A pákozdi csata

A pákozdi csata - Franz Xaver Zalder litográfiája
A pákozdi csata - Franz Xaver Zalder litográfiája

Az 1848. szeptember 29-én megvívott pákozdi csata volt az 1848-49-es forradalom és szabadságharc első jelentős ütközete, egyben az első győztes csatája. A magyar honvéd hadsereg nem a tényleges elnyomóival, hanem az általuk támogatott Jelasics vezette horvát hadsereggel vívott meg. E furcsa jelenség magyarázatát az előzmények vizsgálatában találhatjuk meg.

1848 első felében Európában forradalmi hullám söpört végig, amely elérte a soknemzetiségű Habsburg Birodalmat is. A birodalom számos pontján kitört forradalmi megmozdulások, fegyveres felkelések nemzeti függetlenedési törekvésekkel párosultak. Károly Albert szárd-piemonti király háborút indított az olaszországi forradalmi mozgalmak megsegítésére, így a császári udvarnak 1848 tavaszán súlyos katonai és politikai nehézségekkel kellett szembenéznie. A legnagyobb veszélyt az itáliai és a magyar jelentette. A két veszély egyidejű elhárítására a császári hadsereg nem rendelkezett elegendő erővel. A magyar függetlenedési folyamat ekkorra már olyan szintet ért el, hogy nyílt katonai támadással való felszámolásának lehetséges következményeit az udvar nem merte vállalni. A király szavatolta a magyar alkotmányt, hivatalosan a Magyarországon tartózkodó császári haderő Mészáros Lázár hadügyminiszter alá volt rendelve és tisztjeinek jelentős része - királyi parancsra - felesküdött a magyar alkotmányra. A Batthyány-kormány pedig kínosan ügyelt arra, hogy ilyen támadásra okot ne szolgáltasson. Ezért az udvar az itáliai tartományokban kitört felkeléseket fegyveres erővel próbálta leverni, miközben - időnyerés céljából - a magyar forradalom valamennyi alapvető követelését elfogadta.

A nyár közepére változott a helyzet: a magyaron kívül valamennyi felkelést sikerült fegyveres erővel leverni, majd miután Radetzky tábornagy súlyos vereséget mért Károly Albert hadseregére, az udvar teljes figyelmét a „magyar probléma” megoldására fordíthatta.

Az elmúlt évezred során nem volt jellemző a horvát-magyar ellenségeskedés. Horvátország a magyar korona országai közé tartozott, de autonóm módon kormányozta magát, perszonálunióban Magyarországgal. A két, önálló nemességgel rendelkező Kárpát-medencei nemzet vállvetve küzdött a törökök ellen évszázadokon keresztül. A két ország egyaránt hősként tiszteli a két Zrínyi Miklóst, s a Frangepán (horvátul: Frankopan) család is beírta a nevét a magyar és a horvát történelemkönyvekbe.

A XIX. században, az éledező nacionalizmusok korában azonban szétválni látszott a két nemzet útja. Magyarországon a polgári forradalom 1848 márciusában erőteljes függetlenségi törekvésekkel párosult, amit a horvátok gyanakodva szemléltek. Kezdetben csak figyeltek, de néhány hónap múlva szervezkedni kezdtek, s ennek a mozgalomnak az élére Jellasics horvát bán állt. Jellasics a Batthyány-kormány egyik fő ellenségének számított, és a bécsi udvar folyamatosan bujtogatta a délszláv tábornokot.

A magyar kormány kompromisszumra készült, és 1848 augusztusában kísérletet tett arra, hogy elhárítsa a készülődő horvát támadást, amelyről Batthyányék is tudomást szereztek. A magyar kabinet ezért augusztus 27-én olyan nyilatkozatot tett, hogy hajlandó elismerni Horvátország függetlenségét, az ország teljes elszakadását is. Batthyány, a kormányfő még aznap a „haza bölcsét”, Deák Ferenc igazságügyi minisztert küldte Bécsbe azzal az utasítással, hogy Magyarország kész elismerni Jellasics bánságát és Horvátország elszakadását, ha Bécs visszatartja Jellasicsot.

De a nemzetközi erőviszonyok ekkor már nem kedveztek a magyar függetlenségi törekvéseknek. Így nem csoda, hogy Deák küldetése nem járt sikerrel. A bécsi udvar ekkor már a harctéren szerette volna eldönteni a küzdelmet, nem a tárgyalóasztalnál, így nem is fogadták a minisztert. Jellasics tovább folytathatta provokációit. Így például augusztus 31-én bevonult Fiuméba, és megszállta a várost. A magyar haderő ezt kezdetben tétlenül szemlélte. Szeptember 10-én lemondott az első felelős magyar kormány, és ezen a napon gróf Teleki Ádám, a dunántúli sereg új parancsnoka a Drávától, a horvát határtól Keszthelyig vonult vissza, mert nem akart a bánnal csatározásokba keveredni.

Szeptember 11-én így Jellasics gond nélkül átlépte a Drávát, és megindult a főváros ellen. A támadás hírére lemondott Batthyány, aki egyúttal egy új kormány összeállításán fáradozott, és népfelkelést hirdetett a Dunántúlon. Szeptember 15-én Batthyány a képviselőház elé tárta Teleki árulását, és javasolta, hogy Habsburg István nádor vegye át a hatalmat. Ezt a törvényhozás jóvá is hagyta, de a nádor mellé választott egy hattagú bizottságot. Ez lett a későbbi Honvédelmi Bizottmány, amelynek élére kerülve fokozatosan Kossuth vette át a hatalmat Magyarországon. Másnap Batthyány ismét lemondott a miniszterelnökségről, és ekkor választották be Kossuthot és Nyáry Pált a bizottmányba.

Miután a bécsi udvar figyelmeztette a nádort, hogy ne álljon ellen Jellasicsnak, István főherceg - a Habsburg család tagja - szeptember 22-én elhagyta Magyarországot.

A nádor először tárgyalásos úton megpróbálta rendezni a horvát-magyar konfliktust, szeptember 23-án pedig - V. Ferdinánd utasítására - Bécsbe utazott, és soha többet nem tért vissza. A honvédsereg tehát teljes zűrzavarban várta Jellasics érkezését, miközben mindenki tisztában volt azzal, hogy a magyaroknak két lehetőségük van: vagy legyőzik a horvátokat, vagy ellenkező esetben a bán bevonul Pestre, és megsemmisíti az eddigi vívmányokat.

A pákozdi emlékmű
A pákozdi emlékmű

Gróf Teleki Ádám, császári és királyi vezérőrnagy és tisztjei kényes helyzetbe kerültek, hiszen az egyik oldalon a király által kinevezett - majd leváltott - bán, és a Ferdinándra felesküdött határőrsereg, míg a másik oldalon ugyancsak a király által kinevezett magyar kormány, és - az áprilisi törvények értelmében - szintén Ferdinándra felesküdött honvédsereg állt. A magyar alkotmányra tett esküjük, a magyar tisztek többségében élő hazafias szellem indokolta volna a fegyveres ellenállást, az a tény azonban, hogy a harcot lényegében császári csapatok ellen kellett volna megvívni kiút keresésére ösztönözte őket. A magyar hadsereg ezért a harcot nem vette fel, de ki sem szolgáltatta magát Jellasics csapatainak, hanem megkezdte a visszavonulást Székesfehérvár felé. A zűrzavarban a tisztek és katonák jelentős része - esküje miatt - úgy döntött, kimarad a küzdelemből, sokan pedig később érzelmeiktől függően csatlakoztak egyik vagy másik táborhoz.

A pákozdi csatát tehát - mindkét oldalon - császári és királyi tisztek vezényelték. A legfelsőbb császári hadvezetés ebben az időszakban nem adott ki egyértelmű parancsokat, ezzel megosztotta a császári hadsereget, lehetőséget teremtett a parancsok értelmezésére és így végső soron minden egyes katona saját lelkiismereti ügyévé tette annak eldöntését, hogy miként értelmezze az uralkodóra és a magyar alkotmányra tett esküjét. A csatát lényegében így császári és királyi csapatok vívták császári és királyi csapatok ellen, ugyanannak az uralkodónak a katonái ugyanannak az uralkodónak a nevében. Mindkét oldalnak meggyőződése volt, hogy a parancsok szerint jár el.

Kossuth toborzóútra indult az Alföldre, de szeptember 26-án már Jellasics bevonult Székesfehérvárra. Magyar oldalon újabb zavart keltett, hogy szeptember 25-én Bécsben gróf Lamberg Ferenc altábornagyot nevezték ki a hadsereg főparancsnokává. Szeptember 27-én a magyar képviselőház Kossuth javaslatára érvénytelenítette Lamberg kinevezését, a sereget pedig ellenállásra szólította fel Jellasiccsal szemben. A pesti nép szeptember 28-án a hajóhídon megölte Lamberget, ezzel a liberális nemességet is kész helyzet elé állítva.

Szeptember 28-án, egy nappal a sorsdöntő összecsapás előtt a magyar országgyűlés küldöttei érkeztek a pákozdi táborba, ahol a sereget biztatták az ütközet megvívására. A szeptember 28-i haditanácson a magyar oldalon harcoló császári és királyi tisztek Móga János személyében megválasztották a küszöbön álló csata főparancsnokát, az altábornagy utasítására pedig a honvédek a Pátka-Sukoró-Velence vonalon még aznap elfoglalták állásaikat. Mivel Jellasics mind létszámban, mind a csapatok képzettségét tekintve fölényben volt, Móga nem vállalta a támadás kockázatát, de a bán esetleges támadása esetén - ami szeptember 29-én reggel be is következett - hajlandó volt megvívni az ütközetet.

Szeptember 29-én Pákozd és Sukoró között megütközött Jellasiccsal a honvédsereg. A történelmi jelentőségű csatában a magyarok huszonhétezer, Jellasics horvát serege minimum harmincötezer katonával csaptak össze egymással. A horvát bán a csata napján már túl volt Székesfehérvár elfoglalásán, majd magabiztosan nyomult tovább északi irányba, hogy megütközzön a rá váró Móga János altábornaggyal. Móga, aki eddig halogatta az összecsapást, vállalta az ütközetet. A bán terve az volt, hogy először csapást mér a magyar jobbszárnyra, majd frontális támadást indít a honvédek centruma ellen, végül a Velencei tóba szorítja az ellenfelet. Kezdetben minden a tervei szerint alakult, ugyanis sikerült megfutamítaniuk a Guyon Richárd vezette jobbszárnyat, de a döntő roham többszöri nekifutásra sem hozott eredményt. Miután a közvetlen támadás nem járt sikerrel, Kampen tábornok a jobb szárny átkarolásával próbálkozott, de a lovasberényi úton e célból előreküldött különítményét egy, a középről küldött huszárszázad megállította. (A hadmozdulat sikerében jelentős része volt a későbbi miniszterelnök Andrássy Gyulának, aki nemzetőrtisztként vett részt a csatában.)Jellasics ezt látva elszánta magát a döntő rohamra, de a honvédek tűzereje miatt ez sem érte el a célját.

Jellasics ekkor háromnapos fegyverszünetet kért, amelyet Móga altábornagy, a magyar sereg vezére meg is adott. Ezáltal a győzelmet Móga nem használta ki, csapatait Martonvásárra vonta vissza. Jellasics pedig a menekülést választotta, bár ezt semmi sem indokolta. De az bebizonyosodott, hogy a magyarok jóval nagyobb katonai potenciállal rendelkeznek, mint azt előzetesen Jellasics gondolta. Miután a népfelkelők a horvátországi visszaút lehetőségét elvágták előle, Komárom vára pedig Klapka György első komolyabb (akkor még inkább katonadiplomáciainak minősíthető) küldetése hatására a magyarok mellé állt, ezért Jellasics október elsején kénytelen volt Bécsig hátrálni.

A pákozdi csata méltó nyitánya lett a szabadságharcnak annak ellenére, hogy egyáltalán nem volt véres ütközet, hiszen az ellenség részéről maximum kétszázan estek el, míg a magyarok hét katonát vesztettek a csatában.

Október harmadikától kezdte csak meg az üldözését Móga, de akkor sem lépett fel támadólag, mert Jellasicsot a bécsi udvar október negyedikén a magyarországi hadak főparancsnokává nevezte ki.

A pákozdi emlékmű közelről
A pákozdi emlékmű közelről

A pákozdi csata így a magyar honvédsereg egyik legfényesebb diadala lett ugyan, de a politikusok és a hadvezérek képtelenek voltak kihasználni az ebből adódó történelmi lehetőségeket. Bécsben ugyan pár nap múlva forradalom tört ki, de a magyar sereg későn reagált, és amikor a forradalmi megmozdulás támogatására indult, akkor már késő volt: október 30-án Schwechatnál vereséget szenvedett. Ezután még közel egy évig folyt a küzdelem a reakció és a forradalmi erők között, végül azonban a Szent Szövetség kereteit nem tudta a gyenge Magyarország széttörni: az osztrák és az orosz seregek 1849-ben leverték a szabadságharcot.

A csata sem méreteit, sem a veszteségeket tekintve nem tartozik a szabadságharc nagy csatái közé, következményei azonban a magyar függetlenségi harc továbbélése szempontjából felbecsülhetetlenek. A győzelem jelentős katonai következményein túl erkölcsi, politikai hatása miatt vált a magyar honvédelem jelképévé. A diadal nem csupán a magyar nép, a magyar hadsereg hangulatára hatott lelkesítően, hanem fontos tényezőnek bizonyult a Bécsben október 6-án kirobbant forradalom kiváltó okai között is. A győzelemmel Magyarország megőrizte az áprilisi törvényekkel kivívott szuverenitását, ezzel egy időben azonban az is világossá vált, hogy Bécs és Pest-Buda elmérgesedő konfliktusban hamarosan a fegyverek veszik majd át a szót.

Forrás: tortenelemportal.hu, rubicon.hu, fehervarihuszarok.hu, wikipedia.org