- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Júliusi jeles napok
- A nándorfehérvári diadal
A nándorfehérvári diadal
„Mert hisz él még... él örökké / A dicső Hunyadi János." (Arany János)
A nándorfehérvári diadal a magyar-török háborúk egyik jelentős eseménye. 1456. július 4-21 között a keresztények (magyarok és szerbek) Szilágyi Mihály vezetésével hősiesen védték Nándorfehérvár (a mai Belgrád) várát II. Mehmed török szultán több mint tízszeres túlerőben levő ostromló seregével szemben, majd július 22-én Hunyadi János vezetésével a vár melletti csatában legyőzték a törököket. Az eseményt nemzetközi jelentőségére és hosszú távú következményeire tekintettel a magyar hadtörténelem az egyik legjelentősebb magyar győzelemként tartja számon. A győzelem mintegy hetven évre megállította a törökök további európai terjeszkedését és Magyarország meghódítására irányuló próbálkozását.
Előzmények
A 14. és 15. században az Oszmán Birodalom rendkívüli gyorsasággal terjeszkedett. Fokozva az Európára nehezedő veszélyt 1451-ben a fiatal, mindössze 19 éves II. Mehmed szultán személyében becsvágyó és tehetséges uralkodó került az élére. Uralkodása második évében Bizánc elfoglalásával méltó fővárost adott birodalmának. Hadserege szervezettségét és harcértékét tekintve a kor európai hadseregei fölött állt.
E tekintélyes erő birtokában II. Mehmed a bizánci császárok utódának tekintette magát, és birodalmát Európa és Ázsia legnagyobb hatalmává kívánta fejleszteni. Az ifjú uralkodó felvette a Hódító melléknevet, egyértelműen jelezve politikai ambícióit. Ekkor úgy tűnt, az Oszmán Birodalom terjeszkedésének semmi sem szabhat gátat. Nem volt kétséges, hogy a „hódító” rövid időn belül teljes haderejét a keresztény Nyugat ellen indítja.
Az európai terjeszkedés első lépéseként 1454-ben megszállta a Szerb Királyság nagy részét, és birtokba vette az ottani gazdag ezüstbányákat. Az európai közhangulatot ekkor a teljes kétségbeesés jellemezte. Általános meggyőződés volt, hogy a török áradatot csak egy általános európai erőkoncentráció képes feltartóztatni. Ennek érdekében V. Miklós pápa, majd utóda III. Callixtus pápa keresztes hadjáratot igyekezett előkészíteni, kevés sikerrel. Nikápoly után, ahol a keresztes lovagsereg döntő vereséget szenvedett, az ez irányú kísérletek kudarcra voltak ítélve.
Nándorfehérvár, „Magyarország kulcsa”
Nándorfehérvár kulcsszerepe földrajzi helyzetéből adódott. A korabeli hadseregek felvonulásakor a legnagyobb problémát az ivóvízellátás, illetve az élelem- és hadianyag-utánpótlás jelentette. Mindezekre a kézenfekvő megoldást a folyó vizek jelentették, ezért a támadó csapatok igyekeztek valamilyen folyóvíz közelében maradni.
Egy Magyarország felé támadó, nagyszámú embert és állatot felvonultató török hadsereg számára ezért szinte csak a Duna irányában történő támadás jöhetett szóba. Nándorfehérvár elfoglalása jóval több előnnyel kecsegtetett, mint mondjuk egy erdélyi betörés. Várát megkerülni sem lehetett, mert egyrészt ezzel a török hadsereg elesett volna a vízi szállítás lehetőségétől, másrészt a várba beszállásolható többezres védősereg állandó fenyegetést jelentett volna a török csapatok hátában.
Végső soron Nándorfehérvár nélkül a szultán kockáztatta volna hadjárata sikerét, hiszen a folyó lezárásával seregét könnyűszerrel kiéheztették volna. Nem véletlen, hogy az 1521-es, sikeres török ostrom később a magyar védelmi vonalak összeomlását eredményezte. A Nándorfehérvárban rejlő lehetőségekkel II. Mehmed is tisztában volt, ezért 1456. július 4-én ostrom alá vette a Száva és Duna találkozásánál fekvő várost.
A kulcsfontosságú helyen fekvő erősség megvédésének szükségessége nyilvánvaló volt mind a magyar, mind más európai vezetők számára, ám a hazai és a nemzetközi viszonyok kuszasága azt eredményezte, hogy erőiket nem tudták megfelelően koncentrálni. Sem az V. Miklós, majd utóda, III. Callixtus pápa által hirdetett keresztes hadjárat, sem a magyar főurak, illetve más keresztény uralkodók által ígért segítség nem állt készen az ostrom idejére. Látszólag minden európai állam megmozdult, de az ígért segítségből csak nagyon kevés valósult meg. A keresztes eszmét ismét érvénytelenítette a szűk államérdek. A birodalmi gyűléseken megszavazott pénzt nem tudták összeszedni, a keresztes hadak szervezése lassan haladt, nagy részük csak az ostrom után érkezett meg, VII. Károly francia király még a keresztes bulla kihirdetését is megtagadta, és végül a befolyt török tizedet is az Anglia elleni háborúra fordította.
Egyedül a Kapisztrán János (Giovanni di Capistrano) által vezetett keresztes sereg érkezett a csata érdemi részét tekintve időben. De fegyverzetbeni és kiképzésbeli hiányosságaik miatt inkább tekinthetjük őket kiképzetlen, de lelkes önkénteseknek, mint komoly fegyveres erőnek. Így valójában Szilágyi Mihály várkapitánynak és sógorának, Hunyadi Jánosnak kellett szembenéznie a várható török támadással. Szilágyi Mihály körülbelül 7000 főnyi várőrségére számíthatott, a Szegeden táborozó Hunyadi pedig hivatali és magánbirtokai erőforrásait felhasználva ehhez újabb 12 000 katonát tudott hozzátenni. A török had létszámát a korabeli szemtanúk legalább százötvenezresre becsülték, és ha ez az új kutatások szerint túlzó is, Hunyadinak és Szilágyinak a legóvatosabb becslések szerint is többszörös túlerővel kellett szembenéznie.
A seregek felvonulása
A török sereg a Duna és a Száva között ütött tábort, a szárazföldi csapatok a Duna és a Száva összefolyásának vár előtti részét szállták meg. A török Hajóhad a víz felől a várhoz vezető utat igyekezett elzárni, hogy elszigetelje a várvédőket Hunyadi és Kapisztrán közeledő seregétől. Hajóikat szorosan egymáshoz láncolva Zimony fölött elzárták a Dunát. Ez volt az első ismert hajózár a történelemben. A part felől azonban nem védték magukat, s ez végzetesnek bizonyult.
A szultán a Konstantinápolynál szerzett tapasztalatok nyomán a várvívás első napjaiban mozsárágyúira hagyatkozott, hogy kímélje erőit a felesleges áldozatoktól. A huszonhét ostromágyú, hét mozsár és több száz kisebb ágyú erejére alapozva II. Mehmed a jelek szerint csak egyetlen rohamot tervezett. A védőket kiéheztetéssel kívánta gyengíteni, másrészt tüzérségével a falakat próbálta annyira lerombolni, hogy az utolsó roham már szinte nyílt terepen folyhasson. Az ostrom első szakaszában a védőknek nem voltak veszteségeik, de a megnövelt létszámú sereg élelme fogytán volt.
A hajózár miatt ekkor még Hunyadi és Kapisztrán serege nem tudta befolyásolni az ostrom menetét. Amíg a törökök uralták a Duna Zimonyon túli szakaszát, a várba nem juthatott be erősítés, és - mivel a magyar és a török sereget a Száva választotta el egymástól - Hunyadi az ostromló török sereget sem tudta megtámadni. A magyar felmentő sereg első feladata így a dunai hajózár áttörése volt.
Hunyadi János egy nagyobb és negyven kisebb hajóval rendelkezett, s bár a környék szerb hajósaitól több mint száz dereglyét szerzett és Brankovics György is küldött néhány szerb sajkát, a magyar hajóhad így is jelentős minőségi hátrányban maradt a törökkel szemben. A későbbi események bizonyították, hogy a törökök előnytelenül osztották el csapataikat.
A törökök nem számolták fel a vár körül a part menti kikötőket, így július 14-én a magyar sereg két irányból is rájuk tudott rontani. A parton a nehézlovasság ügyelt arra, hogy a törökök ne legyenek képesek segítséget küldeni. A magyarok a kicsi hajókat, sokszor inkább ladikokat megerősítették, orrukba több esetben ágyút is szereltek, és erős fegyverzetű katonákkal látták el őket.
Az első roham nem járt sikerrel, a kis magyar hajók nem tudtak annyira felgyorsulni, hogy a török hajózárat átszakítsák. Mindkét oldalon nagy veszteséggel járó állóharc kezdődött. A magyar dereglyék összetorlódtak a török hajózár előtt, így a katonáknak nem volt hová menekülniük. Egyik oldalnak sem maradt más választása, mint az elkeseredett harc. A török Szeád-ed Din leírása szerint „A Száva és a Duna vérfolyammá vált, a zöld mező tulipánszínt öltött. A hajókon tomboló vérözönben küzdő bátrak a folyó vizén átúszva jutottak szárazra a várnál.”
A több mint öt órás harc döntő fordulatot vett, amikor Szilágyi Mihály negyven naszádja - válogatott, hajózáshoz értő, rác nemzetiségű harcosaival - be tudott avatkozni a magyar hajóhad megsegítésére. A két oldalról szorongatott törökökkel szemben a magyarok számbeli fölénye és nagyobb mozgásszabadsága lassan éreztetni kezdte hatását. Thuróczi János krónikája szerint „…sok vért ontottak ki, és mindkét fél bajvívóiból a fürge halak számára lett eledel. Végre hosszú küzdelem után a magyarok győztek, és még hevesebben rárohanva a törökökre, szétszaggatták és lángba borították vasláncokkal összekapcsolt hajóikat.” A dunai ütközetet a magyar csapatok nyerték, megnyílt a várba vezető út a felmentő sereg előtt, Hunyadi és a keresztesek egy része csatlakozott a védőkhöz. A maradék had a Száva szigetén ütött tábort, folyamatosan fenyegetve a törökök bal szárnyát.
Az ostrom második szakasza, a török roham
Thuróczi szerint amikor II. Mehmed értesült a dunai vereségről, a következőt mondta: „Nehezebben ugyan, de elnyerjük, amit akarunk!” A szultánnak minden oka megvolt az optimizmusra, serege az elszenvedett vereség után is jelentős erőfölényben maradt. A szakadatlan tüzérségi tűz szinte már romhalmazzá változtatta a várat. Már Hunyadi szerint is „inkább mező volt, semmint erősség”. Ilyen terepen a török túlerő könnyen érvényesíthetőnek tűnt. Ennek ellenére valószínűsíthetjük, hogy a 21-ére II. Mehmed által elrendelt általános roham korai próbálkozás volt. Az idő múlása - az ellátási nehézségek, az elharapódzó pestis és a tétlenségre ítélt hadseregekben szokásos problémák miatt - nem kedvezett a török seregnek, ezért a szultán július 21-én kiadta a parancsot a döntő rohamra.
A török hagyományos taktikával támadott, elől az alacsonyabb harcértékű erők, hogy a védők tüzét magukra vonják, mögöttük a szpáhik és a janicsárok. A védők a hatalmas nyomásnak nem tudtak ellenállni, néhány óra múlva kénytelenek voltak feladni a várost.
A következő roham során mindkét fél pihent erőket is mozgósított, és elkeseredett küzdelem bontakozott ki, melyben a védők élveztek előnyt, ugyanis a szűk, romos terepen nem tudott érvényesülni az ostromlók létszámfölénye. Ennek ellenére a vár helyzete válságosra fordult, egy, a belső várban tartott tanácskozáson még a megadás lehetősége is felmerült. A magyarok mégis a harc mellett döntöttek, s következett a harmadik roham, melynek során a legkritikusabb pillanatban került sor a horvát származású Dugovics Titusz legendákban megénekelt állítólagos hőstettére. Éjfél körül a harc már a vár falai körül folyt, amelyen ekkor már öt török zászló lobogott. A szultán komoly jutalmat ígért harcosainak a lobogó kitűzéséért, a magyarok ezt természetesen igyekeztek megakadályozni. E köré fonódott a fiktív Dugovics legendája. A fáma szerint látván, hogy egy török kitűzi a próféta zöld zászlaját a várfokra, odarohant, és mivel nem bírt az ellenséggel, magával rántotta őt a mélybe. Történelmileg vélhetően több katona alakja testesült meg egy személyben, hőstette pedig az önfeláldozó magyar katona jelképévé vált.
Hajnalban Hunyadi újra kitört, de mivel mindkét sereg súlyos veszteségeket szenvedett és vészesen kimerült, a fővezérek inkább a kivárásra játszottak. Minden vezéri szándék ellenére mégis döntő fordulatra került sor. A keresztesek előbb a várból, majd az addig tétlenségre kárhoztatott csapataikkal a Száván túlról is kezdtek átszivárognia török tábor felé, és birtokba vettek egy dombot a Száva mentén. A szigetről egyre többen csatlakoztak, így Kapisztránnak nem volt más választása, mint átmenni hozzájuk. A fellelkesedett kereszteseket a balszárnyon álló anatóliaiak ágyúi felé fordította, akik futásnak eredtek, nem feltétlenül gyávaságból, hanem talán azért, mert jelentős részük keresztény zsoldoskatona volt, akikre nagy hatással lehetett a Kapisztrán vezette keresztes had. Ekkor mindkét parancsnok riadót rendelt el. Mehmed lépett először - és vesztett. Legerősebb csapataival a keresztesek ellen fordult, védtelenül hagyva a várkaput és a jobb szárnyon álló ruméliai tüzérséget. Hunyadi észrevette a lehetőséget, legképzettebb katonáival megtámadta a ruméliai ágyúkat, majd részben azok tüzét is korábbi gazdáik ellen fordítva hátba támadta Mehmed főerőit. A teljes megsemmisülést csak a Száva partjánál állomásozó szpáhik közbelépése tudta megakadályozni. Másnapra a török sereg maradéka szinte szó szerint elfutott.
A legyőzött szultán ezt követően valamennyi megmaradt haderejét hazarendelve visszavonult Konstantinápolyba. Hunyadinak nem volt lehetősége, hogy az ostrom után üldözze az oszmán sereg túlélőit, de a pápának és az európai uralkodóknak írott leveleiben felvetette annak lehetőségét, hogy eljött az alkalom Európa teljes felszabadítására. Erre viszont nem kerülhetett sor: a magyar táborra is átterjedő pestist Hunyadi is elkapta. A fővezér alig 3 héttel a török elűzése után, augusztus 11-én elhunyt, a keresztes hadjáratra összeállt seregek pedig feloszlottak. Ennek ellenére Nándorfehérvár megvédése nagy jelentőségű volt, hiszen az Oszmán Birodalom európai terjeszkedése megtorpant. A törököknek csak 65 évvel később, 1521-ben, I. Szulejmán idején sikerült a várat bevenni.
A nándorfehérvári diadal emléke nálunk magyaroknál összekapcsolódik a déli harangszóval. De hogy ez csak legenda-e, vagy valóság, azt elolvashatja ebben a cikkben.
Forrás: wikipedia.org; rubicon.hu; bibl.u-szeged.hu; origo.hu