Albert Ferenc: "Nékik fentről már az égi fény világít"

Csend, sűrű csend, a némaság fájó csendje,
Melyet olykor megtör egy-egy lélekharang.
Te, ki a mában élsz, gondolj a hősökre,
Kiket sírok mélyén porhanyós hant takar.

Nem ön-ön magukért vállalták a halált,
Szívük diktálta hazaszeretet, s becsület.
Szolgálták híven Istent és e Szent Hazát,
Lelkükben hit lángja táplálta a tüzet.

Nem maradt utánuk más, csak porló csontváz,
Nékik fentről már az égi fény világít.
Nékünk maradt az emlék és fekete gyász,
Meggyötört nemzetünk ma már békét áhít.

Felelevenítve sorsdöntő csatákat,
Lebegjen szemünk előtt közel és régmúlt,
Szívünkben nyíljon az emlékezés virága,
Idézzük fel elménkben mily rögös volt az út:

Négyszázötvenegy, a hun király Atilla
Csatát vívott, ez volt a Népek csatája.
Nyolcszázkilencvenkilencben Brentánál
Elfutott előlünk a Berengár király.
Kilencszázhétben a pozsonyi ütközet,
Csúfosan vertük a keresztes sereget.

Kilencszázhuszonhat, Sankt Gallenig jutunk,
Visszaülhet trónjára a pápa miáltalunk.
Kilencszázötvenöt, csatát veszt a sereg,
Augsburgnál bizony tőrbecsalták őket.
Ezerötvenben, a Vértes hegy lábánál,
Megmutattuk nincs jobb harcos a magyarnál.

Ezerhatvannyolcban a Cserhalmi ütközet,
Kunoknak adánk itt harcászati leckéket.
Ezerkettőszáznegyvenegy, Muhi a "vég",
Tatár jő, mint sáskahad, az egész ország ég.
Nikápoly, ezerháromszázkilencvenhat,
Zsigmonddal az élén, fut a keresztes had.

Ezernégyszáznegyvennégy, Várna kudarca,
Jagelló Ulászló odalett a viharban.
Ezernégyszázötvenhat, Nándorfehérvár
Templomainkban a harang ma is táncot jár.
Ezernégyszázhetvenkilenc, Kenyérmező,
Kinizsi Pál volt itt a nagy törökverő.

Ezerötszázhuszonhat, a mohácsi vész,
Királyunk, seregünk egy szálig odavész.
Ezerötszázharminckettő, Kőszeg helyt áll,
Jurisics Miklós küzd, s miénk marad a vár.
Ezerötszázötvenkettő, Eger a nagy tét,
Dobó keseríti Ali pasa életét.

Ezerötszázhatvanhat, Szigetvár elesett,
Zrínyi Miklós megmutatta, mi a becsület.
Ezerötszázkilencvenhat, Mezőkeresztes,
A török szultán ismét győzedelmeskedett.
Ezerhatszáznégyben, Álmosd és Diószeg,
A Habsburgot verte a Bocskai sereg.

Ezerhatszáznyolcvanhat, felszabadul Buda,
Keresztes seregeknek sikeres ostroma.
Ezerhatszáznyolcvannégy, Nagyharsány, Szársomlyó,
Megszûnt itt a töröknek minden földi jó.
Szalánkemén, ezerhatszázkilencvenegy,
Bádeni Lajos őrgróf ver török sereget.

Ezerhatszázkilencvenhét, Zenta is szabad,
Vége a százötven éves török uralomnak.
Ezerhétszázhárom, Rákóczi idején,
Ocskay brigadéros győz Tiszabecsnél.
Ezerhétszáznégyben a Nagyszombati csata,
Vereséget szenved a kurucok csapata.

Ezerhétszáznyolc, kudarcba fullad Trencsén,
A továbbiakban már nincs semmi remény.
Ezernyolcszáznegyvennyolc, szabadságért küzdünk,
Pákozdról Jellasicsot Bécsig kergetjük.
Ezek után vegyesek a harci sikerek,
Egyszer osztrák győz, másszor magyar honvédek.

Ezernyolcszáznegyvenkilenc, Piski ütközet,
Győzelmét ülheti a Bem vezette sereg.
Beindul a dicső tavaszi hadjárat,
Nem sok babér terem ekkor az osztráknak,
Tápióbicske, Isaszeg, majdan Buda,
Egymást követő győztes csaták sora.

Klapka György megvédi Komárom erődjét,
Keserítve végig az osztrákok kenyerét.
Eddig a "nagytestvér" figyelt és hallgatott,
A "sógor" nyavalygására jött, és ránk rontott,
Mikor kezdénk hinni, szabadságunk közel,
Viharfelhő tornyosul, mennydörgés jöve el.

Egymást követve, városaink mind elvesztek,
Segesvár, Temesvár, utolsónak odalett.
Ezerkilencszáztizennégy, Limanova, Ismét jön a nagytestvér, de meg lett állítva.
'Kilencszáztizenöt Przemysl, Galícia,
Nagy a veszteségünk, de meghátrál a muszka.

Még ezerkilencszáztizenöt-tizenhét,
Isonzó, Doberdó, fagyhalál, halálrét.
Ezerkilencszáztizennyolc Piave folyó,
Halálvirágot szór a fennsíkról Montello.
Ezerkilencszáznegyvenegy keleti front,
A Magyar Királyi haderő zászlót bont.

Ezerkilencszáznegyvenkettő Tyimtől a Donig,
A második hadsereg gyorsan felfejlődik.
Ezerkilencszáznegyvenhárom Voronyezs,
A "nagytestvér" visszavág, odavész a sereg.
Ezerkilencszáznegyvennégy, visszavonulunk,
Veszteségünk jelentős, de van akaratunk.

A román hadvezetés a muszkához áll át,
Tordánál szétverjük az áruló hordáját.
'Kilencszáznegyvenöt, hazánkra alkony száll,
Asztalunkról a "nagytestvér" mindent felzabál.
Kirabolt, széttépett, megalázott nemzet,
Ezerkilencszázötvenhatig tûr, szenved,

Újra megpróbálja letörni a rabigát,
Ki tatártól, töröktől védte Európát,
Szembeszáll az orosszal, a vörös ördöggel,
Európa, s a nagyvilág nézi közönnyel.
Ásta sírunkat a nyugat ezer éven át,
A kelet megpróbálta bedöngölni hantját,

Mi mégis itt vagyunk, s nemzetünk is él,
Ősök ereiből ezért folyt sok honfivér.
Isten valamiért feláldozta népünket.
A megváltó Jézusnak mártírkeresztet,
Nékünk rabláncot adott évszázadokon át,
Bár sokszor próbáltuk széttörni az igát.

Kell, hogy emlékezzünk a nemzet hőseire!
Közöttünk élnek, míg őket nem feledve,
Szívünkben nyílik az emlékek virága,
E véráztatta földön kívül nincs más haza!