Aludjatok, ti áldott szunnyadók,
aludjatok, ti néma hadsereg.
Ringasson békén a távoli rög,
s ne bántson könny, mely értetek pereg.

Aludjatok nagy álmok álmodói:
a hősök álma mindörökre mély.
Csak simogasson bús gügyögésünk
szelíden, mint a halk tavaszi szél.

Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
kik porladoztok, haj, sok éve már,
akik elé mennydörgő ágyúszóban,
véres mezőkön toppant a halál.

Aludjatok! - A szunnyadástok boldog,
mert csonttá kövült bennetek az álom:
hogy hatalmas, erős nemzet él
Kárpát ölében, a tiszai tájon.

Aludjatok csak, gácsországi holtak,
s a Drina mentén szunnyadó bakák,
álmodjatok ott messze Moldovában
s az Alpeseknek örökös havában,
magyar halottak: fiúk és apák.

Aludjatok csak, néma, szent hadak,
pihenni édes, haj, pihenni jó,
s a Piave vagy a Visztula zúgása
éppúgy altat, mint a Tisza folyó…

Be jó tinéktek, hogy az agyatokban
megállt örökre az a gondolat:
hogy bárki győz a véres dáridóban,
a magyar föld s a népe megmarad…

Mert jaj, miránk, élő magyarokra
özönnel hullt azóta minden átok,
és nincs és nem volt olyan nemzedék,
mely ily véres Golgotákat hágott!

Nincs… nincs oly kín, mely ránk ne zúdult volna,
nagyobb gyalázat nem ért soha még,
van-e panasz, mely végig győzné jajjal
Jeremiás e szörnyű énekét?