Szabó Lőrinc: Az Ipoly ünnepén

Csak sírj, anyám, sírj! Egyszerű és igaz
szived átdobog a fiadéba. Sírj
és ne szégyeld, hogy itt talállak
térdreborulva a rádiónál:

én még nem tudtam sírni, de könnyeid
látva elöntött a zokogó öröm:
te voltál az igazi költő
abban a nagyszerű pillanatban,

mikor húsz évet visszapörölve oly
sok balszerencse s annyi viszály után
először mond most ujra boldog
hálaimát ez a meggyötört nép.

Csak sírj, sírj bátran! Ez nem a gyengeség
sirása, ez már isteni fájdalom,
a tisztulásé, gyógyulásé, -
és milliók szíve dobban össze

velünk egy hitben, míg az Ipoly felől
friss fénybe gyúl a százados ének. Ott,
azon a tájon éltem első
siheder éveimet, a szomszéd

Kürtös patakban törtem a nádat és
ha jött az árvíz, deszkatutaj repült
velem a tulsó part virágos
rétje fölött a hegyek felé: most

ép onnan int a teljesedő remény,
onnan perzsel a Szózat, a Himnusz és
mint trombitán, lobog a hangja
csontomon és husomon keresztül.

Sírj csak, sírj bátran, édesanyám! Nagyon
rád fér, hogy végre ne magadat sirasd,
és mireánk, hogy ujra merjük
hinni, csinálni a jobb világot.

(1938)