- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Alpár Ignác
Alpár Ignác
„Alpár Ignác egyik utolsó élő tagja volt annak az építészi nemzedéknek, mely a milleniumot megelőző és az azt követő két évtized során Budapest városképét kialakította.” (Elek Artúr)
Alpár Ignác (született Schöckl Ignác, Pest, Józsefváros, 1855. január 17. - Zürich, 1928. április 27.) magyar műépítész, egyetemi tanár.
A magyar építészet legtermékenyebb időszakának, az elmúlt századforduló késő historizmusának egyik kiemelkedő építésze 1855. január 17-én született a Józsefvárosban, egy sokgyermekes stájer eredetű iparoscsaládban. Apja Schöckl Mátyás asztalosmesterként komoly vagyonra tett szert. Üzeme a legkorszerűbb gépekkel volt felszerelve és 100-120 munkást foglalkoztatott. A kor legnagyobb építkezéseihez dolgozott, többek között a Pesti Vigadó nagytermének hatalmas ablakait is itt gyártották. Az ismert és elismert mester fiát is e szakmára szánta. Anyja Eisele Mária Württenbergből idetelepült iparoscsalád leszármazottja. Az Eisele család a később a Láng-gépgyárral összeolvadt Eisele-gyár megalapítójaként volt a korabeli iparosodó főváros fontos szereplője.
Ignác még Schöckl néven a Belvárosi Reáliskola elvégzése után azonban nem lett asztalos. Mivel a reáliskolai bizonyítvánnyal nem lehetett kőműves, inasnak szegődött. Hauszmann Alajos felkarolta és meggyőzte az apát, hogy a tehetséges fiú rajzolóként beléphessen az ő irodájába.
Az 1873-ban szabaduló levelet szerző fiatalember Hauszmann Alajos biztatására 1874-től már a kor szokásainak megfelelően Berlinben folytatta tanulmányait. Az Építészeti Akadémián az antik hagyományokra épülő neoreneszánsz irányzat szellemében nevelkedett. Itt többek között a frankfurti operaházat is építő Richard Lucae oktatta, akinek tanítványa volt korábban Hauszmann Alajos, Lechner Ödön és Pártos Gyula is.
Az akadémia befejezése után berlini építészirodákban dolgozott. Belépett a berlini mérnök- és építészegyletbe. 1880-ban elnyerte a Schinkel érmet. Ez évben magyarosította nevét Alpárra. Aktív társadalmi életet élt, elnöke volt annak a körnek, amely a Berlinben tanuló magyar ifjakat összefogta. E tevékenysége kapcsán egyik vezetője volt annak a mozgalomnak, amely Berlinben az 1879-es szegedi árvízkatasztrófa károsultjainak támogatására buzdított.
1881-ben egy itáliai és észak-afrikai tanulmányút után Hauszmann meghívta őt maga mellé a budapesti Műegyetemre tanársegédnek. 1881-1888 között tanított a díszépítéstan tanszéken. Közben sokat pályázott. 1883-ban házasságot kötött Orth Antóniával, egy aradi kereskedő leányával. Már 1883-ban elnyerte a herkulesfürdői Szapáry fürdőház megtervezését, s ezt követték a megszaporodó erdélyi megbízások. Műveinek jelentős hányada így Erdélyben található, ahol különösen vármegyeházai és templomtervezései emelhetők ki.
1888-ban önálló tervezőirodát nyitott, először a Teréz körút 7-ben, majd 1891-től az Almássy tér 11. szám alatt felépült saját lakó- és irodaépületében. A jó szervező képességű, menedzser típusú építész hamarosan korának egyik vezéregyéniségévé vált, irodája prosperált. Számos jelentős középület tervezését sikerült megszereznie: 35 pályázatból 22-t. Összesen 130 jelentős épület fűződik nevéhez.
Budapesten közel 40 épülete áll, közöttük számos bérpalota. Az oktatási intézmények közül az ő munkája a gellérthegyi Eötvös kollégium, a IV. kerületi Főreáliskola (a mai VI. kerületi Raoul Wallenberg Szakgimnázium és Szakközépiskola], az Attila úton a mai Petőfi Gimnázium.
Az 1890-es években pályafutásának legnagyobb sikerét a millenniumi kiállítás Történelmi Épületcsoportjával, a városligeti Vajdahunyadvárral érte el. A korabeli sajtó osztatlan elismeréssel fogadta az egyedülálló építészeti remekművet. A millenniumi kiállítás fél éve alatt „műemlékeink és történelmi kincseink egymás mellé sorozása a tudás, a vitézség, a munka, a szorgalom mutatványait mint fennmaradt vagy helyreállított emlékeket" tárta a kiállítás látogatója elé. Magán- és közgyűjtemények, egyházi kincstárak műtárgyait és történelmi relikviáit állították közszemlére, majd a millennium évében alapított Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum költözött be az ideiglenes, alapozás nélküli, gerendavázas palotába. Az épületegyüttes sikerét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1900-ban megrendezett párizsi világkiállításon a Városligetben álló művének kicsinyített mása fogadta be a magyar kiállítás történelmi bemutatóját.
A kiállítás bezárása után az ezeréves múltunk jelképeként is értelmezhető épületegyüttest lebontották. Darányi Ignác földművelésügyi miniszter döntése értelmében azonban rövid időn belül újra életre kelt. Az általa alapított Magyar Királyi Mezőgazdasági Múzeum számára, szintén Alpár tervei alapján, most már időtálló alapanyagok felhasználásával, némi változtatással újra felépítették. A múzeum 1907-ben nyílt meg újra.
1900-1914 között legfontosabb művei a bankok voltak, melyek a budapesti városképben (Szabadság tér, Vörösmarty tér, József nádor tér, Roosevelt tér) máig meghatározó szerepet játszanak, mint a Nemzeti Bank és a TV-székház, az Értéktőzsde, a mai Pénzügyminisztérium és Belügyminisztérium. Banképületei révén a határokon túl még a hazainál is nagyobb hírnévre tett szert. „Alpár Ignácot itthon nem ismerik el annak a nagyságnak, mely előtt a külföld adózik” - értékelt 1911-ben Hajós Alfréd.
A Tőzsdepalotára jeligés pályázatot írtak ki, ezért két pályatervvel indult. A nemzetközi zsűri egyhangú szavazással mindkét pályaművét díjazta. Az egyik az első-, a másik pedig a második díjat kapta meg.
Az első sikeres banktervezése a mai Roosevelt téren álló Pesti Magyar Kereskedelmi Bank volt. A Pesti Hazai Első Takarékpénztár palotájának belső tereit ólomüveg ablakokkal különleges plasztikus üvegtéglákból épített acélvázas bevilágító tetővel tette barátságossá. Az általa tervezett Magyar Nemzeti Bank épülete 1905-re épült fel a Szabadság téren. Vele szemben a Tőzsdepalota monumentális homlokzata uralja a teret. A József nádor téren álló Magyar Általános Hitelbank (ma: Pénzügyminisztérium) palotája a többi bank épületéhez képest vidámabb, franciás neoreneszánsz hatású. Belső tereit pompás faburkolatok, frízek, ólomüveg ablakok teszik hangulatossá. Az eddig felsoroltakon kívül néhány, egyéb funkciójú tervezése is megemlíthető, mint a temesvári Postapalota, a nyíregyházi Corona Szálló.
Épületei a Történelmi-Magyarország egész területén megtalálhatók - megyeházak, középiskolák, templomok, fürdők, bérházak, villák, kastélyok, katonai épületek, posta, színház és szálloda - mintegy százötven alkotás. Erdélyben a herkulesfürdői Szapáry-fürdőházat és még két fürdőépületet, a Nagyvárad melletti Félix-fürdő és Püspökfürdő, illetve a felvidéki Pöstyén fürdőépületeit is ő tervezte. Alpár kapta meg a segesvári, a dicsőszentmártoni és a dévai, azután a nagyenyedi, a nyíregyházi és a kolozsvári megyeháza tervezését. Valamennyi megyeháza reprezentatív, neoreneszánsz karakterű volt, külső homlokzatán és belső dísztereiben egyaránt, kivéve a nagyenyedit, amelyik a felvidéki pártázatos reneszánsz formajegyeit tükrözte. Hét erdélyi és egy délvidéki templomot is tervezett. Az első világháború után a trianoni békediktátummal Magyarország területe az egyharmadára csökkent, így Alpár számos épülete az új határokon kívülre került, ami nagy keserűséggel töltötte el.
Egy jellemrajza szerint: „Robusztus munkás volt, a régi Pest elpusztíthatatlan pámásztereinek utolsója. Fizikumra, hangra, súlyra, tekintélyre óriás. És biztoskezű adminisztrátor, ki tevékenységének sok szálát soha össze nem zavarta. Bár nem volt tanára a Műegyetemnek, művészeti és főképp építészeti kérdésekben mindenkinél nagyobb tekintély volt, az államnak kinevezetlenül is szinte hivatalos szakértője. Minden fontosabb pályázat eldöntése körül szava jutott s ennyiben a maga építkezésein túl közvetve is fontos része jutott az újabb magyar építőművészet kialakulásában.”
Tervezett síremlékeket és ipari épületeket is. Az előbbiek közül az egyik legismertebb a Fiumei úti sírkertben Mechwart András síremléke. Az utóbbira példa az Eiselle József megrendelésére tervezett Turbina utcai gyárépület. Ez 1915-től a Láng Gépgyárhoz tartozott, ma pedig ipari műemlék.
Számtalan tanulmányutat tett külföldön, beutazta szinte egész Európát, többször járt Olaszországban, Németországban, Egyiptomban. Építészként máig példaadóan rendkívüli fontosságot tulajdonított a közreműködő vállalkozó iparosok, társművészeti alkotók, különösen a szobrászok és iparművészek szorosan együtt dolgozó, összeszokott gárdájának. Évtizedeken át elnöke volt a Steindl céhnek, mely az építkezésekhez kapcsolódó művészek, szakemberek és vállalkozók találkozó helye volt. A céhtagok közül Maróti Géza, Moiret Ödön, Markup Béla, Telcs Ede, Róth Miksa, Jungfer József gyakran dolgozott Alpár épületein.
Bár az első világháború végén még csak 63 éves, többé már már nem tervezett. A háború, valamint az azt követő kaotikus helyzet és gazdasági összeomlás ellehetetlenítette a további működését. Annak ellenére, hogy politikával egyáltalán nem foglalkozott, a Tanácsköztársaság alatt személyesen is meghurcolták. A tőke és a korábbi államhatalom kiszolgálójának kikiáltva lakásáról bevitték a Markó utcába. Végül barátai közbenjárására, kiemelkedő építészeti teljesítményére tekintettel engedték csak el.
Bár épülettervezéssel már nem foglalkozott, a művészeti közéletben aktívan részt vett. Elnöke volt az Építőmesterek Ipartestületének, aktív tagja és három évig elnöke volt a Magyar Mérnök - és Építészegyletnek, tagja volt a Műemlékek Országos Bizottságának, az Országos Iparművészeti Társulatnak és az Országos Középítési Tanácsnak is.
A sikeres építész hetvenedik születésnapján nagy ünnepség keretében helyezték el domborműves portréját a városligeti Vajdahunyadvár falán. Felesége halála után 1918-ban házasságot kötött Csesznák Ilonával. 1928. április 27-én amerikai útjáról hazatérőben - a Kossuth-szobor márciusi avatásán vett részt New Yorkban - Svájcban váratlanul tüdőgyulladást kapott és elhunyt. A Vajdahunyadvárban ravatalozták fel, és innen kísérte a díszmenet a Kerepesi temetőbe. 1930-ban állították fel a Telcs Ede által készített szobrát, amely középkori céhmesteri öltözetben ábrázolja, amint városligeti alkotását nézi.
A Pest Hírlap 1928. április 28-i számában így búcsúztak tőle:
„Alpár Ignác munkássága korszakot jelentő alkotásokkal ajándékozta meg a magyar építőművészetet és ha ezek között az alkotások között olyanok is akadnak, amelyek — ízlésbeli felfogásukban — ma már kissé túlhaladott álláspontot jelentenek, ez csak onnan ered, hogy az a korszak, amelyben Alpár Ignác munkássága delelőpontján állott, nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában a múló jellegű művészi világnézetek kora volt. Viszont épen az hangsúlyozza Alpár Ignác rendkívüli tehetségét, hogy még a XIX. század végével és XX-ik század elejének ebben a művészi tájékozatlanságában is egész sorozatát alkotta azoknak a középületeknek és magánházaknak, amelyek a közben teljesen megváltozott építészeti és általában: művészi irányokkal szemben is diadalmasan megállják helyüket.”