Kós Károly

„Az ember kötelessége, hogy a maga népét szolgálja. Az, aki ez alól kihúzza magát, az a népe árulója."

„Megtanultam megelégedni azzal, amit a sors számomra juttatott: az egészséget, a családomat és az Úristennek azt a sok-sok szépségét, amit az emberek nem tudnak elrontani és megcsúfolni, s ami ingyen ajándékként jut minden embernek, csak a szemét kell kinyitni a látásra, fülét a hallásra és lelkét a befogadásra."

„Régi zászlónk összetépve, fegyverünk csorba — lelkünkön bilincs.
De tudom: talpra kell állanunk mégis.
De tudom: újra kell kezdenünk az izzadságos, nehéz munkát.
Tudom: vágni fogjuk kemény, vad sziklába az utat, melyen egy kemény, régi nép lép majd velünk és utánunk újra csak felfelé!"

„Kérem azért az én Istenemet hívő, igaz hittel, hogy áldja meg maradékimat, kik szeretni fogják és meg is tartják ezt a kis világot itt a nagy hegyek között, és kérem az én Istenemet, hogy nehéz kezével sújtson le azokra, akik megunják és elprédálják otthonukat, földjüket, apáik szeretetét."

„Milyen jó, hogy a kövek beszélni tudnak. Milyen jó, hogy a halott, örökhideg anyag, amit az ember istentől való lelke élővé, némából beszélővé és örökkévalóvá tett, csak igazat tud mondani. Hogy azt nem lehet megvesztegetni. Hogy azt nem lehet lerészegíteni, hogy az nem fél. Hogy annak nincsenek vágyai és céljai, és nem éhes örökké. A kőben halott maradt minden, ami az élőt hazuggá teszi. De él minden benne, ami az életben szép és jó. Mert igaz. Mert igaz."


A budapesti Állatkert India ősi emlékeit idéző, szecessziós ízlésű bejárati kupoláját a két elefánttal, a század egyik legszebb magyar történelmi regényét, „Az országépítő"-t, drámairodalmunk egyik legkimagaslóbb kompozícióját, a „Budai Nagy Antal"-t ugyanaz a Kós Károly hozta létre. De ha sorolni kívánnánk, hogy építészeten és irodalmon kívül még mi mindenhez értett mesteri fokon, akkor az ámuldozó érdeklődőnek tudomásul kell vennie, hogy festő- és grafikusművész, művészettörténész, néprajztudós, könyvkiadó vállalat igazgatója, nagy hatású folyóirat szerkesztője, gyakorlati politikus, olykor országgyűlési képviselő volt, Erdély lelkének és társadalmi valóságának legjobb értője, a „három nemzet", a magyar-román-szász együttélés ihletett kifejezője, ha kellett, mind a három nemzet nyelvén anyanyelvi otthonossággal. Kevés lenne, ha csak azt mondanánk, hogy a nagy múltú és dúsgazdag erdélyi, majd romániai magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakja volt. Hiszen az egész irodalom csupán az egyik arculata volt mindannak a művészi, tudományos és kultúrpolitikai teljesítménynek, amely múlhatatlan emlékű szerepet biztosított a „kalotaszegi ezermester"-nek, ahogy már hosszú élete derekán megtisztelték.

Kós Károly szülőháza
Kós Károly szülőháza

Kós Károly (eredetileg Kosch) (Temesvár, 1883. december 16. - Kolozsvár, 1977. augusztus 25.) építész, író, grafikus, könyvtervező, szerkesztő, könyvkiadó, tanár, politikus.

Kós Károly 1883. december 16-án, a német Karl Kosch, postatisztviselő és az osztrák-francia származású Sidonia Sivet gyermekeként Temesváron látta meg a napvilágot. A négy gyermekes családban ő volt az egyetlen fiú. „Temesvárt öt esztendeig laktunk ... temesvári életemből csupán a sárga emeletes házra emlékszem, amelyben laktunk és a Bega csatornára, mely a házunk előtt folyt. És beteges, mindig mérges agglegény sváb házigazdánkra." 1887-ben a család Nagyszebenbe költözött, ahol szülei beíratták a magyar elemi iskolába, ahol három osztályt végzett el.

Középiskolai tanulmányait a kolozsvári református kollégiumban végezte, ahol 1901-ben érettségizett. Ezután a budapesti József Műegyetem mérnöki szakára jelentkezett. Két év múlva átiratkozott az építész szakra, ahol 1907-ben szerzett diplomát.

Kezdő építészként különböző építészeti irodákban dolgozott (Pogány Móric, Maróti Géza, Györgyi Dénes), majd a Székelyföld építészetét tanulmányozta. Tervezői munkájában elsősorban a kalotaszegi népi építészet, az erdélyi népművészet és történelmi építészeti emlékek motívumait igyekezett felhasználni. A Régi Kalotaszeg-ben írta 1911-ben: „Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de magapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.

Sztana-Varjúvár
Sztana-Varjúvár

De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük."

Részt vett a budapesti Állatkert épületeinek megtervezésében. Stílusát jellemzi a zebegényi katolikus, Kolozsvárt a Monostor úti református („kakasos") templom, Sepsiszentgyörgyön pedig a Székely Nemzeti Múzeum „tornyos palotája."

1912-ben Régi Kalotaszeg címen megjelent illusztrált építészeti tanulmányát - amelyben mintegy megálmodta kalotaszegi gyökereit - a Magyar Mérnök és Építész Egylet Czigler-érmével tüntették ki.

1916-ban őt bízták meg IV. Károly király koronázási ünnepségének díszleteinek tervezésével.

1910-ben az erdélyi szász családból származó, temesvári születésű Kós Károly szülőföldet választ magának a kalotaszegi Sztánán, földet vásárol, felépíti nyaralóját (későbbi lakóházát) és feleségül veszi a türei református lelkész leányát. Az első világháború idején családjával ide, a Varjúvárba vonult vissza.

Gyermekeik közül Kós Balázs (1912-1967) mezőgazdasági szakíró, szerkesztő, Kós András (1914-) szobrászművész, Koós Zsófia (1916 - 1990) színésznő, ifj. Kós Károly (1919-1996) néprajzkutató, -író lett. 1917-1918 során állami ösztöndíjjal Isztambulba ment tanulmányútra. 1944 őszén sztánai otthonának kifosztása után Kolozsvárra menekült.

Kós kapu a Wekerlén
Kós kapu a Wekerlén

1918-ban kinevezték tanárnak a budapesti Iparművészeti Főiskolára, de nem fogadta el a kinevezést. Lemondó levelében, többek közt, ezt írta: „... hiszem, hogy Erdélyben nagyobb szükség lesz rám".

Sokoldalú szerepet vállalt a Romániába került magyarság gazdasági, kulturális, politikai életének fellendítésében. 1919-ben megalakította a Kalotaszegi Köztársaságot, Kalotaszeg címen saját maga szerkesztette folyóiratot adott ki. Sorra jelentek meg tanulmányai, publicisztikai írásai, szépírói művei.

Sztánai remeteségéből kiragadták a kisebbségi közélet elvárásai. Ellentétben azokkal, akik a kisebbségi sors elől vagy kivándoroltak, vagy emiatt letargiába estek, passzivitásba menekültek, Kós Károly a cselekvést, a munkát vállalja.

1924-ben írótársaival megalapította az erdélyi írók önálló könyvkiadó vállalatát, az Erdélyi Szépmíves Céhet, amelynek megszűnéséig, 1944-ig tagja volt. Egyik alapító tagja volt az 1926-ban alakult helikoni közösségnek, amelynek folyóiratát, az Erdélyi Helikon-t 1931-től ő szerkesztette. 1948-1949 között a Világosság c. kolozsvári lap belső munkatársa volt.

Zebegényi templom
Zebegényi templom

Élete során több közéleti szerepet vállalt: 1912 telén Sztánán Kalotaszeg címmel lapot indított, 1920-ban Paál Árpáddal és Zágoni Istvánnal közösen) megjelentette a Kiáltó Szó című röpiratot. Fellépésével megtörte az akkori magyar vezető körök hirdette passzivitást, elutasította a menekülésszerű repatriálást, és az új helyzetbe való reális beilleszkedés végett politikai cselekvésre szólította fel a Romániában kisebbségivé váló magyarságot. "Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk hát a munkára. Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája. De kiáltom még egyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk; a mi árulónk. Ezt kiáltom, és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán..."

Alapító tagja volt az Erdélyi Néppártnak (1921) és 1922-ben Vasárnap címmel képes politikai újságot indított és szerkesztett. A második világháború után, a demokratikus átalakulásban reménykedve, újra politikai szerepet vállalt és a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöki tisztségét töltötte be, majd 1946-1948 között nemzetgyűlési képviselő volt.

1944 után újra bekapcsolódott a közéletbe. A kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán vállalt tanári munka mellett elvállalta az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület elnökségét. Bekapcsolódott a politikai életbe is: a Magyar Népi Szövetség Kolozs megyei elnöke volt, valamint tagja az alkotmányozó nemzetgyűlésnek Bukarestben.

Síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben
Síremléke a kolozsvári Házsongárdi temetőben

1940-től a kolozsvári Mezőgazdasági Főiskolán mezőgazdasági építészetet tanított. 1945-től a Mezőgazdasági Főiskola dékánja, majd 1953-ig tanára volt.

1948-tól kezdve ismét visszavonult a közélettől, a szakma és az irodalom felé fordult. 1977. augusztus 24-én halt meg Kolozsvárott.

Emlékét őrzi Budapest XIV. kerületében a Kós Károly sétány, Budapest XIX. kerületében a Kós Károly tér és a Kós Károly Általános Iskola, temesvári szülőházának oldalfalán pedig egy emléktábla és még számos emléktábla a Kárpát-medencében. Emlékezetét ápolja a Kós Károly Egyesülés illetve a Kós Károly Alapítvány.

1999 óta minden év december 16-án, Kós Károly születésnapján, a földművelésügyi és vidékfejlesztési miniszter, a Kós Károly-díj bizottság előterjesztése alapján Kós Károly-díjat adományoz a településvédelem és településszépítés területén végzett kimagasló, eredményes egyéni és csoportos munkáért.