- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Augusztusi jeles napok
- A világosi fegyverletétel
A világosi fegyverletétel
„A háború nem vala cél, csak eszköz a haza megmentésére… én leteszem a fegyvert, hogy békés polgártársaimat, kiket ezentúl megvédeni gyönge vagyok, mentsem meg legalább a háború iszonyaitól” (Görgei)
„1849. augusztus 13-án az esti szürkületben egy orosz hadtest parancsnoka, gróf Rüdiger lovassági tábornok tartott szemlét a parancsnokságom alatt álló magyar csapatok felett. De a huszár talpon állt a lova fejénél, kardja a nyeregkápára volt akasztva; a gyalogság fegyvere gúlában; az ágyúk mind szorosan egymás mellett védtelenül; és védtelenül hevertek a zászlók is a fegyvertelen hadsorok előtt.” (Görgei)
„Világosnál, Világosnál huszárok könnyeznek,
Sírva sírnak veszedelmén a magyar nemzetnek.
Átok és sóhajtás között meghajlik a zászló,
Háta mögött gyalog gazdájára búsan nyerít a ló."
(Gyulai Pál: Világosnál)
1849. augusztus 13-án a Világos közelében levő szőlősi mezőn, a középkori vár romjai alatt a magyar sereg szimbolikus módon az orosz csapatok előtt feltétel nélkül letette a fegyvert, Görgei pedig a Bohus-kastélyban aláírta a megadási nyilatkozatot. A szabadságharc elbukott a túlerővel szemben.
A tavaszi hadjárat sikerei után sokan vélték úgy, hogy Ausztria képtelen lesz egyedül felszámolni a magyar szabadságharcot. Ugyanakkor a magyar seregek is teljesítőképességük határához érkeztek. Úgy tűnt, egyik fél sem győzheti le a másikat egy harmadik ország, illetve más országok hadseregének segítő közbeavatkozása nélkül.
Ezt felismerve Kossuth Lajos 1849. április 14-én Debrecenben a magyar országgyűléssel kimondatja a Habsburgoktól való elszakadásunkat és Magyarország függetlenségét. Abban bízott, hogy a Függetlenségi Nyilatkozat hatására Európa kormányai a mohácsi vész óta tulajdonképpen nem létező önálló Magyarország mellé állnak, s Ausztriát rákényszerítik az önálló, független Magyarország elismerésére. Bízott a nyugati nagyhatalmakban és remélte, hogy Oroszország nem fogja kockáztatni nagyhatalmi presztízsét azzal, hogy beavatkozzék a mi ügyünkbe.
Kossuth reményei nem váltak valóra: Európa nem ismerte el hazánkat független államnak, és egyetlen ország sem sietett segítségünkre. A nagyhatalmak úgy tekintettek ránk, hogy a magyar forradalom komolyan veszélyezteti az európai erőegyensúlyt és a népek békéjét.
A kossuthi szándék visszájára fordult, a Függetlenségi Nyilatkozat külpolitikai hatása inkább abban nyilvánult meg, hogy „lázadásunk" miatt ellenünk hangolta a nagyhatalmakat, a cárt pedig arra késztette, hogy minél nagyobb sereget küldjön a magyar forradalom ellen.
Ezzel szemben miután Ferenc József segítséget kért a cártól, I. Miklós 1849. május 9-ém bejelentette, hogy a nemzetközi forradalom veszélye miatt a magyarok leverésére katonai segítséget nyújt Ausztriának. Az osztrák fél csupán egy néhány tízezer főnyi, osztrák parancsnokság alatt működő segéderő küldését kezdeményezte. A cár azonban olyan erős hadsereget küldött, amely önmagában is képes eltiporni a forradalmat. Ezzel a szabadságharc sorsa gyakorlatilag megpecsételődött. Ivan Fjodorovics Paszkevics herceg, tábornagy vezetésével 200 000 katonát küldött, míg a Haynau táborszernagy vezette magyarországi cs. kir. haderő teljes létszáma 1849 júniusában mintegy 170 000 fő volt. A mintegy 155 000 főnyi honvédseregnek ezzel a 370 000 fős haderővel kellett megmérkőznie.
Ezután a magyar félnek szemernyi esélye sem volt a győzelemre. Az egyetlen esélyt Görgei abban látta, ha még a lassan mozgó orosz főerők beérkezte előtt képes vereséget mérni Haynau seregére. Ekkor ugyanis Ausztria mégis rákényszerült volna a magyarokkal folytatandó tárgyalásokra. Ehhez a tervhez a magyar főerőket Komárom kitűnő erődrendszerére támaszkodva kívánta összpontosítani.
A minisztertanács elfogadta ezt a haditervet, de három nappal később több tábornok javaslatára megváltoztatták a tervet. Görgei támadó stratégiáját egy védekező tervvel helyettesítették.
Görgei átlátta, hogy ez a fél ország feladását jelenti, ráadásul Szegedig szinte magunk után vonzzuk az osztrák és az orosz sereget; de jobb meggyőződése ellenére végrehajtotta a parancsot. Július 2-án még Komáromnál visszaverte Haynau táborszernagy főerőit. Harc közben egy ellenséges gránátszilánktól súlyosan megsebesült, de így iy 12-13-án megindult Szeged felé. Vácnál a Paszkevics tábornagy vezette orosz fősereg állta útját, de Görgey kitért előle, s elérte a Tiszát. A külső hadműveleti vonalon mozogva is előbb ért minden egyes pontra, mint az oroszok, s a magyar hadsereg egyhatodával lekötötte az intervenciós erők egyharmadát, saját erőinek négyszeresét.
Közben Dembiński altábornagy nem ütközött meg Haynau létszámban kisebb erőivel, hanem feladta Szegedet, s visszavonult az osztrák kézen lévő Temesvár irányába. A kormány hiába rendelte Dembińskit Aradra, ő fontosabbnak tekintette a török határ felé vezető út biztosítását, s a magyar csapatok által ostromolt Temesvár felé vonult vissza. Ezzel pedig az utolsó esély is elszállt. Ha Dembiński Aradra vonul, Görgey seregével együtt kb. 80 000 fő és 300 löveg szállhatott volna szembe Haynau hadtesteivel, amelyek harcképes állománya Szeged bevétele után mindössze 28 000 főt és 192 löveget számlált. Görgei visszavonulása közben 4-5 napi járóföldre elhagyta az oroszokat, akik így nem tudtak volna segítséget nyújtani Haynaunak. „Sehogyan sem tudok napirendre térni a fölött, hogy Görgey Komárom elhagyása után hogyan kerülhette meg hadseregünknek előbb a jobb-, aztán a balszárnyát, hogyan tehetett ilyen hatalmas kört, hogyan teremhetett délen, hogyan egyesülhetett az ottani erőkkel.” - vonta kérdőre I. Miklós cár írta az orosz inváziós csapatok parancsnokát.
Kossuth és Görgei utolsó találkozóján augusztus 10-én a tábornok leszögezte: ha Temesvárnál a magyarok győznek, egyesíti a sereget és megtámadja az osztrákokat, vereség esetén leteszi a fegyvert.
„A temesvári vereség nemcsak a déli terv szomorú záróakkordja volt, vagy éppen kudarca minden olyan elképzelésnek - ha volt ilyen -, amely Görgey kikapcsolásával, mellőzésével szeretett volna sikert elérni, hanem, a főhadsereg veresége és felbomlása folytán, egyúttal az a végső csapás és katasztrófa is, amely a szabadságharc sorsát úgy döntötte el, hogy Haynaué lett a győzelem. A küzdelem ugyanis Haynau veresége esetén sem volt a siker reményében folytatható, de korántsem volt mindegy, hogy a befejezésnél az osztrák-orosz erőviszonyok miként alakulnak. Az osztrák minisztertanács, amely az orosz tárgyalások hírére és a háború elhúzódásától félve - Klapka augusztus 3-i sikeres komáromi kitörésének hatására is - valamiféle amnesztia kilátásba helyezését tervezte, a temesvári győzelem hírére e szándékával azonnal felhagyott, és szabad utat engedett a megtorlásnak." (Kosáry Domokos)
Ebben a helyzetben már a fegyverletételt sem lehetett feltételekhez kötni. Ennek a nagyon népszerűtlen, gyászos aktusnak a felelősségét Kossuth, akivel az ellenség nem tárgyalt volna, Görgeire ruházta át. A kormányzó és kormánya - Szemere Bertalan kivételével - augusztus 11-én távozott Aradról. A tagok többsége ekkor már a határ felé vette az irányt. Kossuth a nemzethez szóló kiáltványában így indokolt: „A szerencsétlen harcok után, amelyekkel Isten a legközelebbi napokban meglátogatta e nemzetet, nincs többé remény, hogy az egyesült osztrák és orosz nagyhatalmasságok ellen az önvédelem harcát siker reményével folytathassuk." Remélte, hogy ha ő már nem, Görgei még tehet valamit „szegény hazánk nemzeti státuséletének" megmentéséért.
Ezen a napon - a kényszerű hatalomátvételt jelezve - Görgei is kiáltvánnyal figyelmeztette a polgári lakosságot, hogy az előállt súlyos helyzetben legjobb, ha békésen várják otthonukban és munkájuk mellett a kibontakozást. Görgei kiáltványa ezekkel a mondatokkal zárul: „Polgárok! Mit Istennek megfejthetetlen végzése reánk fog mérni, tűrni fogjuk férfias elszántsággal s az öntudat azon boldogító reményében, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet. Polgárok! Isten velünk!"
Kossuth a török földre menekülést választotta, Görgei viszont nem akart menekülni az országból, még ha életével kell is fizetnie az itthon maradásért. A fegyverletétel előtt két nappal levélben azt írja Rüdiger orosz tábornoknak, hogy csak az oroszoknak hajlandó magát megadni, mert bízik a cár nagylelkűségében: az ő számos derék bajtársát az orosz cár nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és a magyar nemzetet az osztrákok szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni, „talán elég lesz, ha egymagam leszek annak áldozatja" - írta levelében.
Görgei más lehetőséget nem látva augusztus 13-án Szőlősnél (Világosnál) letette a fegyvert Paszkevics tábornok orosz csapatai előtt. A közvélemény e cselekedetéért indokolatlanul - Kossuth vidini levele következtében is - árulónak bélyegezte. Pedig a kapitulációról a tábornokokból és törzstisztekből álló nyolcvantagú haditanács döntött. Rövid vita után a tisztek kettő kivételével az oroszok előtti fegyverletételre szavaztak. A kettő tiszt sem a harc folytatását kívánta, hanem az osztrákok előtt hajtott volna fejet.
Az oroszok presztízskérdést csináltak abból, hogy a magát nekik megadó Görgei életét megkíméljék, így a tábornokot “csak” Klagenfurtba internálták, míg 13 társa Aradon mártírhalált halt. A szörnyű vádat Görgei életének hátralévő 67 évében igazi katonához méltósággal viselte.
Görgei tudatosan választotta ezt a megoldást, hogy ezzel a megbánásnak még a látszatát is kerülje. Ha a császári seregnek adták volna meg magukat, annak az lehetett volna az üzenete, hogy az ellenük folytatott szabadságharc elbukott. Ezzel szemben a magyarok üzenete az, hogy csak a két nagyhatalom fegyveres erőivel szemben nem lehet tovább folytatni a harcot. Ferenc József, ki korlátlan bizalommal viseltetett hadserege iránt, személyesen érezte sértve magát tisztjeinek ilyen fokú hűtlensége miatt. Ez meg is határozta a megtorlás súlyát. 1849 kora őszén a Habsburg hatalom logikája, a birodalmi érdek nem tekintette elegendő válasznak a rebellióért a világosi fegyverletételt. A teljhatalmat kapott Haynau bosszúja a leszámolást megalázónak is szánta. A győztesek úgy érezték, Batthyány Lajos és a tizenhárom tábornok kivégzésével nemcsak a forradalmat és szabadságharcot fojtják vérbe, hanem a nemzet szabadságvágyát is.
(Vasárnapi Ujság, 1869. augusztus 15.)
A két fegyverletétel közötti különbség azt fejezi, hogy a szabadságharc nem elbukott, hanem leverte a korabeli Európa két leghatalmasabb hadserege. Az osztrákok előtti kapituláció üzenete ugyanis az lett volna, hogy egy törvénytelen lázadás bukott el, a lázadók pedig meghódoltak. Az oroszok előtti fegyverletétel ezzel szemben azt jelezte, hogy a magyarság nem ad fel semmit a forradalom és szabadságharc eszméiből, csak az iszonyatos túlerő miatt hajt fejet. Görgei bízott mártíromságában, levelében így vetíti előre saját ás katonái sorsát: „az számos derék bajtársát az orosz cár nem fogja egy bizonytalan sorsnak, és a magyar nemzetet az osztrákok szilaj bosszúvágyának védtelenül kiszolgáltatni. Talán elég lesz, ha egymagam leszek, annak áldozatja”.
1849. augusztus 13-án délután ment végbe a fegyverletétel az Aradtól húsz kilométerre lévő Világos mellett. Görgey érdeme, hogy a magyar szabadságharc nem fejvesztett bomlással fejeződött be, hanem harmincezer magyar katona fegyelmezett, szomorú, de ünnepélyes együttlétével. A katonák a búcsúzás közben sírtak, és megcsókolták csapatzászlójukat. Görgey utoljára még ellovagolt hűséges katonái előtt, az ugyancsak lovon érkező orosz Rüdiger gróf tábornokot és törzskarát fogadva. Egy ott jelen volt orosz főhadnagy - Drozdov - utólag így írja le, mit történt azután: „Amint a gróf eltávolodott, Görgey a lovával serege elé lépett. Tisztjei és katonái azonnal körülvették. Beszélni kezdett volna, hogy utoljára köszöntse seregét, de egy hangot sem tudott kipréselni magából. Végül tompa zokogás tört fel melléből, mire az egész hadsereg levegőeget betöltő »Éljen Görgey!« kiáltással, könnyezve válaszolt vezérének, kihez őszintén ragaszkodott. Az egyik tiszt előrejött, hogy a többiek nevében szóljon volt tábornokához, de nem volt ereje ahhoz, hogy zokogását visszatartsa, s csak annyit tudott kiejteni: »Isten veled, Görgey!« - »Isten veled, Görgey!« - ismételte az egész hadsereg".
Horváth Mihály, az egykori vallás- és közoktatásügyi miniszter, történetíró 1865-ben így írja le a fegyverletételt:
„Görgey rövid párbeszéd után Rüdrigerrel a hadtestparancsnokokat némi rendeletekkel visszaküldé, s a fegyverek lerakása négy óra tájban az egész seregnél megkezdődött. Sokan a kétségbe esés dühében, fegyvereiket eltörték; mások forró könnyek közt csókkal illették a hideg vasat; míg mások szitkozódva kiabálták, hogy vezettessenek az ellenségre, de ily gyalázattól kíméljék meg őket. Voltak elég számosan, kik önmagukat végezték ki. Tisztek és közvitézek zokogva borulának egymásra s vőnnek egymástól bucsút. Más csapatoknál a közlegénység átkozódva tört ki a tisztek ellen, őket önzésről, árulásról vádolván. Legsiralmasabb volt a huszárok tekintete, kiknek lovaiktól kellett megválniok. (...) Sokan kedves lovukat inkább agybalőtték, vagy leszúrták mintsem hogy más kézre kerüljenek. A szomorú műtétel estenden valahára véget ért. A lőfegyverek zászlóaljanként gulába voltak rakva, melyek közepén a zászló lobogott; a kardok rendetlen halmokba hányva heverének."
A fősereg kapitulációját augusztus végéig követte a többi mozgó haderő fegyverletétele. Szeptember elején a péterváradi erőd nyitotta meg kapuit a cs. kir. csapatok előtt, október 2-4-én pedig a komáromi erőd őrsége adta meg magát - szabad elvonulás és büntetlenség fejében.
Egészen napjainkig sokan nyilatkoztak gyalázkodva a világosi fegyverletételről. Pedig ott egy öntudatos, emelt szívű nemzetnek a végsőkig való helytállása hirdette a jövendő számára, hogy az igaz ügy örökre veszve nem lehet.