A magyar nyelv napja


„A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem." (Juhász Ferenc)

„A magyar nyelv olyan, mint egy hangszer: aki játszani akar rajta, annak minden áldott nap gyakorolnia kell." (Lénárd Sándor)

„Éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük." (Krúdy Gyula)

„A magyar nyelvművelésnek nagy és szép múltja van. A nyelvújítás óta, melyhez hasonló arányú mozgalmat más nép történetében nem ismerünk, hosszú a sora azoknak, akik nyelvünk szebbé, jobbá, tisztábbá tétele érdekében fogtak tollat. Imre Sándortól, Thewrewk Emiltől Szarvas Gáborig és Simonyi Zsigmondig, majd Halász Gyuláig és Kosztolányi Dezsőig ..." (Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés. Összegyűjtött írások, beszédek, nyilatkozatok, II.).

A világon több ezer élő nyelv van. Az elmúlt évtizedekben alakult ki, hogy az egyes nemzetek megünneplik nyelvük napját. Nálunk az Anyanyelvápolók Szövetsége vállalta fel nemzeti kincsünk ápolását. A 80-as évek elején jött létre az a nyelvészekből, írókból, tanárokból, újságírókból, színművészekből álló önkéntes közösség, amely a nyolcvanas években kezdeményezte anyanyelvi táborok rendezését, szót emelt az idegen nyelvű feliratok mértéktelen terjedése ellen, támogatta nyelvművelő szakkönyvek és írások kiadását. Tagjai vallották, hogy az anyanyelv kellő ismerete és igényes használata mindenfajta tudás megszerzésének és a társadalmi-szellemi megújulásnak nélkülözhetetlen feltétele.

2008. december 6-án megtartott IX. tisztújító közgyűlésükön - elfogadva Graf Rezső javaslatát - április 23-át kikiáltották a magyar nyelv napjának. Az apropót az jelentette, hogy 2008-ban ezen a napon nyitotta meg kapuit a Magyar Nyelv Múzeuma a ma Sátoraljaújhely részét képező Széphalmon, Kazinczy Ferenc mauzóleuma mellett.

A parlament a magyar nyelv napját végülis törvénybe iktatta, de nem ezt a dátumot tartotta meg. 2011. szeptember 26-án az Országgyűlés november 13-át nyilvánította a magyar nyelv napjává. Ezen a napon fogadta el Pozsonyban az országgyűlés az 1844. évi II. törvénycikket, amely a magyar nyelvet államnyelvvé nyilvánította. Eddig az időpontig Magyarország hivatalos nyelve - Európában szinte utolsóként - a latin volt.

A magyar nyelv napja lehetőséget teremt arra, hogy évente egyszer a közfigyelem hivatalosan is ráirányuljon a szellemi-kulturális örökségünk és nemzeti identitásunk alapját jelentő magyar nyelvre. Alkalmat ad az oktatási, a tudományos és a kulturális intézményeknek, a médiának, az anyanyelv ápolásával foglalkozó civil szervezeteknek, közösségeknek a magyar nyelv közös megünneplésére, a hagyományőrzéssel, a nyelvvédelemmel és -fejlesztéssel kapcsolatos tudásuk és szándékaik megjelenítésére, kezdeményezések elindítására.

„Verj bilincsbe egy népet,
vedd el ruhájukat,
tömd be szájukat,
még mindig szabad marad.
Vedd el munkájukat,
az útlevelüket,
az asztalt, amiről esznek,
az ágyat amelyben
alszanak, még mindig gazdagok.
Egy nép akkor válik szegénnyé és
rabbá,
amikor ősei nyelvétől
fosztják meg:
akkor mindörökre elvész."

(Ignazio Butitta szicíliai költő
Lingua e Dialetu című verséből)

Az országgyűlés 1790-től 1844-ig lépésről lépésre érte el, hogy a magyar legyen a hivatalos élet és a politika nyelve. A latin nyelv primátusát elsőként II. József törte meg, amikor 1784-ben kiadta hírhedt nyelvrendeletét, melyben a latin helyett a németet tette meg a hivatalos ügyintézés nyelvévé. Ezt óriási tiltakozás fogadta a magyar politikai osztály részéről, de nem a magyar, hanem a latin nyelv védelmében. A latin a kalapos király halála után visszatért jogaiba, de lassanként a magyar is egyre nagyobb szerepet kapott a hivatalos életben.

1805-től a törvényeket már kéthasábosan készítették (magyarul és latinul), és a megyék saját hatáskörükben bevezethették a magyar nyelv használatát. 1830-ban törvény kötelezte a Helytartótanácsot, hogy a magyar nyelvű megyéknek e nyelven válaszoljon, és a felső bíróságok ettől kezdve magyarul hoztak ítéletet, és e nyelv tudását a hivatalviselés és ügyvédi vizsga feltételéül szabták. 1836-ban és 1840-ben az anyakönyvezést magyarosították, a törvény előírta a lelkészek magyar nyelvtudását. Lezárásképpen az 1844. évi II. törvénycikk a magyart államnyelvvé nyilvánította. Ennek értemében az országgyűlés kizárólagos nyelve a magyar lett, csupán a horvátországi követek kaptak hat évig felmentést ez alól. A király az országgyűléssel, a Kancellária a magyar hivatalokkal ezen a nyelven értekezett. A törvényeket ezt követően kizárólag magyar nyelven hozták. Az ország határain belül ez lett az oktatás nyelve is, a kapcsolt részekben pedig kötelező nyelvként oktatták a középiskoláktól felfelé. Nagy lendületet adott ez a független, magyar nemzetté válás útján, és lelkesítőleg hatott a reformkori haladó politikai erők és a nemzet fejlődéséért törekvő hazafiak, a költészet fegyverével küzdő irodalmárok számára.

Mit is jelent nekünk a magyar nyelv? Létezésünk legfontosabb pillérét, szilárd alapot, amely emberségünk, családunk, népünk, kultúránk hordozója; mindent, ami magyarrá tesz minket. A magyar nyelv révén él a nemzet múlt, jelen, jövő síkjain.

Kányádi Sándor írja Apáczai című prózaversének zárósoraként: „egyetlen batyunk botunk fegyverünk az anyanyelv”. Batyu, melyet őseink hoztak magukkal, s mi visszük tovább. A bot, amire támaszkodhatunk, és amivel védekezni is lehet. És a fegyverrel is védekezünk. Ez mind az anyanyelv.

A magyar nyelv anyanyelvünk: elválaszthatatlan és nélkülözhetetlen része mindennapjainknak. Magyarul közöljük mondandónkat, magyarul értjük meg egymást, életünkben először magyarul szólalunk meg, magyarul kérünk, magyarul örülünk, magyarul szomorkodunk. Édesanyánk magyar nyelven tanít minket, magyarul tanulunk az iskolában. A magyar nyelv biztos tudásának birtokában sajátítjuk el az idegen nyelveket. Magyarul döntünk országunk sorsáról: Magyarország állampolgáraiként magyarul szavazunk. Magyarul beszélünk, írunk a hivatalos ügyeink intézésekor. Magyarul álmodunk, magyarul szeretünk, magyarul vágyakozunk. Kosztolányi Dezső szavaival élve életünk legnagyobb eseménye a magyar nyelven való beszéd, írás, gondolkodás.

Magyarul mintegy tizennégy-tizenöt millióan beszélnek a Földön. Ez nem sok, de nem is kevés. Ha azt nézzük, hogy a világon hányan beszélik nyelvünket, akkor körülbelül a hatvanadik helyet foglaljuk el. Európában a tizenkettedik helyen vagyunk. A kilencvenes évek adatai szerint a világ egyetemein huszonhárom országban, hetvennyolc egyetemen oktatják a magyar nyelvet.

Nyelvünk emlékezete több ezer évre nyúlik vissza. A magyar nyelv szavai, akár a föld rétegei, őrzik elmúlt korok eseményeit, valamint a társadalmi és földrajzi környezetre is utalnak. A mintegy 3000 évvel ezelőtt kialakult magyar nyelv első hiteles, eredeti kéziratban fennmaradt szórványemléke, ősi mondattöredéke a Tihanyi alapítólevélben lelhető fel. Az ómagyar szavakat is tartalmazó okiratot I. András adta ki 1055-ben, amellyel a Tihanyi bencés apátság alapítását közölte.

A Tihanyi Apátság Alapítólevele
A Tihanyi Apátság Alapítólevele

A Pannonhalmán őrzött ősi, sárga színű, töredezett, birkabőrhártyából összevarrt okirat királyi ajándékokat tartalmazó adománylevél számos helynevet, határnevet, fa-, bokor-, szőlőnevet tartalmaz magyar nyelven. Szántóföldeket, legelőket, szőlőket, réveket, vásárvámot, lovakat, ökröket, méhkasokat sorol fel, valamint ezeket kiszolgáló embereket: szőlőművelőket, lovászokat, kanászokat, csordásokat, ácsokat, szakácsokat, méhészeket, tímárokat, konyhai munkák végzésére parasztasszonyokat, parasztlányokat.

A legrégibb ismert magyar nyelvű összefüggő szövegemlék az 1200 körül létrejött Halotti Beszéd és Könyörgés, egy halotti búcsú s a halottért való könyörgés. A két részből álló nyelvemlékünk 32 soros, 274 (190 különböző) magyar szót tartalmaz. A korabeli próza stílusának magas színvonaláról, tömörségéről, a régi nyelvünk szókészletéről, hang-, alak-, és mondattanáról vall. A szövegemlék európai viszonylatban is jelentős, a halotti beszédek műfaja ugyanis csak a reformáció idején vált általánossá.

Első sorai mai magyar nyelvre ültetve Bárczi Géza után így hangzik: Látjátok, feleim, szemetekkel mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk. Mennyi malaszttal ellátva teremtette (isten) a mi atyánkat, Ádámot, és a Paradicsomot adta lakóhelyül. És azt mondta neki, hogy a Paradicsomban minden gyümölccsel éljen, csupán egy fa gyümölcsétől tiltotta el őt, de megmondta neki, miért ne egyék belőle. Íme, amely napon eszel e gyümölcsből, halálnak halálával halsz. Hallotta a teremtő istentől, hogy meg fog halni, de megfeledkezett róla.

A 18. század végén Herder azt jövendölte, hogy a szláv, német és román nyelvek közé ékelődött magyar ki fog veszni a világból. Kosztolányi Dezső, a több nyelven értő költő és író egy bő évszázaddal később így válaszolt erre: „Veszedelmes dolog jósolgatni, azonban mi már megszoktuk az ilyen haláljóslatokat is, s bizonyos edzettséggel nézünk vele farkasszemet. Parasztjaink azt tartják, hogy akinek holt hírét költik, az sokáig él. Úgy látszik, ez a népekre és nyelvekre is áll…”

Nagy íróink, költőink és reformkori politikusaink közül is sokan szót emeltek a magyar nyelv fontossága, szépsége mellett. Nem szabad elfelejteni, hogy valóban nyelvében él az ember. Ha máskor nem, legalább ezen a napon tanúsítsunk illő tiszteletet nyelvünk iránt. Hogyan és mit kell ma tenni a nyelvért? Tanulni és ápolni. Igyekezni a szép, érthető, kifejező, tartalmas beszédre, írásban a helyesírási szabályok betartására. A helyzetnek megfelelően megnyilatkozni. Mellőzni a felesleges idegen szavak használatát. Ügyelni közölnivalóink tartalmi és formai igényességére, amelybe nemcsak az tartozik bele, hogy értelmes mondatokban beszélünk, hanem az is, hogy technikailag is szépen formáljuk szavainkat: nyitott szájjal, hangosan, minden szótagot kiejtve, hanglejtésünkre is figyelve beszélünk. Sokat olvasni igényes magyar irodalmi műveket, mert egy szép vers, egy jó elbeszélés magyarul is tanít, bővíti szókincsünket, kifejezőképességünket.

Az 1844. évi törvények első oldala. Ekkor lett a magyar államnyelv
Az 1844. évi törvények első oldala. Ekkor lett a magyar államnyelv

Azok, akik a magyar nyelvet nem ismerik, a magyar beszédet hallva azt mondják: ez a nyelv furcsa, szokatlan. Akik már megkezdték vele az ismerkedést, azt mondják: ez a nyelv érdekes. És akik jól beszélnek, olvasnak e nyelven, megértik a magyar költők verseit, a magyar nép dalait, s ráéreznek e nyelv kifejező erejére, ritmusára és dallamára, azok azt mondják: ez a nyelv gyönyörű.

„IV. Béla királyunk elküldte Juliánuszt, hogy megkeresse az őshazában maradt magyarokat. Nem azért, hogy visszatérjen hozzájuk, hanem hogy őket hívja ide, az európai magyarságot megerősíteni. ... Mi sem akarunk visszatérni az őshazába. Ami megtartott Európában idáig, majd csak megtart ezután is. Mi lehet az? Nem az, amiben alkalmazkodtunk, hasonlók lettünk környezetünkhöz, hanem amiben különböztünk tőle. Hisz, ha mindenben hasonlókká lettünk volna, eltűnt volna a magyarság.

Így is sokat letett régi mivoltából ezer év alatt. De megtartotta külön lelkiségét. Annak két legmegfoghatóbb nyilvánulása: a nyelv és zene." (Kodály Zoltán, 1974, Visszatekintés).

Ne tévesszük szem elől Nagy László tanítását:

„Nem elég magyar anyanyelvűnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig."