 nyarán elhangzott szavaival végződik az Erdélyi történet - és néhány év múlva a benne leírtak ugyancsak emberölő, szörnyű valóságot jelentenek.
Bánffy így fogalmazta meg a trilógia megírásának történetét: „Az Erdélyi Történet regénytrilógiámhoz a harmincas évek elején fogtam hozzá. Ezt a művemet már tudatosan is belső parancsból kellett megírnom.
Ujja a 'Könyörtelen következetességgel visz tova az első, mindegynek látszó lépés a végzet ösvényén' mondatra mutat rá a nyitott könyvben
Kellett, mert mind növekvő aggodalommal láttam, hogy dacára annak a szörnyű katasztrófának, ami népünket lesújtotta, senki sem akarta látni azokat a bűnöket, amik oda vezettek. Senki sem foglalta össze egyetlen ábrázolásban azt, amit a politikai vezető osztályok elmulasztottak a múlt világháborút megelőző évtizedekben. Senki sem világított rá arra a tömérdek hazugságra, amivel közvéleményünket megmérgezték, és melyek minden realitás iránt értéketlenné tették az 1914 előtti közvéleményt. Senki sem mondta: 'Ezen az úton többé ne járj!' Senki sem hívta föl nemzetünket arra, hogy önmagát is nevelnie kell, valódi helyzetét kell meglátnia. Össze kell fogjon végre, és igaz erkölcsi egységet formáljon ki önmagában, ahelyett, hogy tovább sodortassa magát valótlan álmok útján, és ismét csupa maszlagot szívjon magába, vezércikkekben és szónoklatokban, önámító bókot és csillogó frázist... Minden bajt és hibát csakis magunkon kívül keresünk, és szemet hunyunk saját vétkeink fölött. Azt kellett látnunk, hogy a magyar jövőt egyedül a múltnak visszaállításában keressük." A háromkötetes mű éles társadalomkritikájában bizonyára többen is magukra ismertek, mert Bánffyt sok támadás érte a mű megjelenése után.
A trilógiát hosszú ideig teljes csend, esetleg némi csendes pusmorgás övezte. Nemeskürty István révén a nyolcvanas évek elején visszakerült a köztudatba. A Helikon az első részt 1982-ben meg is jelentette. De méltó helyére, annyi sorstársához hasonlóan, csak a rendszerváltás utáni években kerülhetett. Lánya, Bánffy Katalin angolra fordította és Angliában több kiadás is napvilágot látott. Ezek után francia, spanyol, olasz és holland fordításban is megjelent.
1939. január 25-én Budapesten, a Józsefvárosban házasságot kötött Váradi Aranka színésznővel, akinek ő volt második férje.
1939-ban a vezetésével létrejött a Romániai Magyar Népközösség, a magyarság kulturális és gazdasági-társadalmi képviseletének ellátására. A szervezet egészen a II. bécsi döntésig az egyetlen romániai magyar érdekvédelmi és tömegszervezet volt. Ekkor indultak tárgyalások egy új kisebbségi statútumról is, amely különösen az oktatásban, a kulturális intézmények és az egyházak működésében ígért javulást. A tartós nemzeti elnyomás és az eluralkodó belpolitikai káosz hatására azonban az erdélyi magyarság többsége ekkor már szkeptikusan tekintett az ilyen egyezkedési kísérletekre.
Bánffy Miklós a bécsi döntés után újra tagja lett a magyar parlamentnek, a magyar országgyűlés behívott erdélyi felsőházi tagja lett. Az általa szerkesztett Erdélyi Helikon lapban ekkor is bírálta a kormány Erdéllyel kapcsolatos politikáját. Gondolkodásmódját jól tükrözi 1940. szeptember 1-jén, a II. bécsi döntést követő napon a kisebbségi sorsból megszabaduló honfitársaihoz írt gondolat: „Legyünk bölcsen megértők azok iránt, akiknek szintén otthona Erdély. Csak így maradhatunk méltók Erdély földjéhez.”
1943-ban titkos megbízatással Bukarestben tárgyalt a Hitler-ellenes erőkkel, ez azonban a németek tudomására jutott, mire lebombázták kastélyát Bonchidán, és a háború végéig nem térhetett haza. Annyit azért sikerült elérnie, hogy Kolozsvárt elkerülje a front. A második világháborút is Budapesten vészelte át családjával.
A háború után Romániában birtokait elkobozták, ingatlanjait államosították, kulturális tevékenységét ellehetetlenítették, emiatt megélhetését sem tudta biztosítani. Nyugdíja, jövedelme nem lévén szó szerint éhezett. 1949-ben kiéhezetten, rongyosan érkezett meg feleségéhez Budapestre. Pár hónappal később, 1950. június 6-án a Haynal-klinikán halt meg. Ravasz László református püspök 1950-ben a következő szavakkal búcsúztatta: „Történelmi neve, családi előkelősége, magyar viszonyokhoz mérten nagy vagyon, nagyszerű fizikuma, mindent elbíró egészsége bármilyen nagy ajándékok is, ingyen sem említhetők ahhoz képest, amit lelkiekben kapott. Annyi tehetséget, amivel kortársai közül talán senki sem dicsekedhetett. Közéleti pályája felvitte a legmagasabb csúcsra. Zordon, de nagyvonalú történelmi átalakulások cselekvő vagy szenvedő hőse s e közben megadatott neki, hogy valóban nagy ügyeknek, valóban nagy szolgálatot tegyen.” 26 évnek kellett eltelnie, hogy hamvai végakarata szerint hazakerüljenek a kolozsvári Házsongárdi temető Bánffy-kriptájába. A végtisztességet végül 1976-ban kaphatta meg a bonchidai református lelkész, pár presbiter és az egykori jó barát, Kós Károly részvételével. Vele férfi ágon kihalt a losonci Bánffy család grófi ága.
Bánffy Miklós egyedülállóan gazdag életművét a kommunista diktatúra, mind Romániában, mind Magyarországon felejtésre ítélte, csak a rendszerváltás után nyílt lehetőség e páratlan munkásság megismerésére, műveinek újbóli kiadása által.
Sopron városa szoborral tisztelgett az egykori külügyminiszter népszavazás előkészítésében tett diplomáciai munkássága előtt.
Forrás:24.hu; nemzetiszinhaz.hu; patriotaeuropa.hu; mult-kor.hu; helikon.ro