Veres Pálné

Veres Pálné Barabás Miklós olajfestményén
Veres Pálné Barabás Miklós olajfestményén

„Nemzeti létünk alapföltétele, hogy nőink magyarok legyenek."

„Amilyen a nő, olyan a család, amilyen a család, olyan az egész társadalom."

„Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni."

„Ne mulassz el semmi alkalmat, ha szűkölködőket tettel és tanácscsal gyámolíthatsz!”

"Oly ritkaság egy - egy Veres Pálné, mintha egy pálma nőne fel a mi délceg jegenyéink és egyszerű fűzfáink között. " (Mikszáth Kálmán)



Veres Pálné, született: beniczei, micsinyei és pribóczi Beniczky Hermin Karolina (Lázi, 1815. december 13. - Váchartyán, 1895. szeptember 28.) a magyar nőnevelés úttörője, a 19. század iskolaalapító magyar nagyasszonya, az Országos Nőképző Egyesület alapítója.

Az ismeretlen Beniczky Hermin hosszú utat járt be míg férjezett nevén, Veres Pálnéként a 19. század legismertebb női közéleti személyiségévé vált. Egy falusi magyar nemesasszony otthagyta apái kastélyát és vándorútra kelt...

Beniczky Hermin 1815. december 13-án egy kis klasszicista kúriában látta meg a napvilágot a ma Szlovákiához tartozó apró településen, az Ipoly menti Lázi pusztán. Édesapja, Beniczky Pál ősi magyar család ivadéka, jómódú nemesember volt. Édesanyja, Sturmann Karolina svéd felmenőktől származott. Anyai nagyapja Sturman Márton, aki már a múlt században arra buzdította a nemességet, hogy vegye kezébe az ipar és kereskedelem vezetését, ha azt akarja, hogy hazája erős, versenyképes legyen. Bár törte a magyar nyelvet, részvénytársaságokat alapított, gyárakat, hámorokat építtetett, virágzó vasipart teremtett a semmiből. Dúsgazdag volt, de vagyona tekintélyes részét jótékony célokra, emberbaráti intézményekre szétosztotta.

Hermin korán elvesztette szüleit. Csupán egyéves volt, amikor apja meghalt. A művelt és jótékonykodásáról híres anyja ezután egyedül nevelte három lányát. Így gyermekkorában nem kaphatott megfelelő szintű oktatást. Mindenesetre anyja nemcsak lányait, hanem a birtokukon élő jobbágyok gyermekeit is megtanította írni és olvasni. Jó előkép volt ez a fiatal lány későbbi pályájához. Aztán az 1831-es kolerajárvány még édesanyjuktól is megfosztotta a Beniczky-lányokat.

Eredeti szobra az Erzsébet téren
Eredeti szobra az Erzsébet téren

Az árvák anyai nagyapjukhoz, Sturmann Mártonhoz kerültek, akinek tógyörki birtoka csendjében Hermin az olvasásnak szentelte idejét. Tudott németül, szlovákul és - saját bevallása szerint - elég rosszul magyarul. Minden érdekelte: a kultúra, a földrajz, történelem, a politika, az irodalom, a művészetek, ezért sokat olvasott, sokat tanult, képezte magát, mindent pótolni akart. Az eladósorban lévő lányt apai nagynénje Tihanyi grófné vitte magával látogatóba a fővárosba, akinek szalonjában a kor neves irodalmáraival, tudósaival lehetett találkozni.

Huszonnégy éves volt, amikor férjhez ment farádi Veres Pálhoz, aki később Nógrád megye alispánja, majd országgyűlési képviselő lett. Származására nézve nem oly előkelő, mint felesége, de lélekre egyenrangú vele. „Tiszta, önzetlen jellem, mint a kristály s nemesen dolgozó szív volt." - írta róla Mikszáth. A Nógrád vármegyei Vanyarcon telepedtek le. Házasságukból két gyermekük született, de kisfiuk korán meghalt. A következő években úgyszólván csak családjának, férjének és egyetlen leányának, Szilárdának (Rudnay Józsefné) élt. A magas műveltségű, tősgyökeres magyar szellemben nevelkedett férje oldalán döbbent rá, hogy magyar nő létére német neveltetése miatt mennyire nem tud jól magyarul. Első gondolatként egyetlen leánykáját, Szilárdát neveltette tisztán magyar szellemben. Írni, olvasni még maga tanította, majd Szilárda nevelésére tanárokat fogadtak. Az órákon Veres Pálné is részt vett, mert hiányosnak érezte saját tudását. Az idegenek megtanították a gyermeket nyelvekre, de lelki neveléséhez nem férhettek hozzá a lánglelkű anyától, aki Árgus-szemmel őrködött, hogy gyermeke romlatlan lelkéhez és elméjéhez semmi se férhessen hozzá, ami idegen. „Életemnek legfőbb föladata legyen leánykám lelkében élénk érzelmet ébreszteni a mennyei, a magasztos iránt s őt minél közelebb vezetni az igazi vallásossághoz... Nem a tehetségek, oh nem, a mély kedély és vallásosság teszi a nő értékét... — írta naplójában.

A nőnevelés korabeli helyzetét híven tükrözi Mikszáth Kálmán néhány mondata: „Akkoriban a leánynevelés kicsiből telt... Többnyire a helybéli kántortól tanultak írni, olvasni, számolni, tetejébe egy kis zongorázást, mely azonban alig ment messzebb valamivel a Szeretnék szántani-n; a varrást, főzést a mama tanította meg, a vallási dolgokat a pap az első úrvacsoránál, a táncra beadták egy télre a városba valami rokonhoz, s ezzel be volt a nevelés fejezve, jöhetett a jó parthie, ha akar! A tehetősebb, ún. kastélyos uraknál sem küldték a lányt szívesen idegenbe, Kassára vagy Pestre, hanem oda is falusi tanító járt s mikor már annak a tudománya kifogyott, valami ellenszenves vén német frajla vette át a nevelést, aki belecsepegtette az idegen szellemet és a beteges német szentimentalizmust a kisasszonyokba. A legjobb képességű leány ismerte Schillert, Goethét, hallott, tudott egyet-mást mindenről, csak saját hazájáról s irodalmáról, magyar női kötelességéről, nemzeti érzelmekről nem tudott semmit... éppen így gondolta ezt ki valaha a ravasz Kaunitz (a bécsi udvar kancellárja - B.I.) hogy az asszonyokat, a jövendő generációk anyáit kell előbb németekké tenni, a többi azután csak forma..." Ha erre gondolunk, akkor értjük meg igazán Veres Pálné induló munkásságát.

Leányának nevelése közben figyelt fel a nőnevelés elhanyagolt ügyére. Gyermeke tanítása kapcsán egyre jobban érezte a nők taníttatásának szükségességét. Ekkoriban fogalmazta meg egyik igen fontos nevelési alapelvét: „Ne legyen örömötök a parancsolásban és megtiltásokban, hanem hagyjátok a gyereket szabadon cselekedni.” A felvilágosult férj mindenben támogatta felesége törekvéseit. Házuk mindenki számára nyitva állt. Szívesen látták vendégül a Kossuth eszméit követő fiatalokat, barátaik között tudhatták többek között Madách Imrét, Szontágh Pált. De még ebben a közegben is tapasztalnia kellett, hogy sokan a nők tudás iránti vágyát, iskoláztatását csak romantikus képzelgésnek tartották. Csalódnia kellett Madáchban is, aki pedig nagyra becsülte Veres Pálnét, rendszeres látogatója volt a Veres-házaspárnak. „Az ember tragédiája" első példányát, s több műve kéziratát elsők között mutatta meg és ajánlotta neki, akadémiai előadásában mégis lesújtó véleményt fogalmazott meg a nők szellemi képességeiről. „A nő korábban fejlődik, de teljes férfiúi érettségre sohasem jut, könnyebben felfog és tanul, de teremtő géniusz hiányával az emberek irányadó szellemei közé nem emelkedik. Ő mindig csak a szenvedő, sohasem a be ható elemet képviseli, s innen, míg a dilettantizmus legkedvesebb kontingensét szolgálja, a művészetet és tudományt előre nem viszi.” Veres Pálnét ez az eszmefuttatás mélységesen felháborította. Levélben fejtette ki ellenvéleményét, miszerint nem a nők hibája, fogyatékossága, hogy el vannak maradva, hogy kevesebbet tudnak, mint a férfiak..., hanem a rendszer hibája, mely elhanyagolja neveltetésüket. Ez a lekicsinylő akadémiai székfoglaló „volt az a rugó, mely a régen lappangó nagy gondolatokat a Veres Pálné elméjéből kiváltotta" s megérlelte a tettre.

Befejezve leánya nevelését, Beniczky Hermin már nem állhatott meg a megkezdett úton. Leánya férjhezmenetele után teljes erőbedobással küzdött nemes eszméi megvalósításáért. Azokat a lelki és szellemi kincseket, amelyekben leányát benső szükségletből részesítette, hozzáférhetőkké kívánta tenni valamennyi nő számára. Mert nemcsak anya volt, de honleány is, a legnemesebb fajtából, akire úgy szállott rá őseiről szent hagyományképpen a szállóige: a haza minden előtt...

Hatalmas ambícióval látott munkához. Tapasztalatai arra ösztönözték, hogy fellépjen a leánynevelés intézményesítése mellett. Felismerte, hogy kezdeményezése mögött valóságos társadalmi igény állt, terveit mégsem volt könnyű elfogadtatni. Kora vezető politikai személyiségei közül csak Deák Ferenc állt ki mellette.

Sírja Vanyarcon
Sírja Vanyarcon

Első nyilvános fellépéseként a „Felhívás a nőkhöz" című kiáltványa jelebt meg 1865. október 28-án Jókai lapjában, a „Hon"-ban.

Mintegy tízéves előkészítő munka után kezdeményezésére, 1867-ben ezzel a céllal alakult meg az Országos Nőképző Egylet. Jelszava: „Haladjunk!” volt. Elnöki tisztét Veres Pálné, alelnöki tisztét gróf Teleki Sándorné töltötte be.

Az intézmény legfontosabb feladata volt, hogy a nők számára is lehetővé tegyék a képességeik és tudásuk fejlesztését. Az első évkönyvben írták: „Egyesülésünk főindoka: A nőnevelés hiányain segíteni s a vagyontalan nők számára önfentartási módok előmozditásán munkálni. ... a nőnek is szükséges közhasznú ismeretek alapos megszerzése, értelmének s itélő tehetségének nagyobbmérvű fejlesztése, ... hogy az életben reá váró sokoldalú feladatnak, - mint gyermekei műlegvalódibb nevelője, háztartásának vezetője és gyakran mint özvegy, gyermekeinek egyedüli fenntartója - kellő és czélszerű szellemi kiképeztetés által megfelelni képesitve legyen."

Az egylet tevékenységének köszönhetően 1869-ben nyílt meg első tanintézetük 12 diákkal, Gyulai Pál igazgatása alatt. Húsz évvel később ez a létszám már több százra emelkedett. A legfontosabb tantárgyak: magyar művelődéstörténet és alkotmányismeret, esztétika, lélektan, számtan, természettan, német és francia nyelv, erkölcstan, valamint vegytan a háztartásra vonatkoztatva. Az osztályok folyamatosan bővültek, a 4 elemi mellett 4 polgári és 4 tanítóképző is működött és volt olyan év, amikor hely hiányában el kellett tanácsolniuk a jelentkezőket. A növendékeket három csoportba osztották: a „rendes” tanulók bejártak az iskolába és vizsgát tettek, a „rendkívüli tanulók” bejártak, de nem tettek vizsgát, a „foglalkozásra járók”, akik csak egyes tantárgyakat kívántak hallgatni, mint például a rajz, a zene vagy a tánc. 1881-ben saját épületbe költöztek a Zöldfa utca 38-ba, a mai Veres Pálné utcába.

A magánkezdeményezés ellenére Beniczky Hermin úgy gondolta, hogy a nőnevelés állami feladat. A társadalomtól és a törvényhozástól a nőnevelés olyan átalakítását kérte, követelte, amely az igaz hazafias érzést, az alapos tanulságot és az erkölcsi erősséget minden körben fokozza és átalakítsa. Erkölcsös, hazát szerető, tanult és házias nővel akarta a magyar családokat boldogítani és a haza jövőjét erősíteni. Számos cikket írt, Deák Ferenc támogatásával kérvényt nyújtott be az országgyűlésnek. Munkája nem volt eredménytelen, az 1868-as népoktatási törvényben szerepeltek az iskolaalapító leánynevelési elképzelései. Tevékenysége közvetve hozzájárult ahhoz is, hogy 1895-ben egyes szakok megnyíljanak az egyetemen a nők számára is.

1896-ban az egylet által alapított és az évtizedek alatt fokozatosan továbbfejlesztett iskola új intézménnyel bővült, saját könyvtárral, szertárakkal és tornateremmel megnyílt az ország első leánygimnáziuma Budapesten. Bár idős kora és számos betegsége ellenére fáradhatatlanul dolgozott, sajnos a gimnázium megnyitását nem érhette meg. Munkáját leánya, Rudnay Józsefné vette át és folytatta anyja szellemiségében. Az iskola bár sok átalakuláson ment át, de ma is működik. A ma már Veres Pálné Gimnáziumként ismert intézmény ma is egykori helyén található, a hajdani Zöldfa utcai épületben.

Felújított szobra a róla elnevezett utcában
Felújított szobra a róla elnevezett utcában

Beniczky Hermin példáján 1883-ban az evangélikus egyház a leányoktatás ellátására Deák téri elemi iskolája mellett kezdte kiépíteni polgári leányiskoláját is, majd - a Veres Pálnéról elnevezett - leánynevelő intézetet és kollégiumot hoztak létre, amely később evangélikus leánygimnáziummá fejlődött.

Lelki erejének utolsó bizonysága, hogy súlyos és fájdalmas betegségében, ágyban fekve rendezte sajtó alá tapasztalati lélektanát. A javításokat testben teljesen megtörve, reszkető kézzel , de szellemi képességének teljes erejével végezte. E közben az 1895-ik év szeptember 28-án rabolta el gondviselésszerű egyéniségét a vanyarci sírbolt sötétje. Mikszáth Kálmán így búcsúzott tőle „De meghalt-e, hiszen csak teste porladozik a vanyarci kriptában férje mellett, s az már amúgy is erőtlen volt. A mi benne értékes és becses volt, azt felosztotta Magyarország művelt hölgyei között, s bár ezer meg ezer részre oszlott, mégis mindenki bírhatja egészen."

Veres Pálné emberi nagyságának igazi mértékét, bármily méretű legyen is az, nem a műve adja meg, hanem az a tény, hogy eszméit egymagában, lehetetleneknek látszó körülmények között valósította meg az egész magyar társadalom, egy világfölfogás ellenére.

A hálás utókor fehér márványszobrot emelt a hatalmas asszonynak, a művészet eszközeivel kővé változtatott emlékét a fővárosi Erzsébet-tér fái és virágai közé helyezte el. Az utca, amelyben lakott, az ő nevét viseli.

Veres Pálné tiszteletére avatták fel Budapesten, az Erzsébet téren az első női szobrot a fővárosban. A márványszobor alkotója Kiss György volt. A szobrot 2001-ben Szabó Péter restaurálta. Több éves várakozás után került a szobor a Veres Pálné utca parkszerű környezetébe.