Kodály Zoltán


Légrády Sándor festményén
Légrády Sándor festményén

„Nem elég magyarnak születni, a magyarságot meg is kell tanulni!”

„Életed útját magad választod, válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút.”

„Aki valamivé akar válni, annak egyet kell akarnia, de azt teljes szívvel. S akkor abban az egyben, valóban mindenné válhat."

„Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak."

„A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható. Aki nem él vele: lelki vérszegénységben él és hal."

„Az ének szebbé teszi az életet, az éneklők a másokét is."

„Kinek dedicáljam ez munkátskámat? Neked ajánlom kedves Nemzetem, légyen tengernyi bajodban egy csekély vigasztalással többed."

„Kultúrát nem lehet örökölni. Az elődök kultúrája egykettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának."

„A magyar kultúra örök harc a hagyomány (népi műveltség) és a nyugati kultúra között. Béke csak úgy lehet, ha a népkultúra nő fel magas kultúrává, saját törvényei szerint, Európától csak azt veszi át, ami erre kell, s ezt is szervesen magába olvasztja...”

„Legyen a zene mindenkié!"

Kodály Zoltán (Kecskemét, 1882. december 16. - Budapest, 1967. március 6.) háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató, népzenekutató, az MTA tagja. A magyar zeneszerzés, népzenekutatás, zenepedagógia és művelődés történetének kiemelkedő jelentőségű alakja. A világhírű zenepedagógus ének és zenetanítási módszerét a mai napig alkalmazzák a világ számos pontján.

Kecskeméten született 1882. december 16-án. Vasutas édesapja Kodály Frigyes Kecskemét teherleadási pénztárnoka volt fia születésekor. Édesanyja Jalovetzky Paulina, egy lengyel származású vendéglős lánya volt. Édesapja többszöri áthelyezése miatt - előbb Galánta, majd Nagyszombat állomásfőnöke lett - gyermekkora meghatározó élményei így nem az Alföldhöz, hanem elsősorban a Felvidékhez: Galántához, Nagyszombathoz kapcsolódnak. A galántai népiskolában és a nagyszombati érseki főgimnáziumban végezte alsóbb tanulmányait. A galántai gyermekévek és a nagyszombati érseki főgimnáziumban töltött diákévek alatt hangszeres tanulmányait is korán megkezdte. Az indíttatás adott volt, szülei is zeneszerető emberek voltak, akik maguk is szívesen zenéltek. Édesanyja zongorán játszott és énekelt, édesapja hegedült. Önerőből tanult zongorázni, hegedülni, brácsázni, gordonkázni. Játszott a gimnáziumi zenekarban, énekelt a templomi kórusban. Első szerzeményeit az 1890-es évek végén komponálta. 1897-ben alkotott d-moll nyitányát a következő év elején az iskola zenekara mutatta be. 1900. június 13-án jelesen érettségizett. Galántán töltötte gyermekkora legszebb éveit, ennek állít emléket később a „Marosszéki táncok"-ban.

1900 szeptemberétől Budapesten párhuzamosan végezte egyetemi tanulmányait. Miközben a Zeneakadémián Hans Koessler növendékeként zeneszerzést tanult, a Pázmány Péter Tudományegyetem magyar-német szakos hallgatója volt. 1904 júniusában megkapta a zeneszerzői diplomát, de szeptemberben újból beiratkozott a Zeneakadémiára, önkéntes ismétlőként. Magyar-német tanári oklevelét 1905-ben vette át, egy évvel később pedig bölcsészdoktori címet szerzett „A magyar népdal strófaszerkezete" című munkájával. A disszertáció témaválasztása is érzékelteti, egyre elmélyültebben foglalkoztatta a népzene. Már Galántán megmutatkozott ilyen irányú érdeklődése. 1905 tavaszán Szeged környékén, nyarán Mátyusföldön, a következő évben pedig a Felvidéken gyűjtött népdalokat. A munka során találkozott és kötött életre szóló barátságot Bartók Bélával. Bár indíttatásuk eltérő, a gyűjtőutakon tapasztaltak mindkettejükben megerősítették a megőrzés és tudományos feltárás szükségességét, s ez munkásságuknak messzire mutató távlatokat nyitott. Bartók kompozícióiban integrálta a „tiszta, friss és egészséges forrásból” fakadó magyar, szlovák, román, arab dallamokat, Kodálynak pedig meggyőződése volt, hogy magyar népdalaink terjesztése a zenei közízlés nemesedését szolgálja. Hiszen olyan az, akár az ékszer: „mennél többet viselik, annál nagyobb lesz világító és melegítő ereje…”

Kodály Zoltán tanít
Kodály Zoltán tanít

Első közös munkaként kiadták a Húsz magyar népdalt. Kodály Zoltán berlini és párizsi tanulmányútjait követően visszatért a Felvidékre, ahol ismét népzenét gyűjtött.

Ezeknek a fiatalkori utazásoknak életre szóló jelentőségű eredménye lett a sok ezer dallam, amelyeknek művészi feldolgozásából később remekművek születtek. A Háry Jánosban és a Székelyfonóban a magyar népdalkincs színe-java szólal meg a színpadon. A Psalmus Hungaricus és a Budavári Te Deum a magyar történelem századait idézi fel. A Galántai táncok és a Marosszéki táncok a magyar falvak hangszeres muzsikáját nemesíti szimfonikus zenévé. A Fölszállott a páva énekkari és zenekari változatban hirdeti a zeneköltő szabadságszeretetét. Gyermek-, női-, férfi- és vegyeskari műveiben a népdal és a magyar költők szava szárnyal megújult erővel. A költemények alapgondolatát, eszmei mondanivalóját a zene sajátos eszközével fokozta, fölerősítette (pl.: Berzsenyi Dániel: Magyarokhoz, Ady Endre: Fölszállott a páva) vagy éppen az Isten csodája (Petőfi Sándor). Ezen alkotásaiban a magyar dalkultúra megteremtésére törekedett. Nem véletlen, hogy egyik dalsorozatának a Megkésett melódiák címet adta. Kodály a magyar klasszikus költők: Arany János, Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel, Kölcsey Ferenc, Csokonai Vitéz Mihály, Balassi Bálint verseire írott műveivel próbálta pótolni a költők életében még nem létezett dalkultúrát. De megzenésítette a kortárs Ady Endre verseit éppúgy, mint barátja, Balázs Béla vagy Móricz Zsigmond alkotásait.

1907-ben a Zeneakadémia tanára lett. Zeneelméletet, szolfézst, majd zeneszerzést is tanított. 1910 márciusában került sor első zeneszerzői estjére Budapesten, melyet az I. vonósnégyes májusi zürichi bemutatója követett. Nyári erdélyi népdalgyűjtő útja után augusztusban házasságot kötött Sándor Emmával. Kodály ekkor 28, Emma 47 esztendős volt. A szokatlan korkülönbség ellenére harmonikus házasságban éltek az imádott feleség 95 éves korában bekövetkezett haláláig.

Az első világháború idején még megpróbálkozott egy-egy népdalgyűjtő úttal például Kassa és Nagyszalonta környékén, de további útjai meghiúsultak. Az addig gyűjtött anyagok rendszerezésére és az oktatásra fordította ideje java részét. A Nyugat munkatársaként és a Pesti Napló zenekritikusaként több tucat publikációja jelent meg. Ezekben kiemelte a népzene fontosságát, illetve Bartók-elemzéseket is közreadott.

Kodály Zoltán a 80. születésnapja tiszteletére rendezett Háry-díszbemutatón
Kodály Zoltán a 80. születésnapja tiszteletére rendezett Háry-díszbemutatón

A háborút követő időszakban a Dohnányi Ernő vezetése alatt működő Zeneakadémia aligazgatója lett. A mester tanítványai között találhatjuk pl. Ádám Jenőt és Bárdos Lajost. A tízes-húszas évekre - elsősorban az 1916-17-ben folytatott, ám teljes egészében csak a közelmúltban kiadott Nagyszalontai gyűjtés tapasztalatainak birtokában - Kodály kidolgozta a gyűjtés módszertanának és a felhalmozott anyag rendszerezésének szempontjait. Alapvetően történeti aspektusból vizsgálta a népzenét, vagyis a gyűjtött anyagban történeti stílusokat különített el egymástól: elméletének első nagy összefoglalását 1937-ben A magyar népzene című monográfiájában jelentette meg. A trianoni békeszerződés akadályokat gördített a gyűjtések szisztematikus folytatása elé, ezért a húszas évektől Kodály már csak az új határokon belül végezhetett kutatásokat. Talán ezzel magyarázható, hogy érdeklődését ekkor a magyar zenetörténet forrásainak kutatása keltette fel, s elsősorban az foglalkoztatta, miként értékelhető e gyér forrásanyag a már ismert népzenei dokumentumok tükrében.

Három évvel a trianoni békediktátum után született a Psalmus Hungaricus (Magyar Zsoltár). 1923. november 19-i bemutatója óriási sikert aratott. A Budapest születésének 50. évfordulójára írt mű megalapozta világhírét. Dávid 55. zsoltárát Kecskeméti Vég Mihály fordította magyarra 1561-ben. Ezt a szöveget használta fel Kodály a zsoltár megzenésítésére. Prahács Margit tudós könyvtárigazgató 1944-ben így írt a műről: „Kodály Zoltán elévülhetetlen dicsősége, hogy ilyen alkotásra az a nemzet mutatott példát, amely a háború legnagyobb megcsonkítottja és mártírja volt: a magyar… A kifejezésnek milyen mélyről szakadó ereje és őszintesége kellett ahhoz, hogy boldog, gazdag országok a magyar szenvedésektől olyan távolálló népek megrendülve figyeljenek fel a Magyar zsoltár hangjaira, és megérezzék a benne rejlő nemzeti tragédiát. Valóban ez a mű sohasem születhetett volna meg az előző korszak békés, nyárspolgári, önző légköréből, ez csak a háborús szenvedéseiből, trianoni porbasújtottságából felemelkedő magyar lélek legmélyéről szakadhatott ki, ahol minden egyéni eltűnik egy nagy közösség sorsának egységében. A Psalmus Hungaricus nemcsak örök művészi érték, hanem a magyar nemzet egyik legnagyobb szellemi kincse is. Mert ez rázta fel a magyar lelket aléltságából, ez tanította meg újra hinni egy jobb jövőben.”

Az 1926-ban bemutatott Háry János daljáték 4 kalandban, elő- és utójátékkal. Az alapötletet Garay János 1843-ban írt elbeszélő költeménye, "Az Obsitos" adta. Kodály értelmezése szerint a történet jelentősebb, mint amilyennek azt sokan gondolták. Az idegen elnyomás idején a magyar nép csak álmában, csak a képzeletében győzhet, hiába alkalmas, hiába rátermett a győzelemre. Háry tehát nem lódító, nem nagyot mondó mesehős, hanem a kisemmizett magyar nép vágyait valóra váltó vitéz. Jellegzetesen magyar paraszti figura, aki mindig hű marad hazájához, népéhez. Róla és kalandjairól szól a mesejáték, melynek zenei dramaturgiája éles kontraszthatásokra épül, és sajátos kétrétűséget mutat. Amikor Háry külföldi kalandjairól mesél - a zene humorizál, karakterizál. Amikor a magyar élet képeit idézi fel, vagy amikor magyar hősök szólalnak meg a színpadon - a népdal őszinte, mély lírája kap hangot.

Kodály dolgozószobája és íróasztala
Kodály dolgozószobája és íróasztala

Az I. III. V. tétel tartalmazza az eszmei mondanivalót, a magyar nép, a haza melletti hitvallás kifejezését. A II. IV. VI. tétel a humoros, hihetetlen események illusztrációja. A Háry Kodálynak egyik legkedvesebb alkotása lehetett, hiszen két személyes vallomást is tartalmaz. Az egyik szűkszavú, de sokatmondó ajánlás: "Örzsémnek", vagyis Sándor Emmának, a hűséges feleségnek. A másik: Kodály bármikor külföldre távozhatott volna, hiszen Bécs, London, Salzburg, Berlin már jól ismerte, sőt elismerte zenéjét, művészetét. Mindezek ellenére sohasem gondolt arra, hogy elhagyja az országot. Talán személyes állásfoglalásnak is tekinthetjük a Háryt keretező népdal sorait:

Sej, Nagyabonyban csak két torony látszik,
De Majlandban harminckettő látszik.
Inkább nézem az abonyi kettőt,
Mint Majlandban azt a harminckettőt!

Az évtized további éveiben gyermekkarok bemutatói, szerzői estek, a Psalmus Hungaricus svájci, hollandiai, angliai, németországi és olaszországi előadásai, a Háry János operaházi bemutatója és publikációk sora tette mozgalmassá.

1929-30 a nemzetközi ismertség tekintetében elsöprő sikert hozott. Ebben szerepe volt Arturo Toscanininek is, aki New York-ban több Kodály-művet is vezényelt; de jelentős esemény volt a Psalmus Hungaricus Los Angeles-i és genfi, illetve a Marosszéki táncok New York-i, drezdai, londoni, Cincinnati-i, chicagoi előadása.

„...A Brahmstól világgá vitt Magyar táncok az 1860 körüli városi Magyarország hangja, jobbára akkor élt szerzők művei. A Marosszéki táncok messzibb múltban gyökereznek, az egykori Tündérország képeit idézik fel."

Kodály otthonában feleségével, Péczeli Saroltával
Kodály otthonában feleségével, Péczeli Saroltával

Kodály a 30-as évek elején a budapesti Tudományegyetemen zeneelméletet és zenefolklorisztikát tanított. 1931-ben Kodály és Bartók egyaránt átvehették a Corvin-koszorút addigi munkájuk állami elismeréseként. A magasabb fokozatot, a Corvin-láncot Dohnányi Ernő és Hubay Miklós kapta.

Megszületett - többek közt - a Székely fonó és a Galántai táncok. Ez utóbbit Dohnányi és Bartók művei mellett 1933. október 23-án a budapesti Filharmóniai Társaság fennállásának 80. évfordulóján mutatták be. A Székely fonóban Kodály vidám népi történetet dolgoz fel. A zene a székelyföld dalaiból, balladáiból, játékaiból készült.

1936. szeptember 2-án a budavári Koronázó Főtemplomban bemutatták Kodály nem egészen két hónap alatt komponált monumentális művét, a Budavári Te Deumot (hálaadó mise: Téged Uram dicsérünk). A szöveg ugyan latin, de a zene pentaton fordulataival igazi magyar zene. Két hónappal később a londoni rádió is műsorára tűzte.

Népzenéből készült 1937-ben (később a Magyar Állami Népi Együttesnek ajánlott) Kállai kettős.

1939-ben, az amszterdami Concertgebouw zenekar felkérésére írta meg Fölszállott a páva című nagyzenekari variációit. A mű alcíme is ez: Zenekari változatok egy magyar népdal felett. A téma eredeti népi formájában jelenik meg a műben, majd Kodály tizenhat változatban dolgozta fel.

Híres az 1944-ben készült miséje, a Missa brevis.

Sok kórusművet írt, a legtöbbet vegyeskarra. Ezek egy része magyar költők verseire készült, mint pl. az elesettekkel való együttérzés megrázó poémája, az ifjú Weöres Sándor versére komponált Öregek, az országépítőnek szentelt Ének Szent István királyhoz, a norvég néppel való szolidaritását kifejező, ugyancsak Weöres versre készült Norvég leányok, vagy a Liszt Ferenchez Vörösmarty Mihály versére. Férfikarra születtek nagyszabású történelmi tablói: többek közt a Huszt (Kölcsey verse), a Fölszállott a páva (Ady) és a Zrínyi szózata.

A történelem azonban ismét közbeszólt. Németország megszállta Ausztriát 1938-ban. Ettől kezdve Kodály nem fogadott el külföldi meghívásokat. A háború idején Magyarországon maradt és folytatta tudományos munkáit. 1943. májusában a Tudományos Akadémia levelező tagja, majd novemberben a Nyelvművelő Bizottság rendes tagja lett. Galánta díszpolgárává választotta, a kolozsvári egyetem pedig díszdoktorrá avatta.

Bronz domborműve a ház falán, ahol Kodály 1924-től haláláig lakott
Bronz domborműve a ház falán, ahol Kodály 1924-től haláláig lakott

A háború után a Magyar Művészeti Tanács elnökeként is tevékenykedett. 1946-ban a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett. A Szovjetunióban, Nyugat-Európában és Amerikában tett hosszú koncertkörútjain saját műveit vezényelte. 1947-ben kitüntették a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjével, 1948. március 15-én pedig megkapta első Kossuth-díját. Időközben Kecskemét is díszpolgárává választotta.

Zenei és nyelvművelő versenyeken elnökölt. 1952-ben másodszor is kitüntették Kossuth-díjjal. Kezdeményezésére a Magyar Rádió elindította Édes anyanyelvünk című műsorát. Tiltakozott az ország első ének-zenei általános iskolájának és gimnáziumának bezárása ellen 1954-ben, de takarékossági okokra hivatkozva mégis megszüntették a békéstarhosi intézményt. 1957-ben a Honvéd Művészegyüttes Énekkarának fennmaradásáért kardoskodott. Ugyanabban az évben harmadszor is átvehette a Kossuth-díjat. Yehudi Menuhin hegedűverseny megírására kérte fel a mestert.

A zeneszerzői és kultúrpolitikai tevékenység Kodály számára egész életében egyet jelentett. Tudatosan vállalt missziót teljesített, amikor a magyar népdal legősibb rétegeit feltárva, egy életre szóló inspirációt merített ebből a dallamkincsből, amikor ennek tudományos rendszerezésével kijelölte a magyar zene helyét az európai kultúrában, amikor egy nemzedék számára utat mutatott a klasszikus zeneszerzési elvek korszerű alkalmazására. Minden közéleti súlyát latba vetve, egy életen át fáradhatatlanul harcolt az ifjúság zenei neveléséért, hogy „minden iskolás gyermek tanuljon énekelni és az énektanulás keretein belül hangjegyeket olvasni".

E nemzeti fordulattal párhuzamosan Kodály figyelme a zenepedagógia, a nemzetnevelés és ennek részeként a kórusmozgalom és a zeneoktatás megújítása felé fordult. Kodály-módszer néven világhírűvé lett zenepedagógiai koncepciója mindmáig az életmű legnagyobb hatású elemének bizonyul: Japántól Amerikáig, Ausztráliától Nagy-Britanniáig számos zenepedagógus alkalmazza e metódust, s használja Kodály nagyszámú, pedagógiai célból 1937 és 1966 között írt kompozícióját (többek között: Bicinia hungarica, 15, 22, 33, 44, 55, 66, 77 kétszólamú énekgyakorlat). E pedagógiai program kibontakozásában meghatározó szerepet játszott, hogy a zeneélet számos vezető pozícióját betöltő Kodály terve támogatásra lelt a kommunista hatalom részéről.

Síremléke a Farkasréti temetőben
Síremléke a Farkasréti temetőben

A zeneszerző és a politika viszonyát a II. világháború után sajátos kettősség jellemezte: népzenei és zenepedagógia céljai megvalósítása érdekében Kodály - akire „a nemzet nagy tanára” szerepét osztották - kihasználta kivételezett státuszát, ugyanakkor 2. világháborús ellenzéki pozíciója is megmaradt, amennyiben nem tagadta meg humanista-katolikus meggyőződését, s anyagilag is támogatta a hatalom kitaszítottjait. Kései művei (Zrínyi szózata, Szimfónia, Laudes organi) a harmincas években kialakult esztétikai ideáljait követik, hagyománytiszteletről, s a magyar zenei dikció immáron teljes kibontásáról tesznek tanúbizonyságot. Zeneszerzői stílusa, különösképpen ez a jellegzetes hanglejtés az ötvenes évek végéig magyar komponisták több generációja számára is modellként szolgált. Társadalmi elfogadottsága és pozíciói révén Kodály Zoltán a 20. század eleji magyar modernizáció talán legnagyobb hatású képviselőjévé vált az 1945 utáni Magyarországon.

Élete utolsó évtizedében ugyanolyan frissességgel dolgozott, mint ifjú korában. Még ezekben az években is sok megerőltető utazást vállalt. Hihetetlen energiával tevékenykedett 1967. március 6-án bekövetkezett haláláig.

Majdnem 50 évvel első házassága után 77 évesen feleségül vette Péczely Saroltát, a Zeneművészeti Főiskola 19 éves énektanár-hallgatóját. Az ifjú feleség bearanyozta férje utolsó éveit, és Kodály 86 évesen bekövetkezett halála után hűségesen ápolta életművét és őrizte emlékét.

Műveivel, és főként zenepedagógiai munkáival hozzájárult ahhoz, hogy Magyarországot „komolyzenei nagyhatalomnak" tekintse a világ.