- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Novemberi jeles napok
- Az első bécsi döntés
Az első bécsi döntés
A Felvidék visszatér
„Aki úgy, mint én, látta mindkét városban az öröm megható és keresetlen kitöréseit, aki látta, mint borultak az emberek egymás karjába vagy hullottak térdre az út mellett, s ahogyan sírtak örömükben, az megértette, hogy valódi felszabadulás ment végbe - mégpedig háború és minden vérontás nélkül.” (Horthy Miklós)
„Mindenütt, amerre mentünk, őszirózsákat szórtak reánk. Kosárral, szakajtóval szórták a lányok az őszirózsát. Az autót behavazta a sok virág, mindenkinek jutott egy csokorra való. - Milyen különös, kérlek! - mondja csendesen. - Ezt az országrészt, mint a többit, az őszirózsás forradalom vesztette el. S most, mikor visszatér a Felvidék, megint őszirózsát dobálnak: mintha az idő és az élet bocsánatot kérne és jóvá akarna tenni a jelképpel valamit." (Márai Sándor)
1938. november 2-án született meg az első bécsi döntés, melynek eredményeként a trianoni békediktátum által megcsonkított Magyarország elkönyvelhette első revíziós sikerét. A kétoldalú tárgyalások kudarca után a nemzetközi döntőbíróság határozata nyomán a Felvidék magyarlakta területeinek nagyobb része húsz év után visszatérhetett az anyaországhoz. Igaz, ez az új, igazságosabb határvonal végül csak átmeneti állapotnak bizonyult.
Elózmények
A magyar politika nem törődött bele az 1920. június 4-én aláírt rendkívül súlyos és etnikai szempontból is igazságtalan békediktátum rendelkezéseibe. Ezért a két világháború között a magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az elszakított területek visszaszerzésére irányult. Kormányaink pontosan látták Magyarország katonai és gazdasági gyengeségét, érzékelték az ellenséges környezetet és a szövetségesek hiányát. Így értelemszerűen békés úton kívánták céljaikat elérni. Miután a térség politikai viszonyait a nagyhatalmak határozták meg, egyértelmű volt: a revízió nem lehet sikeres és maradandó, ha azt a nagyhatalmak nem támogatják vagy nem fogadják el. A katonai megoldással szemben a magyar vezetőség mindig a békés, diplomáciai megoldást szorgalmazta. Bethlen István elsődlegesen Olaszország szerepét tartotta fontosnak, de a többi nagyhatalommal is igyekezett elfogadtatni a revízió lehetőségét. Kánya Kálmán külügyminisztersége idején Nagy-Britannia és Franciaország kisantanthoz fűződő szövetségesi viszonya ellenére jóindulatú semlegességüket igyekezett megnyerni az ügyben. Nagyon fontos volt Németország szerepe is, hiszem Európában csak ők éltek és gondolkodtak hozzánk hasonló revíziós igénnyel.
A többi nagyhatalom háborút kerülő vagy halogató politikája mellett a megerősödő Németország agresszív terjeszkedésbe kezdett. 1935. januárjában népszavazás útján visszaszerezte a Saar-vidéket, ahol több mint 90% szavazott a Németországhoz való visszatérés mellett. 1936-ban következett a Rajna-vidék remilitarizálása. Miután Hitler ellenállás nélkül bekebelezte Ausztriát (Anschluss, 1938. március 12.), a szudétanémet kisebbségekre hivatkozva Csehszlovákia feldarabolására készült. Mintegy 3 millió német nemzetiségű ember élt ezen a területen és Hitler ekkora már katonailag elég erősnek érezte magát, hogy ha kell akár a nyugati hatalmakkal szemben is érvényesítse akaratát. Egyúttal azzal is számolt, hogy Franciaország gyengesége, Anglia érdektelensége miatt a nyugati hatalmak számára Csehszlovákia fenntartása már nem éri meg egy újabb háborút kockázatát. Nagy-Britannia és Franciaország ekkor még úgy gondolta, a nácik követelései véget érnek, ha minden németet sikerül egyetlen államban egyesíteniük. Ezért nézték tétlenül a Rajna-vidék remilitarizálását, az Anschlusst, és voltak hajlandók Münchenben tárgyalni a szudétanémetek elcsatolásáról.
A németek agresszív külpolitikája nyomán Magyarország és Lengyelország is aktivizálódott Csehszlovákia ellen. A németek többször igyekeztek rávenni a magyarokat az erélyesebb fellépésre. A Csehszlovákiával szembeni közös fellépésről már 1938. február 10-12-én Budapesten tárgyalt a Szudétanémet Párt és az Egyesült Magyar Párt több vezetője. Hitler szerette volna elérni, hogy egykori felvidéki területeiért cserébe Magyarország fegyveres konfliktust robbantson ki északi szomszédja ellen, ami ürügyet szolgáltathatott volna a német katonai beavatkozásra. Horthy, aki sose kedvelte Hitlert, az elfogadhatatlan ajánlatot elutasította. Felmérte, hogy egy ilyen akció európai méretű konfliktust robbantana ki, amelyben Magyarország nem vállalhatja az agresszor szerepét. Magyarország katonailag sem volt erre felkészülve, ráadásul a magyar revíziós politikába sem illeszthető egy ilyen agresszív katonai megoldás. Ehelyett Bled városában megállapodást kötöttünk a kisantant képviselőivel, amelynek értelmében a magyar kisebbségek jogainak garantálása és fegyverkezési egyenjogúságunk elismerése fejében hazánk lemondott az utódállamokkal szembeni erőszak alkalmazásáról. A magyar kormány támadás helyett egy jegyzéket juttatott el Prágába, amelyben a magyarlakta területek visszaadását, illetve Kárpát-Ukrajna autonómiáját követelte. Hitler dührohamot kapott, innentől kezdve gyűlölte Horthy-t. „Aki velünk akar étkezni, annak a főzésben is segítenie kell” - mondotta. A magyar-német viszony fagyossá vált. Amikor pedig Hitler óhaja elől Imrédy is kitért, Hitler kijelentette, hogy mivel a magyarok nem hajlandóak támadni, nem hogy nem támogatja a magyar igényeket, még fel sem veti azokat, s többé nem hajlandó magyar vezetőket fogadni.
A magyarok miután nem számíthattak a németek támogatására, az olaszok felé fordultak. Mussolini ígéretet tett, hogy a magyar revíziós igényeket - a többségében magyarlakta területek visszacsatolása, s népszavazás a szlovák és a ruszin hovatartozás ügyében - támogatja.
A magyar elutasítás után a náci vezető tárgyalásra kényszerült. Az 1938 szeptemberében tartott müncheni konferencián azonban gond nélkül elérte, hogy a csehszlovák állam német többségű peremterületei a birodalom fennhatósága alá kerüljenek.
Az 1938. szeptember 29-én megkötött müncheni egyezmény alapján október 10-én meg is történt a Szudéta-vidék megszállása. A magyarok és a lengyelek is remélték, hogy az egyezmény az ő ügyükben is döntést hoz. A kérdés azonban napirendre sem került, mindössze csak egy függelékben emlékeztek meg róla. Ebbe olaszok ígéretének megfelelően javaslatukra belevették, hogy Csehszlovákiának Lengyelországgal és Magyarországgal fennálló területi vitáit is tárgyalásos úton rendeznie kell. A függelék végül kimondta, hogy „A négy hatalom kormányfői kijelentik, hogy a csehszlovákiai lengyel és magyar kisebbségek kérdése, amennyiben azt a következő három hónapon belül az érdekelt kormányok közötti megegyezés útján nem rendezik, a négy hatalom itt jelenlevő kormányfői újabb összejövetelének tárgya lesz.”
A nyugat gyakorlatilag hagyta összedőlni azt a védelmi rendszert, amit az első világháború után hozott létre Németország megfékezésére. Neville Chamberlain ezekkel a szavakkal tért haza Münchenből: “Barátaim, ez a második alkalom, amikor egy brit miniszterelnök azzal a büszkeséggel tér haza Németországból, hogy békét hozott. Hiszem, hogy ez korunk békéje”. Óriásit tévedett.
A lengyelek kész helyzet elé állították a csehszlovákokat. Csapataikkal megszállták a két ország közti konfliktus tárgyát képező Teschen városát és annak környékét és ultimátumot küldtek Prágának, a vitatott terület átadását követelve. Szorult helyzetében a csehszlovák kormány a lengyel kérésnek eleget tett. Az etnikailag kevert területet a Párizs környéki békék során a várossal együtt kettéosztották a két ország között, jelentős lengyel lakosságot juttatva Csehszlovákiának. A csehszlovák vezetés ezek után minden erejével az egyetlen megmaradt és egyben a leggyengébb ellenfele felé fordult, és mindennemű magyar követelés elutasítására készen, csak annyi engedményt kívánt tenni, amennyi elkerülhetetlen.
Magyarország békés úton kívánta visszaszerezni a közel két évtizeddel korábban elszakított felvidéki területeit. Észak-Komáromban 1938. október 9-13 között zajlott le a magyar-csehszlovák tárgyalás. A magyar küldöttséget Kánya Kálmán külügyminiszter vezette, míg a csehek a tárgyalások vezetését a szlovák és a ruszin autonóm kormányok képviselőire, mint érdekelt felekre bízta. Így a csehszlovák delegációt Jozef Tiso szlovák miniszterelnök vezette. A felvidéki és a kárpátaljai magyarság képviselői, akiknek sorsáról tulajdonképpen szó volt, nem kaptak helyet a küldöttségekben. A tárgyalások hivatalos nyelve a francia volt, de mivel szinte mindenki beszélt magyarul, a gyakorlatban a magyart használták. A küldöttségek között megállapodás nem született. Kánya először a teljes magyarlakta határ menti sáv átadását követelte, továbbá népszavazást a szlovákok és rutének lakta vidékeken. A csehszlovák tárgyalók túlzottnak nevezték a magyar követeléseket, hallani sem akartak a népszavazásról. Végül a tárgyalófelek október 29-én közösen kérték a müncheni egyezményt aláíró nagyhatalmak döntőbíráskodását. Mindketten abban bíztak, hogy a nagyhatalmak döntése számukra lesz kedvező.
A döntés
Nagy-Britannia és Franciaország érdektelenségre hivatkozva kivonta magát a döntéshozatalból, így a döntőbíró szerep Joachim von Ribbentrop német és Galeazzo Ciano olasz külügyminiszterekre hárult.
A magyar küldöttség alaposan felkészült, hogy az etnikai alapon álló területi igényeit előterjessze. A szakértők minden részletre kiterjedő dokumentációval érkeztek. A térképeken szerepeltek az összes népszámlálási adatok 1780-től 1930-ig. A szlovákok nem voltak felkészülve, s nem tudták cáfolni a magyarok érveit, a nemzetiségi elv helyett folyamatosan gazdasági és stratégiai szempontokat vetettek fel.
Ciano nagyon ambicionálta a jó szereplést. A bécsi fellépés előtt még azt is vállalta, hogy egy magyar szakértőkből álló delegáció alaposan felkészítse. Valószínűleg meg akarta mutatni a németeknek, hogy ő is komoly tényező.
A két döntőbíró 1938. november 2-án, a bécsi Belvedere-palotában hirdette ki döntését. A két fél igényei között az arany középutat választva az új határ a lehetőségekhez mérten követte az etnikai határokat. Ciano és Ribbentrop végül oly módon húzták meg az új határvonalat, hogy azzal a magyar fél által követelt jelentősebb települések egy részét - például Kassát, Munkácsot, Érsekújvárt - visszacsatolták, más esetben - például Pozsony vagy az északabbra fekvő Nyitra esetében - pedig a szlovák félnek kedveztek. A német többségű Pozsonyligetfalu és Dévény a Harmadik Birodalom része lett. Horthy korábbi ellenállása miatt sokkal többre nem számíthattunk. Hitler állítólag így summázta a történteket: „A magyarok túl sokat akarnak és túl olcsón.”
Magyarország a trianoni békeszerződéssel elvett területeiből visszakapott mintegy 12 ezer km2-t. Az átadott területen az 1941-es magyar népszámlálás 1 millió 62 ezer lakost talált, közülük 84%-a volt a magyarok aránya és mintegy 10% a szlovákoké. Az 1930-as - vitatott hitelességű - csehszlovák népszámlálás szerint a magyarok aránya itt 57% volt, a két adat eltérését azonban nem csupán az adatfelvételek és az adatközlések módszertani különbsége magyarázza, mivel a határváltozást népességmozgás is követett. Ugyanakkor 85 ezer szlovák került át a magyar oldalra és mintegy 67 ezer magyar maradt a szlovák oldalon.
Horthy Miklós Kormányzó bevonuláskor kiadott Hadparancsa:
"Honvédek!
A Trianon bilincsei alól felszabadult és újjászületett honvédség húsz esztendei nehéz várakozás után átlépi a magyar határt, melyet mindenkor ideiglenesnek tekintettünk. Egy millió testvér vár rátok odaát. Az ő számukra két évtizedes megpróbáltatás után Ti jelentitek minden reményük és vágyuk beteljesedését.
Hazamentek, elődeink drága vérével annyiszor megszentelt Felvidékünkre. Ezzel az érzéssel teljen meg lelketek és honvédségünk dicső múltjához méltóan, szeretettel zárjátok szívetekbe a visszanyert ősi magyar föld minden lakóját.
Büszkén és bizalommal bocsátalak utatokra azzal a biztos tudattal, hogy az örök igazság jogán és az új életre támadt magyar erő segítségével visszaszerzett magyar területeket, soha semmi szín alatt nem hagyjuk el többé.
Isten és a Haza nevében előre!"
A honvédség november 5. és 10. között vonult be a csehszlovák hadsereg által kiürített területre, ahol mindenütt örömmel fogadták őket. A határváltozást természetesen - pártállástól független - a politikai életben és a lakosság körében is kitörő lelkesedéssel fogadták, a visszatérő területek magyar lakossága pedig ugyancsak leírhatatlan örömmel köszöntötte a honvédség alakulatait, valamint a november 6-án Komáromba, majd 11-én Kassára bevonuló Horthy Miklós kormányzót. 1938. évi XXXIV. törvénycikket a Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területeknek az országgal való egyesítéséről.
Az első bécsi döntést követően a nagyhatalmak és a két kormány kiküldötteiből álló határmegállapító bizottság véglegesítette az országhatárt, aminek következtében mintegy két tucat falu cserélt gazdát a döntőbíróság által megállapítottakhoz képest.
A békeidőben született első bécsi döntést az európai nagyhatalmak (beleértve Nagy-Britanniát és Franciaországot) ekkor még nemzetközi jogi érvényűnek ismerték el, csak a II. világháború folyamán változtatták meg álláspontjukat.
Társadalmi fogadtatás
Annak ellenére, hogy területgyarapodásunkat a második világháborút később kirobbantó tengelyhatalmaknak köszönhettük - és ennek az árát sajnos sok szempontból meg is fizettük -, az első bécsi döntés igazságos(abb) volt, mivel javarészt etnikai alapon húzta meg a két állam közös határát. A Magyarországhoz visszacsatolt felvidéki területen az 1941-es népszámlálás 84%-ban állapította meg a magyarok arányát, és 10% körül a szlovákságét, ezzel együtt pedig az új határon túl mindössze 67 000 magát magyarnak valló - szlovák - állampolgárt regisztráltak. A döntést emellett jogi szempontból sem lehetett támadni, hiszen az ítélet a müncheni konferenciából eredően, a nyugati nagyhatalmak beleegyezésével - és önkéntes távolmaradásával - született meg.
A revíziós sikereket mámoros öröm kísérte. A visszatérő területek magyarságának maradéktalan boldogságában a hazai közvélemény egy emberként osztozott. Megrendítően és hitelesen tudósít az első bécsi döntés után a Pesti Napló:
„Alig ért véget Jacques Duval darabjának, a Francia szobalánynak első felvonása - a közönség már indult kifelé a foyerba -, amikor egyszerre újra szétcsapódott a függöny, mindenki sarkonfordult és a színpadra pillantott. A rivalda fényében Somlay Artúr jelent meg. Templomi csend lett s a művész megindult hangon jelentette be a közönségnek, hogy a magyar Felvidék újra egyesült az anyaországgal. Mint az imádságot, sorolta el Somlay Artúr a Magyarországhoz visszatérő városok neveit, s leírhatatlan jelenetek következtek. A közönség percekig tombolva ünnepelt, ismeretlen zsöllye- és páholyszomszédok szorongatták egymás kezét.” (Pesti Napló 1938. november 3., 8. o.)
Márai Sándor, aki maga is kassai születésű volt, így írt: „Húsz év után nincs itt egyetlen ember sem, aki másképp beszélne, mint magyarul; a csehek nem bírtak e falvak népével, nem bírtak ezzel a bodrogi tájjal, ezek a szöszke gyermekek úgy éneklik a Himnuszt, mintha a sorompón innen nevelkedtek volna. S ez az egész felszabaduló táj színmagyar: ennyi az igazság, amelyet nemcsak mi tudunk, akik mindig hirdettük, hanem szemével láthat most minden külföldi, akit sorsa e pillanatokban idesodor."
Viták a bécsi döntés megítéléséről
F. O. Miksche ezredes, ismert szakíró így összegzett: „Csehszlovákia mesterséges szüleménye egy békekonferenciának, a propaganda gyermeke, áldozatai Ausztria és Magyarország voltak. Új államokat alkottak, amelyek semmivel sem voltak kevésbé kevert nemzetiségűek, mint a Duna-birodalom volt. De hiányzott belőlük az összefogó erő és hagyomány... Nem tagadható, hogy a bécsi jegyzőkönyvekkel teremtett új határok sokkal inkább megfeleltek a népi határvonalaknak, mint az 1918-20-as határok.“ (Donauföderation. Salzburg, 1953.)
A maga korában a bécsi döntéseket a magyar közvélemény jelentős része a trianoni békeszerződés igazságos felülvizsgálatának tekintette. A korabeli kommentárok szerint Bécsben jóvátették a Trianonban elkövetett igazságtalanságokat, és ezt kizárólag nemzetiségi elvek alapján tették, nem véve figyelembe sem a történelmi szempontokat, amelyeket Magyarország akart érvényesíteni a saját előnyére, sem a gazdasági, közlekedéstechnikai és stratégiai ellenvetéseket, amelyeket csehszlovák részről hoztak fel a vitatott területek átengedése ellen.
Bár az egykori Felvidék déli sávjának visszakerülése a magyar revíziós politika sikere volt, mégis a magyar társadalom egy nem elhanyagolható része elégedetlen volt. A döntés létrejöttében nagy szerepet vállaló veterán diplomata, Kánya Kálmán nem is maradhatott pozíciójában. 1938. november 28-án elköszönt a külügyminiszteri bársonyszéktől. Kánya búcsúzását egy igencsak meglepő személy sajnálta, Miloš Kobr, Csehszlovákia akkori budapesti követe. Kobr egyebek mellett e szavakkal tájékoztatta feletteseit:
“Kánya makacs gyűlölettel volt eltelve a szlávok ellen, de politikai realizmusában hidegen számító volt és politikai terveiben mindig a magyar nemzet előnyeit nézte és nem vette figyelembe azt, hogy pillanatnyilag a magyar lobbanékonyságnak mi kedvez és terveiben nem számolt az itteni politikai közvéleménnyel.”
A II. világháború utáni békeszerződésekben a győztes hatalmak a két bécsi döntésben foglaltakat nem ismerték el, sőt a pozsonyi hídfő területével Magyarország területét még tovább csökkentették. Mindez összefüggésben állt a nemzetiszocialista Németország által vagy közreműködésével kötött valamennyi nemzetközi megállapodás semmissé nyilvánításával (egy kivétellel: az 1940-es craiovai megállapodás Románia és Bulgária között nem lett semmissé nyilvánítva a háború után sem). A térséget akkor katonailag ellenőrzése alatt tartó, (így a leendő határok kijelölésében meghatározó szerepet játszó) Szovjetunió érdekeinek a trianoni határok visszaállítása jobban megfelelt, ezért Magyarországgal szemben a béketárgyalásokon a hozzá etnikailag és kulturálisan közelebb álló országoknak kedvezett.
Az 1947-es párizsi békeszerződés óta a bécsi döntések többé nemzetközi politikai kérdésként nem merültek fel és azokra egyetlen magyar kormányzat sem hivatkozott.
Az első bécsi döntés teljesen elmérgesítette a magyar-szlovák viszonyt. Szlovákia elvesztett legértékesebb mezőgazdasági területeit, ez pedig ellátási és gazdasági problémákat okozott. Tiso, aki a döntés után a lemondását fontolgatta, igyekezett a felelősséget az előző csehszlovák kormányra hárítani. A Slovák című lapban kifejtette, hogy a tengelyhatalmak úgy bántak Szlovákiával, mint a csehekkel Münchenben. A szlovák politika a második világháború végéig napirenden tartotta a döntéssel elkerült területek visszaszerzését, és ez irredentizmus kialakulásához vezetett. A propaganda ezen területek visszaszerzésének szükségességét és a magyar uralom alá került szlovákok szenvedéseit hangoztatta. A szlovákok a Szent István-i eszmével a Nagymorva Birodalmat állították szembe, amely a bécsi döntéssel elvesztett területek és Morvaország Szlovákiához csatolását jelentette, az így létrejövő államból pedig minden kisebbség kitelepítését tervezték. Ferdinand Čatloš szlovák vezérkari főnök még 1944-ben is a területek visszaszerzését remélte, ha a szlovák haderő átáll a Vörös Hadsereghez.
A döntés nyomán nagy népmozgás indult meg és míg a szlovákok északra, addig az ottani magyarok az újonnan visszacsatolt területekre költöztek. Tiso mindent megtett annak érdekében, hogy megnyugtassa az elcsatolt részen élő szlovákokat és megakadályozza az értelmiség és különösen a tanárok tömeges menekülését. Ebben az időszakban állandó volt az elvándorlás, különösen a zsidók és csehek részéről és a döntés után a magyarok közül is sokan költöztek el. Pozsony lakossága tíz évvel korábbi szintre csökkent vissza 150 ezer főről 123 ezerre. Az első szlovák köztársaság 1939. március 14-i kikiáltását követően 70-100 ezer magyar élt az állam területén, akiket Esterházy János vezetett az Egyesült Magyar Párt vezetőjeként és a parlament egyetlen magyar képviselőjeként. Az új állam és Magyarország között annak első napjaiban kitört a kis háború, amelynek során a magyar erők újabb területeket szálltak meg az Ung völgyében. A magyar vezetés úgy érvelt, hogy a Cseh-Szlovák Köztársaság megszűnésével a bécsi döntés is érvényét veszítette, így Magyarország jogot nyert Kárpátalja megszerzésére.
A bécsi döntések csak átmeneti megoldást jelentettek a magyarság számára, ugyanis a Csehszlovákiában élő magyarok 1945 után kisebbségi jogaikat is elveszítették miattuk. Már az 1945-ös fegyverszüneti egyezmény is csak az 1937-es határok között ismerte el a magyar közigazgatást. A döntést, mint minden német területi változtatást, semmisnek nyilvánították a párizsi békeszerződésekben és a pozsonyi hídfő további három faluját csatolták Csehszlovákiához.
Bár az I. Bécsi döntést a nyugati hatalmak valóban elfogadták, a második világháború során fokozatosan szembefordultak vele. 1945. május 7-i döntésükkel annullálták, azaz visszamenőleg érvénytelennek nyilvánították. Ennek ellenére a II. világháború után Kárpátalja érdekes módon nem Csehszlovákiához, hanem az erősebb jogán a Szovjetunió kötelékébe került. A hatalmukat Kárpátaljára kiterjesztő államok a helyi lakosság véleményét soha nem igyekeztek kikérni, amennyiben az mégis kinyilvánította, a népakaratnak kizárólag az államérdeküknek megfelelő részét vették figyelembe.