A nők egyetemi tanulmányainak engedélyezése

Hazánkban hosszú út vezetett a nők számára az egyetemig. Az 1800-as évek elején még középiskolába se járhattak. Az első lépéseket az 1840-től itthon is egyre erősödő, a Teleki Blanka, Karacs Teréz, Veres Pálné nevével fémjelzett nőmozgalmaknak jelentették. Ezután már a magyar lányok is járhattak középiskolába, szakképző intézménybe, ám az egyetem még egy ideig zárva volt előttük.

Egy 1895. november 18-án kiadott rendelet tette lehetővé nők számára a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi képzést és gyakorlatot, igazi változást azonban ezen a téren csak a világháború körüli időszak hozott. Tulajdonképpen csak 1910 után kerültek be egyetemekre jelentős számban nők.

Az első női mérnökhallgatókat 1918-ban vették fel a Műegyetemre, összesen négyet. Az első női egyetemi tanárt 1930-ban nevezték ki.

Hugonnay Vilma, az első magyar orvosnő

Nagytétényben született 1847. szeptember 30-án, a grófi család ötödik gyermekeként. Nevelése grófkisasszonyhoz méltó volt, s amikor befejezte leányiskolai tanulmányait, 18 éves korában férjhez ment, és három gyermeknek adott életet. 1869-ben értesült arról, hogy a zürichi egyetem orvosi fakultásán már hölgyek is tanulhatnak, így családja beleegyezésével - de anyagi segítsége nélkül - 1872-ben beiratkozott, majd 1879. február 3-án orvosi oklevelet szerzett. Ezután Zürichben a sebészeti klinikán dolgozott. Az ottani kedvező ajánlatokat elhárítva 1880-ban hazatért. Svájci diplomájának elismeréséért 1883 májusában a budapesti Tudományegyetemhez fordult, de kérelmét a fennálló jogszabályokra hivatkozva elutasították. Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter ugyan magánlevélben biztatta, hogy nyugodtan gyakorolja hivatását, a hatóságok nem tesznek ellene kifogást, a jogi akadályok miatt erre azonban nem nyílt lehetősége. Végül a világhírű szülész-nőgyógyász, dr. Tauffer Vilmos professzor járult hozzá ahhoz, hogy vizsga nélkül, bábaként tevékenykedhessen.

Ezután sokáig csak szülésznőként gyakorolhatta hivatását. Energiái lekötéseként ismeretterjesztő és felvilágosító jellegű könyveket kezdett írni. Közel tíz éves szülésznői gyakorlat után érdeklődése kifejezetten a szakirodalom és az orvosi elméleti kérdések felé orientálódott. Amikor először - 1895-ben - meghozták azt a rendeletet, hogy a nők is szerezhetnek bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi képzést, máris folyamodott diplomája elismeréséért, de az orvoskar elutasította, s ő csak egy évvel később próbálkozott ismét. Végül néhány vizsga letétele után 1897. május 14-én sikerült neki, és Budapesten - mint első magyar doktornő - orvosdoktorrá avatták.

Ezután a tanítással foglalkozott. Előadásokat tartott a Bábaképző Intézetben, és nagy siker fogadta a leánynevelés kérdéseiről tartott beszédeit is, és munkáját nagyban segítette a több magyarra fordított több bábaképzéssel foglalkozó francia és német nyelvű szakkönyv is.

Az 1907-ben megjelent, elsősorban női és gyermekbetegségekkel, valamint a szülészettel és gyermekápolással foglalkozó, “A nő, mint háziorvos” című könyvét sokáig az egészségápolás kézikönyvének tekintették. Egyik alapítója volt az Országos Nőképző Egyesületnek, hatékonyan küzdött a nők oktatásáért és a nemüknek megfelelő foglalkoztatásért.