A déli harangszó

A Budavári Nagyboldogasszony Templomban<br/> Lotz Károly festményén középen Callixtus pápa, alul a felirat:<br/>'A nándorfehérvári diadal emlékére III. Callixtus pápa elrendeli a déli harangozást'
A Budavári Nagyboldogasszony Templomban
Lotz Károly festményén középen Callixtus pápa, alul a felirat:
'A nándorfehérvári diadal emlékére III. Callixtus pápa elrendeli a déli harangozást'

A déli harangszóval kapcsolatban máig számos tévhit él a köztudatban. Sokan tudják úgy, hogy a déli harangszót III. Callixtus pápa rendelte el bullájában Hunyadi János, a törökverő hadvezér nándorfehérvári fényes győzelme elismeréseképpen. De hogy valójában mi történt, ahhoz érdemes tételesen végighaladni az események sorozatán.

Történetünkben 1453. május 29-ig kell visszatekintenünk. Ekkor az alig 21 éves II. Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt, a Bizánci Birodalom fővárosát, a „városok városát". Mintegy nyomatékosítandó, hogy mire is lehet majd számítani tőle, az ifjú uralkodó felvette a Hódító melléknevet. Ezzel egyértelműen kifejezésre juttatta politikai ambícióit: a bizánci császárok örököseként igényt formál azok hajdani világuralmára.

Ekkor úgy tűnt, az Oszmán Birodalom terjeszkedésének semmi sem szabhat gátat. Nem volt kétséges, hogy a „hódító” rövid időn belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen indítja. Az európai közhangulatot a teljes kétségbeesés jellemezte. Már nem bíztak - egyébként nem teljesen indokolatlanul - a török útjába eső első számottevő akadály, a magyar királyság erejében. Hunyadi János erdélyi vajda az oszmánok elleni védekezés során többször is sikeres hadvezérnek bizonyult, ám az 1444-es várnai, majd az 1448-as rigómezei ütközet megmutatta, hogy ez az egyetlen ország képtelen lesz ellenállni a török támadásnak. Szilárdan tartotta magát tehát a meggyőződés, hogy a szultánt csak egy általános európai erőkoncentráció képes feltartóztatni. Miután Hunyadi János - „a töröknek egyetlen félelme és vallásunknak legerősebb kardja” - megvált a kormányzóságtól, teljesen reális volt a képlet, hogy külső segítség nélkül a magyarok képtelenek lesznek tartósan ellenállni. Európa számára pedig rettenetes csapás lett volna, ha a magyarok békét kötöttek volna a törökkel ...

A veszélyt elhárítandó V. Miklós pápa általános keresztes hadjáratot igyekezett előkészíteni, kevés sikerrel. Nikápoly után, ahol a keresztes lovagsereg döntő vereséget szenvedett, az ez irányú kísérletek kudarcra voltak ítélve. A remény akkor csillant fel, amikor 1455. áprilisában egy puritán, s a török veszélyt igazi szenvedéllyel átérző idős főpap, a spanyol Alfonso de Borja valenciai püspök emelkedett Szent Péter székébe III. Callixtus néven.

Az idős pápa beavatása után ünnepélyes esküt tett Konstantinápoly visszafoglalására. Saját vagyonát, a pápai vagyont és aranykincset pénzzé téve azonnal keresztes hadjáratot hirdetett. 1455. június 21-én Hunyadi megüzente a pápának, hogy ő maga 10 000 lovast, Magyarország még 30 000 katonát képes kiállítani. Ha a pápa és a burgundi herceg külön-külön, az aragóniai király és az itáliai városok együttesen 20-20 000 harcost küldenének - „mindent összeadva 100 000 főnyi sereg lenne: bizakodik (Hunyadi), hogy három hónap alatt oly csapást mér a törökre, hogy nem marad hely számára Európában, sőt reméli, hogy Jeruzsálemet is visszafoglalja…”

Callixtus pápa toborzó- és lelkesítő kampánya során hamar világossá vált, hogy a százezres keresztény csapat csak illúzió, de felhívása mégis szokatlanul nagy visszhangra talált. Minden addiginál nagyobb, főként csehekből és németekből álló keresztes had gyülekezett Bécs környékén. De olyan megfontoltan, hogy soha nem találkoztak a Hódító seregével. Azokat Hunyadi János, Magyarország főkapitánya és a hetvenéves itáliai ferences szerzetes, Kapisztrán János (Giovanni da Capestrano), valamint az általuk toborzott zsoldosok és a környék felkelt keresztesei, „parasztok, kézművesek, szegény emberek" állították meg Nándorfehérvár falainál.

A kontinens török vésztől tartó lakói pánikba estek, és e légkörben, jobb híján, isteni csodában bízva született meg 1456. június 29-én III. Callixtus pápa utóbb Bulla orationum néven emlegetett bullája, amely az egész egyházra elrendelte, hogy napi háromszori harangszó szólítson imára minden hívőt a kereszténység védelmében.

Harangszó és ima a pogányok ellen

A bulla több példánya is ismert. Közöttük van ugyan némi szövegbeli eltérés, de tartalmilag számottevően nem térnek el egymástól. Dátumuk sem egyezik meg, az egyik június 20-ra, a másik június 29-re van dátumozva. A korabeli másolási technikára tekintettel ez teljesen érthető. De akármelyiket is fogadjuk el, ennek alapján azt kell megállapítanunk, hogy a déli harangszó nem július 22-i a nándorfehérvári diadalról való megemlékezésül szól nap mint nap.

A bulla célja az volt, hogy a muszlimoknál naponta ötször imára hívó müezzin kiáltásához hasonlóan a keresztényeket is imára szólítsa a magyarországi keresztes seregnek a törökök elleni győzelméért.

III. Callixtus pápa a keresztény világ főpapjaihoz intézett levelében leírja, milyen nehéz helyzetbe került a kereszténység Konstantinápoly elestével. Felsorolja az addig tett intézkedéseit. Az egyháziakra tizedet vetett ki, hogy legyen miből fedezni a védekezés költségeit. Követeket küldött mindenfelé, hogy keresztes hadjáratra készüljenek, a keresztény fejedelmek pedig béküljenek ki egymással. A katonaság parancsnokát (Lodovico Trevisano) pedig megbízta, hogy tengeri hajóhadat vezessen. A keresztes hadjáratban részvételre buzdítja az egész kereszténységet. A hadjárat csak Isten áldásával vezethet eredményre, ezért vezeklést, fohászt, imádságot és Istennek tetsző cselekedeteket vár el a keresztényektől.

„Hogy az egész nép, fajra és nemre való tekintet nélkül, ezeknek az imáknak és búcsúknak részese legyen, megparancsoljuk és elrendeljük, hogy az összes városok, területek és helyek minden egyes templomában a három órai és az esti ima között, ('inter nonas et vesperas') tudniillik az esti imára való harangozás előtt, de legalább olyan tájban, egy vagy több zengő haranggal, hogy jól hallhatók legyenek, félórás időközönként háromszor harangozzanak minden egyes nap, ahogy este az Angyali üdvözletre harangozni szokás, és akkor ki-ki az Úr imádságát, azaz a Miatyánkot és az Angyali üdvözletet, vagyis az Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljest háromszor mondja el.”

Előírta, hogy bíborosig bezárólag minden pap misében emlékezzen meg a veszélyről, és imádkozzák el az "Omnipotens sempiterne Deus" kezdetű, pogányok elleni imát. De bullája nem csak a papságnak szólt. A jól hallható harangok minden keresztény hívőt hívtak az imára. Az egy alkalommal imádkozók 40 nap, a háromszor térden állva könyörgők 100 nap búcsúban részesültek.

Aligha kétséges a bulla magyar vonatkozása, ennek ellenére egyetlen szóval sem említik benne a veszélynek leginkább kitett Magyarországot.

Számtalan jele van azonban annak, hogy III. Callixtus pápa és a kortársak az ima erejének tulajdonították, hogy a Kapisztrán Szent János gyújtó hatású beszédeinek hatására összegyűlt keresztes seregek Hunyadi János vezetésével 1456-ban megvédték a kereszténység védőbástyáját, Nándorfehérvárt. A pápa augusztus 6-án értesült a diadalról, és ezt követően ő maga is új értelmezést adott korábban kiadott bullájának. Az imák ettől kezdve már a nándorfehérvári csodáért szóló hálaadás imáiként szerepeltek a pápai oklevelekben. „Minthogy Isten győzelemre segítette a keresztények fegyvereit, az elmondott imák egyben a hálaadás imái legyenek.” E mondataival maga III. Calixtus pápa teremtett kapcsolatot a harangszó és a győzelem között. Ezt még azzal is fokozta, hogy a győzelem híre vételének első évfordulóján, a keresztény naptár szerint az Úr színeváltozásának (Transfiguratio Domini) napján elrendelte, hogy e napot az egész kereszténység ünnepként tisztelje.

A győzelemből fakadó lelkesedés azonban hamarosan lelohadt, s alig fél évszázad múltán VI. Sándor pápa (1492- 1503) a jubileumi Szentévben, 1500. június 1-jén, ismét bullában hívta fel az egész keresztény világ figyelmét a veszélyre. A jubileumi évet 1501 vízkeresztjéig (január 6.) meghosszabbította, és bevételeit a keresztes hadra rendelte. (Hogy ez nem kevés pénz lehetett, jól mutatja: a Szentév kezdetén csak Magyarországról mintegy kétszázan, az év folyamán még háromszázan iratkoztak be a római Szentlélek Társulatba.) Összehívta a pápa a keresztény fejedelmek követeit is, megpróbált szövetséget összekovácsolni a kereszténység védelmére. Ennek eredményeként 1501. május 27-én ünnepi misén hirdették ki a pápa, a magyar király és Velence hármas szövetségét. Elrendelte továbbá, hogy szóljon ismét az egykori győzelemre emlékeztető, imára serkentő harangszó. VI. Sándor pápa azonban változtatott a III. Callixtus által elrendelteken: ettől kezdve a harangszó délben, és nemcsak a keresztes hadjárat tartama alatt, hanem örökre szólal meg, jelezve, hogy a kereszténység védelme nem pillanatnyi feladat, hanem minden időben és minden helyen fontos kötelesség.

'A harang értünk (is) szól!'
'A harang értünk (is) szól!'

Tehát, hogy a kereszténység védelmében harangszó szólítsa imára a híveket, az III. Callixtus pápának köszönhető, s hogy ez minden délben így legyen, azt VI. Sándor pápa rendelte el több mint fél évezrede. Ne legyen semmi kétségünk, a pápai imaszándék az isteni csodának szólt, előbb létrejöttéért könyörgés, utóbb megvalósulásáért hálaadás formájában. De mi magyarok nyugodt szívvel lehetünk büszkék rá, hogy az isteni csoda megvalósítására Hunyadi kardja és Kapisztrán keresztje találtatott méltónak. Csak ő általuk vált lehetővé, vált aktuálissá a hálaima. De e történeti tények egyáltalán nem csökkentik a nándorfehérvári hősök haditettének súlyát és jelentőségét. A déli harangszó félezer évet is meghaladó hagyománya pedig fényes bizonyítéka, hogy az emlékezet még a közbeeső másfél évszázadnyi török hódoltság ellenére is számon tartotta és emlékét hosszú évszázadokon át életben tartotta a győzedelmes csata tényét. Az pedig, hogy ez a közös hagyomány meg is maradjon, csakis rajtunk, utódokon múlik.