A bécsi béke

"Az 1606. június 23-án aláírt bécsi béke a hazai rendiség alaptételeinek megfogalmazása és a bécsi udvarhoz való viszony rendezése is volt, melyben a rendek — kortársaihoz mérten meglehetősen széles — politikai lehetőségeit rögzítették." (H. Németh István)


Bocskai István fejedelem képviselői és II. Rudolf császár és magyar király megbízottai között 1606. június 23-án hosszas egyeztetések után Bécsben megkötött béke. I. Rudolf szorult helyzetében a magyarokkal méltányosabb bánásmódot képviselő Mátyás főherceget (a későbbi magyar királyt) bízta meg a tárgyalásokkal.

A béke és annak háttere az egész korszakra (16-17. század) jellemző problémákból táplálkozott. A Magyar Királyság ekkor két nagyhatalom, a Habsburgok vezette tartományok, valamint a Német-római Birodalom, illetve az Oszmán Birodalom között képzelhette el politikai létét. A királyság védelmét egyedül úgy lehetett biztosítani, hogy a Magyar Királyság többé-kevésbé e birodalmak egyikébe (és ez csak a Habsburgok vezette államalakulat lehetett) tagozódik be, hiszen az ország védelmi kiadásai jócskán felülmúlták annak belső jövedelmeit.

Másrészt a magyar rendi politizálás egyik legnagyobb ütőkártyája az „örök ellenség", az Oszmán Birodalom volt. Már Szapolyai János és I. Ferdinánd közti küzdelem idején bebizonyosodott, hogy a magyar trónkövetelő legnagyobb támaszát a török haderő jelentheti. A 16. század közepétől ezt a szerepet már konszolidáltabb formában a félvazallus Erdélyi Fejedelemség tölthette be. János Zsigmond, majd Báthori István fejedelmek idején kezdődött ez a folyamat, de valódi politikai „programmá" csak a Bocskai István vezetésével kirobbant felkelés idején vált.

A felkelés kirobbantásában a tizenötéves háború pusztításai, az Erdélyi Fejedelemség bizonytalan politikai belpolitikai helyzete, a Rudolf magyar király által elindított erőszakos rekatolizáció, illetve a török elleni hadakozás költségeinek biztosítása miatt is elindult birtokelkobzások mind nagy szerepet játszottak. A felkelés élére a volt váradi kapitány, az ekkor már (nem véletlenül) a törökkel való lepaktálás vádja alá került Bocskai István állt. Bocskai sikeres hadjáratai adták meg azt a politikai hátteret, amely a főként Illésházy István és Thurzó György által tető alá hozott béke megkötését tette lehetővé.

A magyar nemesség körében két irányzat vívta a maga csatáját. A mindig is Habsburg-párti Illésházy (korábbi, koholt vádak alapján történt perbe fogása ellenére is bízott a Habsburgokban) inkább választotta volna a „kisebb szabadságot”, a nyugalomért, békéért cserébe. Ő feltétlen ki akart egyezni a Habsburg Birodalommal és számított rájuk a törökök elleni későbbi háborúk során. Az országot egyesíteni akarta és úgy hitte, hogy a Habsburg-uralom alatt álló Magyarország így képes lesz békében megmaradni a két nagyhatalom között. Bocskai terve ennél távolabbra látó volt. Egyelőre feladta az ország egyesítésének tervét, mert az előző évek szörnyű történései bebizonyították, hogy az idő erre még nem érett meg. A törököktől soha nem várt semmi jót, befolyásuk mindig igyekezett visszaszorítani. Azonban az évek során arra is rá kellett ébrednie, hogy a Habsburg-császár sem képes összetartani és megvédeni Magyarországot. A Habsburgok alatti egyesítés egyet jelentett a királyi magyarországi rendek jogainak semmibevételével, a lakosság sanyargatásával és kifosztásával. A keleti országrészt, Erdélyt a császár megvédeni nem tudta és csak teljes pusztulását segítette volna elő. A Habsburgok általi egyesítés összességében egyet jelentett egy nemzeteltipró politikával, mely a megsemmisülés felé vezetett. A „nyugati magyar”, megnyugvásra hajlamosabb, mindig békét kereső Illésházyval szemben, Bocskai egy „keleti magyar” reálpolitikus volt, aki tisztán látta, hogy hosszú távon miben rejlik a jövendőbeli túlélés kulcsa. Vállalta az ország ideiglenes szétszakítottságának meghosszabbítását - míg Illésházy a rövidtávú sikereket látta az ország újraegyesítésében -, és a következő időszakban átmeneti, ám annál fontosabb feladatot szánt Erdélynek. Egy megerősített, területileg is megnagyobbodott Erdélyi Fejedelemségben lelte meg azt a lehetőséget, ami a magyarság hosszú távú túlélését biztosíthatja. Egy olyan önálló államot képzelt el, mely alkalmas a két nagyhatalom közti egyensúly fenntartására és ezzel nemcsak a keleti országrész magyarságának békés továbbélését garantálhatja, de a Királyi Magyarország szabadságát is megtarthatja. A keleti fejedelemség épségének, biztonságának alapja, a törökkel való - de lehetőleg passzív, soha túlzásba nem vitt - jó viszony lehet. A nyugati királyság szabadságáról pedig a kellőképpen megerősödött fejedelemség gondoskodhat, a Habsburg-túlkapások esetén való beavatkozással. Ha pedig elérkezik a kedvező történelmi pillanat, amikor idegen hatalmak befolyása nélkül lehetséges az önálló Magyarország létrejötte; Bocskai szerint akkor kell majd újraegyesülnie az országnak, egy nemzeti király uralma alatt. Bocskai elképzelésével megteremtette a XVII. századi egyensúly-politikát, melyet utána egyes fejedelmek - akikről az utókor sikeres fejedelemként emlékezik meg - követtek is. A történelem ugyanis Bocskait, a józan reálpolitikust igazolta, nem pedig a bölcs Illésházyt, aki azt hitte, hogy az országrészek saját, belső akaratukból tudnak majd egyesülni és utána békében így megmaradni. Bocskai tisztán látó elképzeléseit végrendelete csak alátámasztja.

A június 23-án elfogadott végleges szöveget augusztusban Bocskai is aláírta, szeptemberben pedig a magyar rendek is megszavazták. Mivel Rudolf ígéreteiben nem lehetett megbízni és Mátyás főherceget is olyan tanácsosok vették körül, akik azt vallották, hogy mindent meg kell ígérni, de semmit nem szabad megtartani belőle; ezért a felkelők a királyi hitleveleken kívül az osztrák tartományok, sőt, a német fejedelmek kezesség-vállalását is óhajtották garanciaként, amit meg is kaptak.

Mátyás főherceg, a későbbi II. Mátyás király
Mátyás főherceg, a későbbi II. Mátyás király

A bécsi béke a szabadságharcban résztvevő minden társadalmi réteg fő kívánságát teljesítette. Jelentősen megerősítette a magyar rendek pozícióit, hiszen biztosította a szabad vallásgyakorlatot; lehetővé tette, hogy a rendek a következő országgyűlésen ismét nádort válasszanak (ami 1608-ban Illésházy István személyében meg is történt); garantálta a Szent Koronának, mint az ország jelképének Magyarországra hozatalát; kimondta, hogy a legfontosabb magyarországi tisztségeket magyaroknak adományozzák; a szabad királyi városok megtarthatták régi kiváltságaikat stb. A protestáns vallásgyakorlatot biztosították, de a katolikus egyház birtokai és közjogi állapota sértetlen maradt. A jezsuiták kiűzése helyett azok birtokszerzését tiltották meg.

Az 1606. június 23-án aláírt bécsi békében átengedték Bocskainak és vér szerinti fiú utódjának a Tiszántúl egy részét (Ung, Bereg, Szatmár vármegyéket, Tokaj várát, és Szabolcs vármegye azon részét, ahol a felkeléshez elsőként csatlakozó hajdúkat letelepítették), és az Erdélyi Fejedelemség önállóságát is elismerték. Mindemellett a szerződés kimondta, hogy a törökkel is békességet kell kötni. Ez azután novemberben a zsitvatoroki békeszerződéssel valósult meg. A nádor tisztének betöltését szavatolták (1608-ban e tiszt betöltője Illésházy István lett), de a kamarákat természetes módon nem törölték el. A bécsi béke ezzel a következő évszázadra döntően meghatározta a magyar politikai életet, főként azzal, hogy lehetőséget nyújtott az erdélyi fejedelmeknek a beavatkozásra a bécsi udvar és a magyar rendek viszonyába. Erdéllyel a rendek is erős ütőkártyát kaptak a kezükbe, ami számukra olyan hátországot biztosított, ami fenntartotta befolyásukat egy olyan korszakban, amikor Európa-szerte a rendiség meggyengülésének lehetünk tanúi. A béke cikkelyeit a már idézett 1608. évi országgyűlésen immáron az elégedetlen osztrák tartományok, valamint a cseh és morva rendek támogatásával, illetve a Rudolf állapota miatt kialakult politikai krízis okozta válság megoldását elérő Mátyás főherceggel történő kiegyezés segítségével sikerült beiktatni, és rendelkezéseit végrehajtani.

Forrás: mol.gov.hu; sagv.gyakg.u-szeged.hu; mek.niif.hu