A magyar hősök emléknapja


VÁNDOR, EMLÉKEZZ! AZT TETTÜK,<br/>
AMIT MEGKÖVETELT A HAZA!<br/>- hirdeti a hősök üzenetét az Úz völgyi katonatemető bejáratán a felirat
VÁNDOR, EMLÉKEZZ! AZT TETTÜK,
AMIT MEGKÖVETELT A HAZA!
- hirdeti a hősök üzenetét az Úz völgyi katonatemető bejáratán a felirat

„Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák...

Emlékszobor... ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre."

„Egész világ nekünk zúdul,
Barát, szomszéd elad rútul.
Ne félj, hazám! Világ dőlhet,
Magyar vérből tenger nőlhet:
Tisza vize, Duna rögje
Magyar marad mindörökre.
Él az Isten ! Áll a honvéd!"

„Beszél a márvány szellem-ajkakon,
Megilletődve, búsan hallgatom."

„Egy mécses imbolygó lángja;
egy néma fedetlen főhajtás;
részvét és mélységes tisztelet!
A magyar nemzet fiai
soha nem hunyhatnak szemet
Hőseink dicső tettei felett!"

„Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírlakához,
S gyújt régi fénynél új szövetneket.
S ha a jelennek halványúl sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!"

„Megjártam a hont, ősim temetőjét,
Andalgtam a hősök dicső porán;"

„A háborúkban elesett katonák, a hősi halált halt Apák és Fiúk mutatják nekünk az utat. A Jó Isten adjon nekik örök nyugodalmat! Nyugodjanak békességben!"

„Porladhat testünk távol hant alatt:
A lelkünk itt van s mindig itt marad.
Mert aki hű volt, bátor és derék,
S az ősi földért adta életét:
Az mindörökké él a fűben, fában,
Magyar rögökben s magyar napsugárban"

„Boldog, ki itt jársz, teérted is
Megszenvedett, ki lent nyugszik, a holt;
Véres harcok verték fel hírét,
De csak a béke katonája volt."

„Szabad hazájában boldog nemzedék
Regéli majd a hősök érdemét..."


„A Magyar Hősök Emlékünnepe szüleink és nagyszüleink küzdelmei, fáradozásai előtti tisztelgés is, aminek az ad igazán értelmet, ha lesznek olyan nemzedékek, amelyek méltó módon, békés körülmények között folytatják és teljesítik majd az elődök örökségét."

Május utolsó vasárnapján azokra emlékezünk, akik történelmünk során a legdrágábbat: életüket áldozták a haza védelmében. Az elmúlt 1100 esztendőben alig telt el úgy néhány évtized, hogy magyar férfiak ezreinek ne kellett volna búcsút mondaniuk családjaiknak és szeretteiknek, hogy fegyvert fogjanak az ország védelmében. Történelmünk lapjai bővelkednek dicső és gyászos eseményekben. A küzdelmek viharában hazafiak ezrei áldozták életüket hazánkért, népünkért.

A hős kifejezést mai értelmében a nyelvújítás és a reformkor tette széles körben használatossá. Gondoljunk csak „Árpád hős magzatjaira” Kölcsey Himnuszából, a Kisfaludy Károly „Hősvértől pirosult gyászterére” (Mohács), vagy Garay János Kont című balladájának szereplőire, akik „Mind hősek ők, mind férfiak, Mind hű és hazafi”.

A tatárjárás, a muhi csata, a török dúlás, a mohácsi vész, Nagymajtény, a tavaszi hadjárat sikerei és veszteségei, Világos, Doberdó, a Don-kanyar tragédiája, az 1956-os forradalom és szabadságharc legjelentősebb állomásai a magyarság fájó áldozatokban, vesztességekben bővelkedő történelmének. Ám hivatalos emléknapjuk nem is olyan régen létezik.

A hősi halottak előtti rendszeres, intézményes tisztelgés igénye az első világháború alatt fogalmazódott meg először. A magyarság már a háború első éveiben addig soha nem látott emberáldozatot hozott, így sokan vélték úgy: az elesett százezrekre megkülönböztetett módon kell megemlékezni.

„Vándor, ha itt jársz, s látod e jelet,
a kebledet szent ihlet töltse meg.
Mert szent e hely, mint Isten temploma,
hol méltán hangzik el buzgó ima!
Hősök emlékére ez a szent jel itt,
kiknek példája oktat és hevít.
Szerették és védték Magyarok honát,
mondj áldást rájuk és úgy menj tovább."

(ismeretlen szerző)

A kor mértékadó írója, Herczeg Ferenc így foglalta össze a feladatokat: „A mi nemzedékünk kötelessége, hogy ezt az erkölcsi kincset kimentse a nagy pusztulásból, hogy teljessé és fényessé tegye és hogy jövő nemzedékek hasznára fordítsa. Első feladatunk, hogy közös nagy harcunk szörnyű szenvedései mellett emlékezetessé tegyük népünk előtt annak dicsőségét is. Ne legyen az országban olyan kicsi falu, ahol emlékmű nem őrzi a háború hőseinek hírét. A falusi és kisvárosi emlékmű legyen művészi, de legyen egyszersmind egyszerű és olcsó, a környezetbe illő és szóljon a nép nyelvén."

Így már másfél évvel az első világháború kitörése után - amikor egyre sűrűbben érkeztek haza a hősi halálról, eltűnésről szóló értesítések - felmerült a szervezett formában történő tisztelgés. Először 1915-ben báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy tett javaslatot egy olyan törvény elfogadására, mely azt célozta, hogy minden község kőemléket állítva legyen köteles megörökíteni a világháborúban elesett hősök neveit. E kezdeményezéssel azonosult gróf Tisza István miniszterelnök, akinek törvény-előterjesztését a Képviselőház az 1917. évi VIII. törvénycikkben emelte törvényerőre, s tette kötelezővé a hősi emlékművek állítását. E törvény kimondja, hogy

'Hőseink emlékére' - az ismeretlen katona sírja
'Hőseink emlékére' - az ismeretlen katona sírja

„1. § Mindazok, akik a most dúló háborúban a hadrakelt sereg kötelékében híven teljesítették kötelességeiket, a nemzet osztatlan, hálás elismerésére váltak érdemesekké. Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.

2. § Minden község (város) anyagi erejének megfelelő, méltó emléken örökíti meg mindazoknak nevét, akik lakói közül a most dúló háborúban a hazáért életüket áldozták fel."

A Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság irányította a hősi emlékművek felállítását. Az általuk összeállított mintegy 30 művész 85 tervéből álló tervgyűjtemény már a kezdeteknél biztosította az emlékművek magas színvonalát. Olyan szobrászok alkotásai szerepeltek a kínálatban mint Kallós Ede, Ligeti Miklós, Róna József vagy Telcs Ede, illetve olyan építész, mint Alpár Ignác. Így a megrendelő művészi kivitelű, tartós és jó minőségű anyagból készült emlékművet kapott és minden hivatalos teendőt központilag végeztek. Már az első világháború alatt megkezdték a hősi emlékművek felállítását, amelyek - ha azóta nem lettek lerombolva - még ma is láthatóak országszerte.

A 14.730/1917. számú belügyminiszteri rendelet nyomatékosan kifejezésre juttatta, hogy az emlékművek felállítására csak a háború befejezése után kerülhet sor. Ennek ellenére több helyszínen késedelem nélkül, még a Nagy Háború alatt felállították az első emlékműveket. A Monarchia összeomlása és az annak nyomán kialakuló zavaros helyzet, majd a forradalmak egy időre háttérbe szorították, gazdaságilag ellehetetlenítették az emlékmű-állítást.

Az 1920-as évek derekán Csonka-Magyarországon újabb törvényt hoztak a hősök emlékének megörökítésére. 1924-ben az országgyűlés törvénnyel a Hősök Emlékünnepét a nemzeti ünnepek közé emelte. Az 1924. évi XIV. törvénycikk kimondta, hogy „... A magyar nemzet mélységes szeretettel, magasztaló elismeréssel és hálával emlékezik meg azokról a hős fiairól, akik az 1914-1918. évi világháború alatt a Hazáért vívott súlyos küzdelmekben a magyar nemzetnek dicsőséget és hírnevet szerezve életüket áldozták föl. A nemzet soha el nem múló hálája és elismerése jeléül az élő és jövendő nemzedékek hősi halottainak dicsőségére minden esztendő május havának utolsó vasárnapját nemzeti ünneppé avatja. Ezt az ünnepnapot - mint a 'Hősök Emlékünnepét' - a magyar nemzet mindenkor a hősi halottak emlékének szenteli.” Ekkorra már több száz típustervből (szoborkatalógusból) lehetett választani.

A megkisebbedett haza területén - anyagi tehetségük szerint - szinte minden településen állítottak hősi emlékműveket, ahol méltó keretek között emlékezhettek meg a nemzeti ünnepek sorába emelt Hősök emléknapjáról. Az évek során hagyománnyá nemesedett ünnepély mindenütt hasonló módon zajlott: Hősök napja reggelén felekezetenkénti istentiszteleteket tartottak, azután a honvédség, a rendvédelmi szervek, a Nagy Háborús bajtársi egyesületek és a tanulóifjúság nagyszámú érdeklődő jelenlétében helyezte el kegyeleti koszorúit a hősök emlékműve előtt.

A Budapesten 1929. május 26-án megtartott központi ünnepség keretében Horthy Miklós, Magyarország kormányzója felavatta a millenniumi emlékmű előterében elhelyezett Hősök emlékkövét.

A Nagy Háború magyar hőseinek kultusza tovább erősödött, amikor újból magyarrá vált a Felvidék, Kárpátalja, Észak-Erdély és a Székelyföld, valamint a Délvidék. A visszatért országrészeken emlékművek sorát állították az elesett magyar katonák tiszteletére.

A debreceni Hősök temetőjében a Haldokló oroszlán
A debreceni Hősök temetőjében a Haldokló oroszlán

A második világháború hősi halottai és katonai áldozatainak emlékének megőrzését a belügyminiszter 1942. április 17-én, valamint a honvédelmi miniszter április 25-én kiadott rendelete szolgálta. Ebben elrendelték a nevek bevésését az első világháborús emlékművekbe.

A rendezvények 1944-ben öltöttek utoljára nemzeti ünnep jelleget. 1945 április 25-én kelt körrendelet még kimondta, hogy az 1938 óta új hősök áldozták életüket a hazáért és emléküket ugyanolyan kegyelettel és tisztelettel kell őrizni, mint a korábban elesettekét. Ebben az évben 1945-ben még megemlékeztek a Hősök Napjáról, de ekkor már nem volt nemzeti ünnep. Ezt követően a diktatúra végleg eltörölte. A szocialista Magyarországon politikai és szimbolikus tartalma miatt e napot nem ünnepelték. A két világháborúra és a felállításukat elősegítő Horthy-korszakra utaló köztéri szobrokat, emlékműveket tudatosan és tömegesen távolították el, semmisítették meg vagy formálták át. Minden olyan dolgot igyekeztek eltüntetni, amelyek az 1945 előtti időszakra emlékeztettek. Nem volt ez alól kivétel a háborús hősök kultusza sem.

A Hősök napja évtizedeken keresztül feledésre volt ítélve. A következő megemlékezésre csak 44 évvel később, 1989-ben, a rendszerváltás évében kerülhetett sor. Ezután feltámadt tetszhalott állapotából, és nemcsak a jelenlegi országterületen, hanem az idegen uralom alatt lévő Felvidéken, Erdélyben és a Délvidéken is második világháborús emlékművek sorát emelték.

A rendszerváltás után a történelmi igazságtétel részeként, 1992-ben a budapesti Ludovika Akadémia épülete előtt újból felállították a hősök emlékművét és ismét fejet hajtanak a világháborúk hősi halottainak, katonai és polgári áldozatainak emléke előtt május utolsó vasárnapján.

A monori emlékmű nem a katonáknak, hanem a két kisgyermekét védő anyán keresztül a szenvedő polgári lakosságnak állít emléket.
A monori emlékmű nem a katonáknak, hanem a két kisgyermekét védő anyán keresztül a szenvedő polgári lakosságnak állít emléket.

A nemzet erkölcsi adósságát törlesztve a Magyar Köztársaság Országgyűlése elfogadta a 2001. évi LXIII. törvényt, amelynek bevezető része így szól: „A magyarság hosszú, nehéz történelme során, különösen a honfoglalás és Szent István király ezer esztendővel ezelőtt történt államalapítása óta a haza megszámlálhatatlan fia és leánya harcolt fegyverrel vagy anélkül Magyarország, a magyar nemzet védelmében, illetve vállalt vértanúságot a hazáért. Tetteik nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy fennmaradt a magyar nemzet és a magyar állam. A Magyar Köztársaság Országgyűlése kötelességének érzi, hogy tisztelettel adózzék azok emléke előtt, akik vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.” Ezen törvénycikk értelmében „a magyar nemzet soha el nem múló hálája jeléül és a jövő nemzedékek okulására, a hősök dicsőségére minden esztendő május hónapjának utolsó vasárnapját a Magyar Hősök Emlékünnepévé nyilvánítja.”

A két világégésben minden magyar település, sőt minden magyar család megfizette a maga véradóját. Nekünk utódoknak szent kötelességünk megemlékezni minden olyan hősi halottunkról, aki a legbecsesebbet, életét áldozta fel a Magyar Hazáért! A Magyar Hősök Emlékünnepén, május utolsó vasárnapján emlékezzünk reájuk!

A hazánkért életüket és vérüket áldozó hősei emlékére állították meggyeskovácsi lakói is hősi emlékművüket, melyen Széchenyi egy örök érvényű, és mégis gyakran figyelmen kívül hagyott gondolatát olvashatjuk: „Nem lehet tisztességes emlékezés nélkül nemzetet építeni!"

Az 1849. augusztus 2-i „Debreceni csata" 112 elesett hősét a Honvédtemetőbe temették. Az ő emlékükre állították 1867-ben Marschalkó János „Haldokló oroszlán" című szobrát és 1885-ben Boross Sándor kőfaragó mester vörös márvány emléktábláját. Az árnyas temetőnek a legmagasabb pontján méltóságteljesen áll a mauzóleum, amely emléket állít a háború áldozatainak, korhű egyenruhákkal és fegyverekkel.

A két világháború hőseire emlékezve nemcsak emlékműveket avattak, más formában is megnyilvánult a hősök iránti kegyelet. Ilyen volt pl a „Hősök ligete”-akció, melynek során a városokban, falvakban az elesett hősök emlékére eperfákat ültettek. Más településeken a Hősök ligetét alkották meg, a tiszteletadás mellett a hiányzó sok sok fa pótlását is megvalósítandó. Kaposváron a Keleti Temetőben a kápolna helyén 1928-ban felszentelt templomot nevezték el a Hősök Templomának. A templom falain márványtáblákon örökítették meg a Somogy vármegyei elesett katonák nevét. Számos településünkön található „Hősök harangja” is.

A szegedi Hősök kapujának egy részlete
A szegedi Hősök kapujának egy részlete

1936-ban épült Európa legnagyobb szabadtéri freskója, a szegedi neoklasszicista stílusú Hősök kapuja (Porta Heroum). Az alkotás az I. világháborúban elesett 12000 szegedi katonának állít emléket. A honvédszobrok, vagyis az élő és halott katonák Lőte Éva szobrászművész alkotásai. A boltív freskóit Aba-Novák Vilmos készítette. A freskók három témakört ölelnek fel: a hősi halottak dicsőítése, a háborús megemlékezés, valamint Horthy Miklós Szegedről való elindulása. Az alkotás centrumában egy monumentális Krisztus kép áll. Ez a hatalmas és értékes alkotás több mint 5 évtizedig be volt vakolva, rejtve volt a kíváncsiskodó tekintetek elől, mert előbb 1945-ben Horthy alakját, majd négy évvel később az egészet bevakolták. A kapu freskóit azonban 2000. augusztusára a millenniumra sikerült az eredeti állapotára restaurálni.

Befejezésül álljon itt Eötvös Károly gondolata: „S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezermilliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része múltjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, amelyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az."