Kosztolányi Dezső



„Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható."

„Hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen."

„A középszerűség halhatatlan, és a hitványság örökkévaló."

„Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van."

„Aki több évtizede él a föld hátán, az előbb-utóbb tanúja lesz minden szörnyűségnek és badarságnak, melyre valaha gondolt, vagy talán nem is gondolt."

„A nyelv a tudósnak ereklye, a költőnek, írónak hangszere, a hírlapírónak fegyvere."

„Egy tettet nem lehet megmagyarázni se egy okkal, se többel, hanem minden tett mögött ott az egész ember, a teljes életével."

„Csak anyanyelvemen lehetek igazán én. Ennek mélységes mélyéből buzognak föl az öntudatlan sikolyok, a versek. Itt megfeledkezem arról, hogy beszélek, írok. Itt a szavakról olyan régi emlékképeim vannak, mint magukról a tárgyakról. Itt a fogalmak s azok jelei végzetesen, elválaszthatatlanul összeolvadnak."

„Nincs igazság. Azaz, annyi igazság van, ahány ember van. Mindegyiknek igazsága van. Ezek nem juthatnak érvényre, ellentmondanak egymással. De ebből a sok igazságból meg lehet alkotni egy csillogó, hideg, okos, márványszerű hazugságot, melyet az emberek igazságnak neveznek."

Kosztolányi Dezső (Szabadka, 1885. március 29. (virágvasárnap) - Budapest, Krisztinaváros, 1936. november 3.) A Nyugat-nemzedékéhez tartozó magyar író, költő, műfordító, kritikus, esszéista, újságíró, a Nyugat első nemzedékének tagja. Édesanyja révén volt unokafivére Brenner József, alias Csáth Géza író.

Szabadkán született 1885. március 29-én, ahol családja szellemi és nemzeti hagyományainál fogva a középosztály elitjéhez tartozott. Apja, Kosztolányi Árpád a szabadkai gimnáziumi igazgatója, természettudós. Édesanyja a francia származású Brenner Eulália. Kosztolányi Anyai ágon nemesi, és mindkét oldalról nagy műveltségű polgári családból származott. Nem csoda, hogy a könyv szeretetén nőtt fel. Az anyai nagyapáról azt tartotta a családi legenda, hogy Goethe szülővárosából vándorolt Magyarországra, s erre Kosztolányi éppoly büszke volt, mint a nemesi ősökre.

A klasszikusan magyar hagyományokat hordozó szülői ház alakította világnézetét, emberszeretetét, mély humanizmusát és a szépért való rajongásának alapját. Magyarságtudatát leginkább nagyapjától, az 1848-as honvéd századostól kapta, aki Bem seregében szolgált, személyesen ismerte Kossuth Lajost és beszélgetett Petőfi Sándorral is. A tragédia után 12 évet töltött Amerikában, és élményeit, tapasztalatait betegeskedő unokájának adta át. E kissé fájdalmas, nagyon tisztán látó nemzetszemlélet tükröződik majd később „A szegény kisgyermek panaszai” versciklusban.

Kosztolányi emléktáblája Budapesten
Kosztolányi emléktáblája Budapesten

A gimnáziumot Szabadkán kezdte, de tanárával való konfliktusa miatt kiutasították az iskolából. Először Szegedre ment, majd magántanulóként ismét Szabadkára, ahol jelesen érettségizett. 1903 szeptemberétől a budapesti egyetem bölcsészkarának magyar-német szakos hallgatója. A híres Négyesy László szemináriumon kötött barátságot mások mellett Babits Mihállyal és Juhász Gyulával. Életre szóló barátságot kötött Karinthy Frigyessel, aki ekkor matematikával és fizikával foglalkozott és megismerkedett Füst Milánnal is. Rövid ideig a bécsi egyetem bölcsészkarán is tanult.

1905-től ismét a budapesti egyetem hallgatója. Szakvizsgáját nem tette le, újságíró lett, mely szakmát élete végéig gyakorolta. Kétszáz korona fizetéssel állást vállalt a Budapesti Naplónál, majd különböző lapok után az induló Nyugat munkatársa lett. 1910-ben utazást tett Franciaországban és Olaszországban. A Petőfi Társaság tagjává választotta.

Nagyon sokat olvasott, s bár teljesen egyéni úton haladt, nagyszerűen megválogatott mesterei - Platon, Schopenhauer, Nietzsche, Leconte di Lisle, Baudelaire és Rilke - formálták költészetét.

1910-ben megjelent első verseskötete, „A Szegény kisgyermek panaszai" címen. A kötet országosan ismertté tette szerzője nevét. Ebben a huszonöt éves fiatalember gyermekkora válságos éveit, apró örömeit, tengernyi szenvedéseit, elraktározott, valósággal lefényképezett élményeit mesélte el. E remekmű hitelét az adja meg, hogy sok esztendő távlatában is képes megtartani a gyermek látószögét, mely a bizonytalanságban tántorgó felnőttet szilárd talajra állítja az emlékek valósága és az ifjú lélek világra ocsúdó ámulatával. Édesanyjáról írt melegszívű verse irodalmunk családi költészetének egyik igazgyöngye. E versciklussal egy termékeny időszak kezdődött el Kosztolányi életében, szinte minden évben kiadott egy könyvet.

A magyar „l’art pour l’art” legismertebb képviselőjeként felfogását egy tanulmányában így határozta meg: „Bevallom, hogy hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, minthogy szép legyen”.

1913. május 8-án feleségül vette Harmos Ilona színésznőt, aki Görög Ilona néven jelentette meg novelláit, például a Nyugatban is. 1915. április 18-án született Ádám fia. Munkájához szükséges nyugalmát szerencsés házasságában, életének célját pedig Ádám fiuk megszületésekor találta meg. Népszerűsége elsősorban az elit közönség köreiben egészen rendkívüli. Talán ő volt az egyetlen, aki képes volt megélni írásaiból, de ezt tehetségén kívül akaraterejének és napi 14-16 órás munkájának köszönhette.

A magyar Pen Club elnökeként nyelvtudásával és széles baráti körével módot talált rá, hogy Európa legkiválóbb íróival állandó kapcsolatot tartson, s ezáltal bekapcsolódjon a nyugati világ szellemi áramkörébe.

Magyarsága közismert, de irtózik minden retorikától és melldöngetéstől. Talán éppen e csendes hazaszeretet vált gyanússá egy hazafias közösség előtt, mely felszólítja, hogy „valljon színt”. Válasza erre a kihívásra igen kemény:

Kosztolányi szobor Budapesten
Kosztolányi szobor Budapesten

„Egy hazafiaskodó, szólamokat hangoztató közösség azt követelte, „valljak színt”. Azt feleltem, hogy magyar vagyok, magyarul írok, s ennél több szerelmi vallomást nem tehetek népemnek. Ha egy költő bármilyen érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. Egy kisvállalat szolgája éppen úgy szolga, mint egy nagyvállalaté. Tudom, hogy a l’art pour l’art-nak manapság rossz sajtója van, azonban az elefánt¬csonttorony még mindig emberibb és tisztább, mint egy pártiroda.”

1916-ban tagja lett a budapesti Világ című szabadkőműves páholynak. 1917-ben az Esztendő szerkesztője Hatvany Lajos, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád mellett.

1919. szeptember 29-én unokatestvére, Csáth Géza öngyilkos lett. Kivált az Új Nemzedék szerkesztőségéből, a Pesti Hírlap munkatársa lett, ahol haláláig dolgozott.

Bár politikával alig foglalkozott, a Károlyi-kormány hazaárulásától, a Tanácsköztársaság vérgőzös uralmától elhatárolódott. Félelem nélkül leírta 1919. március 16-án a „Magyar költők sikolya Európa költőihez” című versét. 1919-21 között az Új Nemzedék című szélsőjobboldali lapnál helyezkedett el. Létrehozója, egyik szerkesztője és szerzője volt a lap Pardon rovatának, amelynek cikkei vitriolos hangon szóltak a Tanácsköztársaságról és annak vezetőiről, illetve gyakran antiszemita megnyilvánulásokkal fűszerezve reagáltak a napi jelenségekre. Ez magyarázza, hogy miért lett hosszú időre kegyvesztett 1945 után.

1921-ben adta ki a Pallas Kosztolányi Dezső szerkesztésében a Vérző Magyarország című kötetet. Ebben a harmadfélszáz oldalas, Magyar írók Magyarország területéért alcímet viselõ kötetben Babits Mihály, Tóth Árpád, Karinthy Frigyes és literatúránk többi jelese vallott arról, miként élte meg Trianon sebét, erkölcsi és lelki drámáját. Ezen a honlapon Herczeg Ferenc: Irredenta?, Krúdy Gyula: Az utolsó garabonciás, Móricz Zsigmond: Egy akol, egy pásztor, Tolnai Vilmos: Halhatatlan magyar nyelv című írását olvashatjuk ízelítőül.

1924-ben jelent meg költészetének gerince: „A bús férfi panaszai”, mely a magyar nyelv zenéjét és az élet minden fázisát ismerő férfi érzésvilágát tárja elénk csodálatos színekben. Ciklusában elsiratta fiatalságát és ebben érett teljessé az a mély részvét, igaz humanizmus, mely elmondatta vele a külső Józsefváros proletár nyomorúságáról írott „Ó én szeretem a bús pesti népet” című versét.

1922-ben jelent meg A véres költő (későbbi kiadásokban: Néro, a véres költő) című regénye. Ezért a művéért a Magyar Tudományos Akadémia Péczely-díjjal tüntette ki.

Haláláig képtelen volt kiheverni és tudomásul venni, hogy szülővárosa többé már nem tartozik Magyarországhoz. Bravúrosan komponált „Ha volna egy kevés remény” kezdetű költeményében összefoglalta a múltat és elszakított délvidéki testvéreinek vágyódását hazájuk után.

1924-ben újra Olaszországban járt, ahol XI. Pius pápa magánkihallgatáson fogadta.

1930-ban a Kisfaludy Társaság tagjai közé választotta, ugyanebben az évben a Magyar PEN Klub elnöke lett.

1933 nyarán jelentkeztek a később végzetessé váló betegségének, a torokráknak első tünetei. E gyógyíthatatlan betegség vitte el hat évvel később barátját, Babits Mihályt is. Ilyen súlyos lelkiállapotban írta meg teljes lemondást zengő mesterművét, a „Számadás”-t. Sorsába belenyugodva nem áltatja magát többé, csak felzokog:

Most már elég, ne szépítgesd, te gyáva, nem szégyen ez, vallj - úgyis vége van - boldog akartál lenni és hiába, hát légy, mi vagy, végképp boldogtalan.”

1933-ban megszületett e korszakának összefoglaló műve, a Számadás című szonettciklus, 1935-ben pedig Számadás című verseskötete. Ezt olyan nagy költemények követték, mint az „Ilona”, a „Marcus Aurelius”, a „Halotti beszéd” és a többiek. Gaultier filozófiája alapján „homo aestheticus”-nak nevezte magát, aki a szépen kívül semmi másban nem hitt.

1936. november 3-án Budapesten, a Szent János Kórházban halt meg gócos tüdőgyulladásban.

Költői tevékenységének szerves kiegészítői műfordításai, melyekben szabadon csapongott a világirodalomban, nem hűségre, hanem szépségre törekedve. Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik csúcspontját jelentik.

Regényei és elbeszélései a magyar próza egyik csúcspontját jelentik. Emberi sorstragédiák, lélektani elemzések nyomán társadalmi korrajz bontakozik ki, amelyekben a finom átérzés, részvét, a szerkezet felépítésének arányossága, és sokszor drámai feszültség uralkodik. Prózairodalomunk nagyjainak sorában van a helye, hiába mellőzte a kommunista hatalom hét éven át műveinek kiadatását. Regényei: 1922: Néro, a véres költő; 1924: Pacsirta; 1925: Aranysárkány; 1926: Édes Anna.

Az epikus Kosztolányi kedvenc hőse Esti Kornél az 1933-as kötetben jelent meg, mely 18 fejezetet tartalmaz. Az 1936-os Tengerszem kötetben már az egyéb novellák között szerepelnek az Esti Kornél történetek.

Kosztolányi sírja
Kosztolányi sírja

Cikkeiben ugyancsak műfajteremtőnek bizonyult: a magyar tárcaírás mestere volt, személyes reflexióival gazdagította a bemutatott élettényeket. Bírálatai a magyar impresszionista kritika kiemelkedő teljesítményei; nagy megértéssel és beleérzéssel elemzett minden művet és jelenséget.

Utóélete nem volt nagyságához méltó. 1948-tól hét évig nem jelenhetett meg műveinek új kiadása. Az ötvenes évek irodalompolitikája az ő írásain szemléltette "az erkölcsi normák felbomlását". 1954-ben jelentek meg Válogatott novellái.

Hatása a magyar irodalomra elvitathatatlanul nagy. Olyan írók tisztelegtek emléke előtt, mint Márai Sándor vagy Ottlik Géza. Ma már úgy ítélhetjük meg, hogy méltó helyére került a magyar irodalomtörténetben, és műveinek népszerűsége nem csökken, de inkább növekszik.

„Imádta az életet minden kis jelenségében, minden legapróbb borzongásában; ezen kívül csak a Semmit hitte. Ez volt a sötét háttere könnyűségének, művészete boldog céltalanságának; mert semmi sincs ingyen. Imádta az életet és félt a haláltól már kora ifjúságától kezdve… Utolsó versei, melyek a magyar költészet csúcsalkotásaihoz sorakoznak, mindenkinek a saját haláláról énekelnek." írta Babits Kosztolányiról