Kőszeg ostroma

Jurisich Miklós
Jurisich Miklós

„Bátorkodom védeni ezt a kis és gyenge várost a török erő előtt, nem ezért mert reménykednék, hogy meg tudom védeni, hanem azért hogy rövid időre megállítsam az ellenséget és ezzel a keresztény uralkodóknak időt nyerjek arra, hogy kellően fölkészüljenek a védelemre. Csakis ezért tettem ki az életem a legnagyobb veszélynek.” (Jurisich Miklós levele I. Ferdinándhoz)

„A városkának volt egy erős kis vára, amely hat évvel a mohácsi vereség után feltartóztatta és visszaverte a törököt. Kétezren védték a képtelen túlerővel szemben egy teljes nyári hónapon át, esztelen bátorsággal és okos tárgyalásokkal, mert akkor már tudták, hogy kivel van dolguk. Tizennyolc heves rohamot állt ki a vár és a védők: városlakók, polgárok, parasztok, katonák; akkor az ostromló kimerült, feladta, elvonult örökre. Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén védeni egy kis várat, a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, s a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját." (Ottlik Géza: Iskola a határon)



Kőszeg 1532. évi ostroma a magyar hadtörténet egyik legragyogóbb fejezete: a kicsiny Kőszeg várát Jurisich Miklós kapitány a maroknyi védősereggel 25 napon át hősiesen védelmezte a majdnem százszoros túlerővel szemben.

Mohács után az ország állandó csatározások helyszíne lett. Magyarország lényegében megszűnt önálló európai politikai tényező lenni. Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János is az ország királyának tartotta magát. A belső megosztottságot kihasználva a törökök egyre nagyobb területet hódítottak meg, ami aztán szükségszerűen hozta magával az ország két, majd három részre szakadását. Az ország területén folyó harcok pedig valójában nem szóltak másról, mint a nagy török szultán, Szulejmán és a Habsburg-család (Ferdinánd magyar király és Károly német-római császár) viaskodásáról a hegemóniáért.

1529-ben Szulejmán már Bécs városát is megostromolta, igaz sikertelenül. Ferdinánd a következő években többször próbált békét kötni a szultánnal, de a Porta rendszerint elfogadhatatlan feltételeket szabott. A békéért cserébe Szulejmán Magyarország teljes hűbéri alávetése mellett már Bécset is magának követelte. Ferdinánd természetesen elutasította az ajánlatot, de helyzetét súlyosbította. hogy a német-római birodalom protestáns fejedelmei V. Károly császár ellenében Schmalkaldenben szövetségre léptek. Így még 1532 tavaszán is küldött követeket Konstantinápolyba, ők azonban már útközben találkozhattak Szulejmán és Paragli Ibrahim nagyvezír felvonuló seregeivel.

Kőszeg várának és védmürendszerének látványrajza
Kőszeg várának és védmürendszerének látványrajza

A török hadjárat célja vélhetően Bécs ostromának megismétlése volt, bár egyes történészek a későbbi események tükrében kételkednek ebben. A szultán szokatlan útvonalat választott: amikor július 17-én elérte Eszéket, a szokásos, a Duna mentén északra vezető hadiút helyett a Dráva völgyét választotta és a mai horvát-magyar határ mentén haladt északnyugat felé. Zákánynál északra fordult, és a Nyugat-Dunántúlon átvágva augusztus 5-én elérte Kőszeget, és megkezdte a vár ostromát.

A szokatlan útvonalválasztás okát nem ismerjük. Feltehetően az élelmiszerellátás játszott ebben szerepet. A szultán arra számíthatott, a harcoktól jobban megkímélt vidéken könnyebb lesz biztosítani az utánpótlást a seregének. Lehet, hogy egyszerűen csak a Bécs felé vezető legrövidebb utat választotta. De elképzelése nem vált be. A lakosság elmenekült, sok esetben megsemmisítették az élelmet, így a nagy létszámú török sereg ellátása egyre nehezebbé vált. A kedvezőtlen időjárás és a dunántúli rossz útviszonyok mellett hiába nem ütközött ellenállásba sehol sem az oszmán haderő, mégis három hétbe tellett mire elérték a határ közelében fekvő Kőszeg várát. Ez az időveszteség később döntőnek bizonyult.

Kőszegen és Bécsben már várták

Európát nem érte váratlanul a szultán támadása. A német-római birodalom szinte minden országából érkeztek seregek a császárváros megsegítésére, még a pápa is küldött csapatokat. Összlétszámuk elérhette a 80-100 ezer főt, vagyis bőven fölvették a versenyt Szulejmán seregével, egyes vélemények szerint jóval erősebbek is voltak. A sereg Bécs alatt várakozott, és fő célja az volt, hogy akár ütközetet is vállalva megakadályozzák a város újabb ostromát. A német rendek azonban a támogatásukat ahhoz a feltételhez kötötték, hogy a sereg nem lépheti át Magyarország határát.

Eközben Jurisics Miklós, Kőszeg várának kapitánya is készülődött. Jurisics, aki több isztambuli követségből is ismerte a törököt, 1529-ben, Bécs sikertelen ostroma után kapta Kőszeg várát Habsburg Ferdinánd főhercegtől. A főherceg sok pénzzel tartozott Jurisicsnek, és mivel nem tudott fizetni neki, zálogba adta a várat, a hozzá tartozó uradalmakkal. Jurisics nem tudta sokáig élvezni a birtokát, hiszen 1532-ben már ostromra kellett készülnie.

Jurisics Miklós kamarása így mutatja be az erőviszonyokat: „A várban nem állomásozott rendes katonaság, hanem csak 28 várőr és 18 lovas. A várfalak közé a városkörnyéki falvak menekültjei, jobbágyok érkeztek, mintegy 700 férfi, közel ezer asszony és kétezer gyerek. Összesen háromszázezer török érkezett. Közülük Kőszeg bevételére húszezer janicsár és negyvenezer katona indult meg." Jurisics megjavíttatta a vár falait, minden vagyonán lőport vásárolt, és a környék valamennyi fellelhető élelmét a várba szállította. Ezzel kettős célja volt: egyrészt gondoskodni az ostrom alatti szükségletekről, másrészt megnehezíteni a török ellátását.

A kőszegi várban látható bronzból készült emléktábla
A kőszegi várban látható bronzból készült emléktábla

A kőszegi vár ura együttműködött a környékbeli várak és földek uraival: a szomszédos, amúgy Szapolyai-párti Nádasdy Tamás is segített. Az újabb kutatások szerint Jurisics szoros együttműködött a nyugat-magyarországi rendekkel, és az alsó-ausztriai, karintiai és stájer nemesek is támogatták. Ez sok esetben a környéken a törököt zaklató lovas seregeket jelentett, akik például Hans Katzianer alsó-ausztriai főkapitány parancsára fölgyújtották a Rába menti malmokat, hogy megakadályozzák a töröknek a búza megőrlését. Nem csoda, ha a janicsárok föllázadtak Kőszeg alatt.

Jurisicsnak a vár védelmét elhatározó döntésében szerepet játszhatott, hogy a szultán addig egyetlen várat sem ostromolt meg. Több fontos erősséget hagyott maga mögött úgy, hogy nem vette őket birtokba. Jurisics is abban reménykedhetett, hogy a szultán elmegy mellette, ő pedig csatlakozik majd a Bécs alatt gyülekező sereghez.

Az ostromot a törökök augusztus 5-én kezdték meg, a várral szemben négy ponton felállított ágyúkkal napokig lövették Kőszeget. A vár védői nem törtek meg, ezért augusztus 13-án a nagyvezír rohamot vezényelt a falak ellen, de a janicsárok támadását a védők ádáz közelharcban sikeresen visszaverték. Majd a korban még újnak számító aknaásás következett, törökök megpróbálták lőpor segítségével felrobbantani a falakat. Jurisics érdeme, hogy néhány aknát, a kevéssé képzett védőkkel meg tudott semmisíteni, gyakorlatilag csak egy kísérlet hozott sikert. Ugyanakkor ez az egy akna is elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy több méteres falszakaszt leromboljon, ezért a janicsárok hamarosan újabb - sikertelen - rohamot indítottak Kőszeg bevételére. Az ostrom gyakorlatilag a kor hadművészetének egész technikai repertoárját felvonultatta, ugyanis a következő napokban a törökök ostromtornyok építésébe fogtak, melyeket a védők gyújtogatással próbáltak megsemmisíteni.

Az ostromot Musztafa Djelalzade a következőképpen írja le. Sorait olvasva rácsodálkozhatunk a tárgyilagos történetírás egy remek darabjára: „Ibrahim pasa őméltósága (...) Kőszeg várához előőrsként elküldte csapatait, hogy öljék meg az ott lakó másvallású gyaurokat. A vár alá érve heves, véres harcba bocsátkozott. Nevezett várost egy nehezen megközelítő domb aljára építettek. A falai olyan vastagok mint az egész világ, tornyai magasabbak a csillagoknál, és annyira erősek, hogy azt még leírni sem lehet. Ha távolról szemügyre veszed, akkor látod benne a várak falait és a lőállásokat. Különös erőssége folytán híre messzire elterjedt. Az előtte és körülötte folyó csatorna annyira széles és mély, hogy azt még az okos ember szemei sem mérhetnék fel. Az a csatorna is külön védelmet képez. Ha valaki belevetné magát a vízbe, nem tudna a meder aljára érni, de azon nem is lehet átkelni, csak a madár tudja átröpülni. A város külső fala mögött még néhány sor várfal húzódik őrtornyokkal együtt, s közöttük kanálisok folynak teli vízzel. A lagimdzsik (aknászok) szörnyű nagy fejszéikkel aláásták a várfalat és már-már a földgolyó közepére értek. Elhelyezték az aknákat, s a lőport meggyújtva a várfalakat felrobbantották, és a harcra kész csapatok a város ellen rohamra indultak, magasra tartva zászlóikat, ezeket kiáltva: Allah, Allah a hatalmas!”

A várostrom során Jurisics számos segélykérő levelet intézett királyához, de az uralkodó nem mozdította el Bécset védő seregeit, mert a birodalmi gyűlés kifejezetten tiltotta, hogy a török ellen összegyűlt had átlépje a birodalom határát. Ráadásul Ferdinánd és Károly nem akarta megosztani seregét. A vár védői így teljes reménytelenségben készülhettek az augusztus 27-én indított általános támadásra. A küzdelem több mint 24 órán át tartott. A törökök már kitűzték Kőszeg tornyaira a lófarkas zászlót, de a védők a vár belsejében még így sem adták meg magukat. A kapitány 27-én és 28-án még kicsempészett egy-egy levelet Ferdinándnak, amelyben beszámolt reménytelen helyzetéről és arról, hogy szerinte Szulejmán nem fog Bécs ellen menni. Igaza is lett.

A mindent eldöntő, megsemmisítő végső török roham - máig rejtély, mi okból - elmaradt. Helyette a szultán kompromisszumot ajánlott: ha névleg meghódolnak, és kitűzik a lófarkas zászlót a várra, birtokon belül maradhatnak és nem kell átadniuk a várat. Jurisics Ibrahim vezírrel tárgyalt, akit még isztambuli követségéből ismert. Ekkorra Jurisicsnek mindössze kétszáz embere maradt, maga is sérült volt, a falak romokban hevertek. Megbízott a törökben, és nem akart a romok között halni, mint később Zrínyi Miklós. Kitűzték hát a lófarkas zászlót, Jurisics pedig a török táborban meghódolt a szultán előtt. A török ezúttal tartotta a szavát: 1532. augusztus 29-én 11 órakor már nem volt ott a török sereg a vár alatt. A következő évben a császár a harcban megsebesült Jurisicsot báróvá emelte, majd a várat 1537-ben örökbirtokul adományozta neki, 1538-ban pedig az öt alsó-ausztriai terület kapitánya lett.

Vajon mi volt Szulejmán célja?

Hogy miért adta fel a török, nem tudni. A történészeknek máig komoly fejtörést okoz Szulejmán viselkedése. Már az meglepő, hogy Eszéknél nyugatra fordult, Kőszeg ostroma pedig különösen váratlan lépés volt Bécs ostroma szempontjából. Elképzelhető, hogy Szulejmán augusztusban már nem is akart Bécs alá vonulni és a város ostromába fogni, hiszen a hosszúra nyúlt felvonulás miatt a nyár végén már nem lett volna idő egy hosszú ostromra.

Jurisics Miklós szobra a belső vár kapuja előtt
Jurisics Miklós szobra a belső vár kapuja előtt

Azt sem zárhatjuk ki, hogy Szulejmán pontosan ismerte az egyre erősebb keresztény fősereg erejét és nem akart vele megütközni. Kőszeg csak ürügy volt a csata elhalasztására. Tervének az is része lehetett, hogy Kőszeg gyors meghódítása után sorra hódoltatja meg a nyugat-magyarországi és alsó-ausztriai várakat, és kicsalja Bécs alól a gyülekező sereget, és nyílt terepen megütközve velük jelentős csapást már rájuk. A várak meghódoltatásával hátországot biztosíthatott volna magának egy későbbi bécsi ostromhoz, hiszen 1529-ben éppen a stabil hátország hiánya volt kudarcának egyik oka.

Hogy miért adta fel a török, nem tudni. Az azonban biztos, hogy hősies helytállásuk nyomán Jurisich és Kőszeg védői hősökként vonultak be a történelembe. A várvédők kitartásar korántsem volt hiábavaló, hiszen a védők hősiessége számos határvidéken fekvő erősséget és települést megmentett az oszmán hódítástól és a fosztogatásoktól. Jurisichék helytállása azóta is a magyar történelem egyik legdicsőbb haditettének számít, mely leginkább arra tanít, hogy a győzelem reményét még a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni.

Kőszeg ugyanakkor igazolta a végvárak jelentőségét. Nyílt csatában a török hadsereg ekkor eredményesebben harcolt, mint az európai, de a várfal mögött történő védekezéssel sikerrel lehetett felvenni vele a harcot, sőt akár fel is lehetett őrölni. Kőszeg előhírnöke volt a jövendő évtizedek hadakozásainak, ami legjobban az 1543-as, majd 1552-es hadjáratokban tűnt ki. Nyílt csatákkal több mint százötven évig nem mertek próbálkozni a keresztény erők a török fősereg ellen.