- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Augusztusi jeles napok
- A második bécsi döntés
A második bécsi döntés
„Azután vége lett a napnak, amelyiken huszonkét esztendős utunk végén az állomásra értünk, amit a Sors parancsából el kellett érnünk. Vége egynapos ünnepünknek, a legnagyobb ünnepnek, amelyet ember érhetett. S nem adtunk érte mást, csak huszonkét esztendőt. És azt, hogy a fejünk megszürkült, orcánkat megszántotta néhány mély barázda, derekunk kicsit megrokkant. Ezért az egy ünnepnapért ezt adtuk. Megérte vajon? Bizonyára meg!” (Kós Károly)
Álltunk a díszkapu előtt... Ma is látom: elsőnek egy kerékpáros legény érkezett. Arca, ruhája csupa por volt, de a szeme világított felénk, testvérszem volt. Leányok szórtak virágot eléje és reá... A kerékpáros legény jött, ránknevetett, intett a kezével, ...s már ott voltak mögötte a többiek, roppant gépkocsikon, nevettek és integettek... Nem volt ott beszéd és nem volt fogadtatás... És nem csináltunk semmit, csak álltunk ostobán és gyámoltalanul, tátogott a szánk, szemünkből könnyek folytak, s a szívünk izzott pirosan, mint a tűzből született pünkösdi rózsa." (Wass Albert: Jönnek)
„Természetszerűleg akárhogy is történjék a megosztás, az egyik fél mindig jajgatni fog, Erdély esetében valószínűleg mind a kettő." (Hitler)
1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától a trianoni békével elcsatolt Észak-Erdélyt, ezzel megkezdődött a „kis magyar világ” négyéves időszaka. Az erdélyi magyarság szerencsésebb része korabeli kifejezéssel élve „ismét magyar lett,” kisebbségből az államalkotó, többségi nemzetrész részévé vált.
Előzmények
A trianoni békediktátum után a magyar politikai vezetés kormányokon átívelően legfőbb célkitűzése a területi revízió lett. A felvidéki, többségében magyarok lakta területek visszaszerzése után a magyar kormány szívós makacssággal törekedett az Erdély-kérdés rendezésére. Ez egyrészt az ott élő nagyszámú magyarság létével, másrészt a „kincses Erdély” sorsát mindig is megkülönböztetett figyelemmel kísérő, társadalmunk egészét jellemző mentalitással magyarázható.
Teleki az önálló akció gondolatát sem vetette el, ami - a román hadsereg erejére tekintettel - nem kis optimizmusról tanúskodott. Igaz, az 1940-es esztendő nagyon sok változást hozott. Az év tavaszára a háború európaivá szélesedett. A francia fegyverletétel után, június 26-án a Szovjetunió jegyzékben követelte vissza Romániától az első világháború után megszállt egykori orosz területeket, Besszarábiát (a mai Moldáviát) és Észak-Bukovinát. Ugyanakkor Jugoszlávia kivételével a többi szomszéd is területi követeléseket fogalmazott meg vele szemben: Bulgária Dél-Dobrudzsára, Magyarország pedig Erdély lehető legnagyobb részére pályázott. Bukarest a három oldalról várható fegyveres konfliktus elkerülése érdekében kénytelen volt engedni. A Szovjetunió 1940. június 28-án egyetlen puskalövés nélkül szállhatta meg Besszarábiát. Ez év nyarára Anglia és Franciaország korábban egyezményben vállalt garanciája elvesztette jelentőségét. Románia július 1-jén maga mondta fel az ország területi épségére vonatkozó brit garanciát és megpróbálta politikáját kizárólagos német orientációra átállítani.
A szovjet sikereken felbátorodva a Teleki-kormány is agresszívabban lépett fel Romániával szemben. A magyar minisztertanács június 27-én eldöntötte, hogy kikényszeríti területi igényei teljesítését Romániától. Elrendelte a mozgósítást azoknál a seregtesteknél is, amelyeknél korábban ez még nem történt meg. A fegyveres összecsapás nagyon közelinek tűnt. A magyar politikai vezetés inkább hadi, míg a katonai vezetés inkább politikai megoldásban bízott. A két fél jól látta a saját oldalán fellépő problémákat, míg a másikét egy kissé alábecsülte. A kérdés megítélését nehezítette, hogy a sorozatos német győzelmek a háború közeli végét ígérték. Ekkor sokan látták, láthatták úgy, hogy a németek megállíthatatlanok. Közülük többen pedig úgy gondolták, aki kimarad, lemarad, ami a határkérdés minél gyorsabb megoldását sürgette.
Galeazzo Ciano olasz külügyminiszter üzenetben tájékoztatta a Teleki-kormányt, hogy az olaszok, illetve a németek engedékenységre szólították fel Romániát. De figyelmeztetett is, Magyarországnak sem szabad elragadtatnia magát, mert az súlyos következményekkel járhat. Csáky István külügyminiszter ígéretet tett, hogy a magyarok alkalmazkodni fognak a tengelyhatalmak tanácsához, de kilátásba helyezett egy esetleges magyar intervenciót is. Az Erdélyre vonatkozó magyar igényt azonban a román kormány elutasította. A magyar fél ezért a román határra vezényelte hadseregét.
Hitler el akarta kerülni, hogy szövetségesei háborúba keveredjenek egymással, nyugalmat akart Délkelet-Európában. Kiszámítható kőolaj-kitermelést és nyugodt felkészülést a háború folytatására. Egy ilyen konfliktus komolyan veszélyeztette volna az Anglia elleni küzdelem sikerét. Ciano olasz külügyminiszter naplójából tudjuk, hogy a kérdés megoldása elsősorban a román olaj zavartalan szállítása és a nyugalom biztosítása miatt volt fontos. A revízió minden eszközzel való erőltetése ugyanakkor megmutatta Németország számára a magyar külpolitika rendkívüli sebezhetőségét. Berlin azonnal ki is használta a lehetőséget. A kicsikart gazdasági előnyök mellett egyre érkeztek a politikai igények is, amelyek elől a későbbiekben egyre nehezebben lehetett kitérni.
Hitler nyomására 1940. augusztus 16-án a két állam delegációja a romániai Szörényváron (Turnu Severin) tárgyalóasztalhoz ült. A nyolcnapos konferencia végül „a süketek és némák párbeszédének” bizonyult. A „Mindent vissza!" és az „Egy barázdát sem!" álláspontjai nagyon távol álltak egymástól. Egyre világosabbá vált, hogy a magyar-román vitát csak a tengelyhatalmak döntőbíráskodása, vagy egy katonai akció oldhatja csak meg. A kétoldalú tárgyalások megrekedése után a román vezetés 27-én német-olasz döntőbíráskodást kért. A magyar kormány (gróf Teleki Pál miniszterelnök, Csáky István külügyminiszter és Hory András, a románokkal folytatott tárgyalásokon a magyar küldöttség vezetője - mindannyian erdélyi származásúak!), másnap ehhez hozzájárult. Horthy és Teleki azonban úgy vélte, még a háború is kedvezőbb lett volna a nagyhatalmak döntésénél, hiszen ezzel Magyarország egyértelműen Németország mellett kötelezi el magát. A náci befolyás növekedése miatt érzett félelmet ráadásul a német-magyar kisebbségvédelmi egyezmény tervezete még tovább erősítette.
A második bécsi döntés
1940. augusztus 28-ra Hitler Bécsbe kérette a magyar és a román külügyminisztert a határkérdés „végleges” lezárására. A tárgyalásokra népes magyar küldöttség utazott Bécsbe, tagjai között Teleki Pál miniszterelnökkel. Galeazzo Ciano és Joachim von Ribbentrop viszonylag rövid idő alatt kijelölték a két ország között meghúzandó új határokat, és rábírták a két delegáció vezetőjét, hogy azokat elfogadják. Az eredményt augusztus 30-án rögzítették német és olasz nyelvű jegyzőkönyvben, amelyeket a két döntőbíró, valamint a magyar és román külügyminiszter - Csáky István és Mihail Manoilescu - írták alá. Utóbbi a döntés kihirdetésekor a korabeli tudósítások szerint elájult, és orvost kellett hozzá hívni. A döntőbírói határozat értelmében Magyarország - keleten a Kárpátok hegyláncáig, délen a Nagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely-Sepsiszentgyörgy vonalig - Erdély területéből mintegy 43 000 négyzetkilométert kapott vissza, ugyanakkor a döntés szavatolta a megmaradt román területek integritását.
A visszakapott terület az 1918-ban Romániának ítélt területek kisebb, gazdaságilag elmaradottabb részét jelentette. Az 1941. évi népszámlálás adatai szerint a 2,5 millió lakosból 1 344 000 magyar és 1 069 000 román volt, a többit pedig elsősorban a zsidó és német kisebbséget jelentette. A korabeli román statisztikák ettől lényegesen eltértek, de a különböző adatok nem összeegyeztethetetlenek. Egyrészt minden népszámlálás esetén van egy ingó réteg - elsősorban a zsidó vagy sváb lakosság -, akik különböző egyéni megfontolásokból mindig a többségi társadalom részének vallják magukat, másrészt az 1941-es magyar népszámlálás adatfelvételéig már lezajlott az észak-erdélyi román lakosságot érintő menekülthullám első, legintenzívebb szakasza, így a román lakosság addig az időpontig akár 100 ezer fővel is csökkenhetett.
A második bécsi döntés kimondta, hogy a román csapatoknak két hét alatt kell kiüríteniük az átadandó területeket, rendelkezett arról, hogy a Magyarországra átkerülő román nemzetiségű állampolgárok, és a másik országba átköltözni kívánó állampolgárok ügyét „nagylelkűen és előzékenyen kell kezelni”. Előírta, ha a két fél nem tud megegyezni valamelyik kérdésben, azt végérvényes elbírálás végett a német és az olasz kormány elé kell terjeszteni.
A határvonalat a hagyomány szerint maga Hitler rajzolta be egy nagyon nagy léptékű térképre. Ezen a piros ceruzával berajzolt határvonal alapján csak azt lehetett megállapítani, hogy mely városok, nagyobb községek kerültek át. A kisebb települések, vagy két falu közötti pontos határvonal nem volt megállapítható. Mindkét fél átvitte a határvonalat kisebb léptékű térképekre, de abban már nem tudtak megegyezni, hogy mindkét hadsereg, illetve határőrség ugyanazon térképeket használja. Emiatt folyamatosak voltak a határincidensek. A problémán úgy próbáltak segíteni, hogy előbb egy 5, majd 10 km-es övezetet jelöltek ki, ahonnan mindkét ország ki kellett vonja a határőrségét, elkerülendő, hogy azok folyamatosan egymásra lövöldözzenek. A határátkelők pontos kijelölésének hiányában a vasúti közlekedés sem működött a két ország között. A trianoni határszakasz a Bánságban megmaradt, így vonatközlekedés csak azon a szakaszon létezett. Aki például Brassóból szeretett volna vonattal Kolozsvárra eljutni, annak előbb el kellett utaznia Aradra, ott átlépni a román-magyar határt, innen felutaznia Nagyváradra, majd onnan vissza Kolozsvárra.
A bécsi döntés önmagában nagyon rövid, másfél oldalas dokumentum, amely a területátcsatolás mellett az állampolgárság kérdését rendezte, és azt tartalmazta, hogy az érintett feleknek minden részletkérdésben közvetlen tárgyalások útján kell megegyezniük, így a határkérdésben is. A magyar-román viszony már ezt megelőzően is feszült volt, a bécsi döntés révén végleg elmérgesedett, nem is történt javulás 1944-ig. Az 1940 októberéig Budapesten folyó ún. „likvidációs tárgyalások” kisebb részeredményeit - pl. konzulátusok megnyitása - leszámítva nem született konkrét eredmény. Ebből következően az 1940-1944-es időszakban Magyarország és Románia között nem volt pontosan kijelölt határvonal.
A bécsi döntést követően 1940. szeptember 1-5. között zajlottak - többnyire Nagyváradon - az ún. katonai bizottságok tárgyalásai. Itt rögzítették a terület átadásának feltételeit. Sávokra osztották az átadandó területet, és megszabták, melyik nap melyik részt kell kiürítenie a román hatóságoknak, illetve birtokba vennie a magyar honvédségnek. A felosztás lényege az volt, hogy elkerüljék a két hadsereg egységeinek találkozását, esetleg fegyveres konfliktus kialakulását.
A bevonulásban a teljes magyar Honvédség részt vett, ami egyrészt a birtokbavétel zökkenőmentes lebonyolítását szolgálta, másrészt erődemonstrációnak is szánták. A bevonuló csapatok 1940. augusztus 31-én kapták meg a követendő irányelveket. Mindenkit intettek az egyéni bosszúállástól, a 22 év alatt keletkezett sérelmek megtorlásától. Tiltották az „oláh” szó használatát, a hadsereg tagjai számára a túlzott alkoholfogyasztást. Hangsúlyozták, hogy a magyar Honvédség nem megszállóként érkezik, nem egy gyarmatra vonul be. Ugyanakkor minden ellenszegülést vagy fegyveres ellenállást a legszigorúbban meg kellett büntetni.
A Teleki-kormány számos tapasztalat birtokában, előrelátóan kezdett a frissen szerzett területeken a politikai és társadalmi viszonyok átalakításához. Ügyeltek rá, hogy a helyi ügyek intézése és a pártpolitikai szempontok ne fonódjanak össze olyan mértékben, mint a Felvidéken. A decemberben létrejött Erdélyi párt fő feladata - kormánytámogató programja ellenére - nem az országos küzdelmekbe való beleszólás, hanem a speciális erdélyi érdekek képviselete volt. A visszakerült területek értelmisége liberálisabb szellemiséget képviselt, mint az anyaországé, az „öntevékeny” egyesületi életnek is sokkal gazdagabb tradíciói voltak. Teleki nem véletlenül hangsúlyozta, hogy „az erdélyiek kormányozzák önmagukat”. Az anyaországból érkezett tisztviselők magatartása ugyan számos gondot okozott, mégsem került sor nemzethűségi igazoló eljárásokra és óvatosabban jártak el a korábbi földreform revíziója kapcsán is. Növelte a nehézségeket, hogy Erdélynek a gazdaságilag elmaradottabb, szegényebb része került vissza. Ezt szociális segélyakciók szervezésével, infrastrukturális beruházásokkal, a helyi magyar kulturális intézmények erőn felüli támogatásával igyekeztek ellensúlyozni.
Fogadtatása
Magyarországon a második bécsi döntést a közvélemény nagy lelkesedéssel fogadta, igazságosnak és jogosnak ismerte el. A hatalmas revíziós siker ellenére ugyanakkor voltak elégedetlenkedő hangok is, és a Teleki-kormány sem adta fel annak lehetőségét, hogy a későbbiekben Dél-Erdélyt is megpróbálja visszaszerezni. Ennek tudható be, hogy a kormányzat sokáig meggátolta az új határokon kívül rekedt 200 000 fős magyar kisebbség repatriálását. Másfelől ugyanakkor Telekiéknek szembe kellett nézniük a bécsi döntés negatív következményeivel is. Telekinek rá kellett döbbennie, hogy egész politikai pályafutását meghatározó két vezérfonal, az igazságtalan trianoni diktátum revíziója és az önálló magyar külpolitikai mozgástér fenntartása egyidejűleg nem valósulhat meg. Az elszakított területek visszaszerzése és önálló magyar külpolitika az adott körülmények között együtt nem létezhet. Németország hamarosan „benyújtotta a számlát”, azaz minden lehetőséget felhasznált arra, hogy a nemzetiszocialista ideológia terjesztésének, a magyarországi német kisebbségek védelmének, és a szomszédos államokkal fennálló érdekellentétek eszközeivel növelhesse befolyását. A később oly gyakran és előszeretettel használt utolsó csatlós megítélés ugyan nem helytálló, de az bizonyos, hogy 1940. november 20-án hazánk elsőként csatlakozott a német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez.
A visszacsatolt területeken maradt nemzetiségek természetesen ellentétes érzelmeket tanúsított. A bevonuláskor volt néhány kisebb összetűzés is (például Ippen és Ördögkúton), de a magyar kormány a továbbiakban - az olasz és német kormányok fokozott figyelme miatt is - kényesen ügyelt arra, hogy a nemzetiségek polgári jogai ne sérüljenek. A háborús helyzet egyébként is beszűkített mindenféle mozgolódási lehetőséget. A nemzetiségek többsége gyorsan alkalmazkodott az új helyzethez, a hivatalokra a korábbi zászlók helyébe gyorsan magyar zászlók kerültek.
A külső szemlélő szempontjából az első bécsi döntés általi felvidéki területnyereséghez képest a második bécsi döntés kevésbé volt igazságos. Ebben komoly szerepet játszottak az erdélyi népesedési viszonyok is, hiszen a romániai magyarság zöme - a Partium mellett - a Kárpátok délkeleti sarkában fekvő Székelyföldön élt. Komoly különbség volt az is, hogy míg a Csehszlovákia elleni revízió a müncheni konferencia függvénye volt - tehát ahhoz a britek és a franciák is áldásukat adták -, addig Észak-Erdély visszaszerzése a tengelyhatalmak nyomása révén valósult meg. Igaz, a jövőben ennek nem volt gyakorlati jelentősége, hiszen a világháború után a győztesek nem tettek különbséget a revíziós sikerek között.
A második világháborút lezáró párizsi békeszerződések aztán e döntéseket 1947-ben semmisnek nyilvánították, a visszacsatolt területek pedig újra Romániához kerültek.