Tamási Áron

„Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan."

„...az igazságot is meg lehet szokni."

„A madárnak (...) szárnya van és szabadsága,
az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége."

„Az ember a szíve mélyén örökké odavaló, ahol született."

„Az a becsületes, aki mindig élete utolsó órája szerint él."

„Tiszta és nagy dolgokhoz csak tiszta és egyenes úton lehet eljutni."

„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a Gondviselés."

„Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik,
amelynek tisztaságában nem kételkedik.
Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után."

„Valóban olyan életforma ez, melyben a közösség az első és a legfőbb személy,
s lelkében változatlan, csupán az atyák és a fiak cserélik egymást."


Tamási Áron (született: Tamás János) (Farkaslaka, 1897. szeptember 20. - Budapest, 1966. május 26.) Kossuth-díjas magyar író. Leggyakrabban az ún. népi írók közé sorolják.

Tamási Áron kisbirtokos, sokgyermekes székely földműves család gyermekeként született 1897. szeptember 20-án Farkaslakán. Apja Tamás Dénes, földműves, anyja Fancsali Márta. Áron volt a családban az első fiú, így az ősi törvény szerint neki kellett volna a családi birtokon folytatni a gazdálkodást. Kilencéves korában azonban pisztollyal ellőtte a bal hüvelykujját. A bal keze így alkalmatlanná vált a falusi munkára és a szülők úgy döntöttek, tovább taníttatják.

Szülőháza Farkaslakán
Szülőháza Farkaslakán

1904-től Farkaslakán járt elemi iskolába. 1910-től a székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium tanulója. 1917-ben hadiérettségit tett Gyulafehérváron. 1918-ban karpaszományos őrvezetőként az olasz frontra került. Ki akart törni az elődök paraszti életformájából, méghozzá nem is a szellemi élet, hanem a városi-polgári életforma felé. Ezért 1918. november 18-án megkezdte jogi tanulmányait a kolozsvári egyetemen, de mert nem bírta, hogy a tanulás nyelve románra változott, 1921-ben átiratkozott a Kereskedelmi Akadémiára. Itt 1922-ben szerzett diplomát, utána banktisztviselő Kolozsváron és Brassóban.

Kereskedelmi Akadémián érte el első irodalmi sikerét. Két akadémiai szobatársa a Keleti Újság novellaíró pályázatán szerepelt. De a székely falu világából jött fiúban még munkált a virtus: „sohase hagyd, hogy a helyzet legyőzzön." Tamási Áron pedig jelentkezett a pályázatra. Sokat gyötrődött, nehezen indult az „irodalmi munkásság". Mígnem eszébe jutott, hogy odahaza Farkaslakán a szülei valószínűleg hasonlóképp küszködnek. A székelység Trianon utáni helyzete, faluja sorsa jutott eszébe, s ettől kezdve könnyen ment már az írás. A székely falu léttragédiájáról szólt első novellája, a Szász Tamás, a pogány című, amellyel nagy dicsőségére megnyerte a pályázatot. Így indult hát virtusból pályafutása; így szabaddá lett, íróvá, akinek lehetősége és kötelessége népének örömét és bánatát kifejezni.

Azután szűknek érzi Erdélyt, s mintha mindenestül szakítani akarna származása hagyományaival, huszonhat éves korában, 1923 júliusában rokoni meghívásra kivándorol Amerikába. Hazája elhagyásakor ragaszkodása jeléül egy zacskó földet és egy tulipánt vitt magával. Leginkább bankhivatalnokként dolgozott, - de akárcsak kedvenc hőse, Ábel - sok mindent kipróbált.

Székelykapu Tamási idézettel
Székelykapu Tamási idézettel

Írói magamagát Amerikában találta meg. Ott lebbentek elébe látomásként az elhagyott otthon képei, emlékei, hagyományai. A székely népballadák, népdalok és népi mókák ihlették azokat a novellákat, amelyekből első kötete, a Lélekindulás összeállt. Amerikából küldte haza a kéziratot a kolozsvári kiadóhoz, ahol 1925-ben megjelent. Nem egyszer küldött haza pénzt a szüleinek, testvéreinek. Itthon azonnal felfigyelnek rá: a romániai és a magyarországi irodalom is. Erdély hazavárta ezt a mindenkinél erdélyibb hangütésű írót. És a következő évben, 1926 májusában Tamási Áron haza is tért. Ettől kezdve javarészt Erdélyben élt, mígnem 1944-ben Magyarországra települt át. De amikor még romániai lakos és a romániai magyar irodalom ünnepelt írója volt, már a legolvasottabb, a legkedveltebb írók közé tartozott Magyarországon is.

Gyors egymásutánban jelennek meg novelláskötetei. És az olvasóknak tudomásul kellett venniük, hogy ez a tündéri bájú író a szegények igazságának kemény szószólója, aki még parasztfelkeléssel is rémíti az úri világot (Hajnali madár). De aki nem akart odafigyelni az író társadalmi-politikai igazságaira, azt elbájolta a mese, a komor valóság fölött lebegő derű és humor. Már a húszas-harmincas évek fordulóján nyilvánvaló volt, hogy Tamási Áron a legnagyobb magyar novellisták közé tartozik.

Egész politikai és irodalmi pályafutása alatt a köznépben látta a társadalom politikai és művelődési megújulásának forrását. Az 1937-es Vásárhelyi Találkozó létrehozása is az ő nevéhez fűződik; Tamási Áron volt a találkozó elnöke. A főváros ostromát Bajor Gizi villájában vészelte át. 1949 után hallgatásra kényszerült, csak 1954-től térhetett vissza az irodalmi közéletbe, ekkortájt jelenhettek meg novellái, illetve színművei.

A székely falvak világának ábrázolása egész munkásságának alapját jelenti, az erdélyi falusi létélmény látásmódjának, stílusának és szókincsének alapja. Írásaiban bravúrosan olvasztja egybe a tragédiát és komédiát, falusi lét józan realizmusát és a népi misztikumot. Műveiben az erdélyi szegénység életét, a megélhetésért az urakkal és a természettel folytatott küzdelmeit, a székelyek ügyességét és furfangos észjárását ábrázolta.

Közben egymás után jelentek meg regényei is. Előbb A szűzmáriás királyfi, amelyet javarészt még Amerikában írt, s csak végső csiszolása készült el otthon. Tragikus történet a természet igaz törvényei szerint élni akaró székely diákról, aki összeütközik a társadalom embertelen törvényeivel. Kevés műben érződik ennyire az író misztikumra hajlandó világszemlélete. A helyzetek kritikai erővel reálisak, a hangvétel közel áll a balladához, a megoldások valóságon kívüliek: költői mű, de nem realista regény. Annál realistább, de legtávolabb is áll Tamási életművének egészétől a Címeresek, amelyekben az erdélyi világ feszültségeit rajzolja meg. Ezek után következett a fő mű: az Ábel-trilógia - ez az önéletrajza burkolt formában. Előbb az Ábel a rengetegben, a talpraesett székely erdőpásztor mesébe illő, mesevarázsú története, melyhez az Amerikában töltött évek szolgáltak alapanyagul és ihlették meg. Humora, a patriarchális székely világ és a modern kapitalizmus szembeállításából és stilisztikai bravúrjaiból fakad. Ezt követte az Ábel trilógia másik két tagja: Ábel az országban és Ábel Amerikában. Ábel megjárja írójának útját: a természet világából eljut a városba, onnét a nagyvilágba. Végül tapasztalatainak eredményeként visszamegy a természetbe. Szemléletével lehet vitatkozni, van benne sok romantikus antikapitalizmus, Ábel a megismert polgári világ elől nem előrelép, hanem hátra; akár 20. századba tévedt rousseau-izmusnak is mondhatnók ezt a magatartást. De költészetével, különösen az első rész költészetével, nem lehet vitatkozni: fenyőillatú remekmű, századunk egyik legszebb magyar regénye. Ennek a regénynek a zárógondolata az ismert idézet: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne!"

1926-tól 1944-ig Kolozsvárott élt, az Újság és az Ellenzék munkatársa volt. 1926-ban feleségül vette Haliker Erzsébetet. Az Erdélyi Helikon alapító tagja, 1933 májusától külön rovata volt a Brassói Lapokban (Tiszta beszéd). 1935-ben részt vett az Új Szellemi Front kísérletében. 1936-ban cikksorozatában (Cselekvő ifjúság) az „erdélyi gondolatot" igyekezett megújítani. 1937 októberében a népfrontos Vásárhelyi Találkozó elnöke volt. 1942 novemberében felszólalt a lillafüredi írótalálkozón. 1934-1949-ig a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. 1944 augusztusában az Erdélyi Magyar Tanács tagjaként a háborúból való kilépést szorgalmazta. Bajor Gizi házában vészelte át Budapest ostromát (1944-1945). 1945-1947-ig országgyűlési képviselő.

1949 és 1953 között kiszorították az irodalmi életből; jeleneteket, bábjátékokat, verses önéletrajzot írt. 1954-től a Hazafias Népfront Országos Tanácsának tagja lett, és megjelenhettek cikkei, elbeszélései. 1956 szeptemberétől 1957 áprilisáig a Magyar Írók Szövetségének társelnöke.

1956. október 31-én a Petőfi Párt Irányító Testületének tagjává választották. Tamási fogalmazta a december 28-án, az írószövetség közgyűlésén felolvasott Gond és hitvallás című nyilatkozatát. 1963-tól a Béketanács elnökségi tagja. Kossuth-díjas (1954) és többszörös Baumgarten-díjas (1929, 1930, 1933, 1943). Munkásságát 1940-ben Corvin-koszorú kitüntetéssel is ismerték el.

Tamási Áron 1966. május 26-án hunyt el Budapesten. Kérésére szülőfalujában, Farkaslakán temették el. Itt látható a sírja a templomkertben, melynek sírkövét Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor erdélyi szobrászok alkották. A kövön ez a felirat olvasható:

„Törzsében székely volt, fia Hunniának
Hűséges szolgája bomlott századának."

„Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk. Halhatatlan otthonunk ez a nyelv és sorsunk és reményünk. Egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. És másik tanításod: hogy nem szabad kisebb erővel és szeretettel művelnünk ezt a nyelvet, mint te tetted: Tamási Áron. Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás-fa, amely a mindenség minden terét benőtte ágaival és gyémánt-lombjaival.” (Juhász Ferenc: Tamási Áron ravatalánál)

Forrás: sulinet.hu, users.atw.hu, erdelyben.info