- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Az irredenta szoborcsoport felavatása
Az irredenta szoborcsoport felavatása
„A háború fegyveri elhallgattak, szólaljanak meg a múzsák. Lelkesítsenek, acélozzák meg a lelkeket, az elszakított magyar földekre vigyenek reményt és kitartást, a megmaradt magyar földeken élesszék a hazaszeretet tüzét” (Horthy Miklós a „Vérző Magyarország" című antológia bevezetőjében)
„Nincs Európa nemzetei között egy sem, amelynek mélyebb nemzeti érzése volna, mint a magyarnak, kinek számára országa feldarabolása végtelen bánatnak a forrása. E mérhetetlen fájdalom viharos tiltakozással párosulva a szülője az új nemzeti szoborműveknek, amelyeket nemrégiben Budapesten emeltek” (Kineton Parkes)
1921. január 16-án, vagyis éppen egy évvel Apponyi Albert Magyarország védelmében elhangzott híres trianoni beszéde után avatták fel a Szabadság téren az irredenta szoborcsoportot, vagy alternatív nevén a Magyar Feltámadás szoborcsoportot.
Előzmények
Az igazságtalan békeszerződés következtében jelentős területeket és népességet veszített Magyarországon a békediktátum azonnali és heves ellenkezést váltott ki a társadalom minden rétegéből. Nem szükséges érveket keresni ahhoz, hogy megértsük: az ország tragédiaként élte meg területe kétharmadának elvesztését. A magyar társadalom minden szintjén elemi erővel tört fel az egykor birtokolt területek visszaszerzésének igénye. Pomogáts Béla írta a „Trianon és a magyar irodalom" című könyvében: „Trianon - Mohács óta - a legfájóbb sebet ejtette a magyar nemzet testén, és teljesen természetes dolog volt az, hogy a Trianon utáni korszak magyar közvéleménye, nemcsak a hivatalos politika, hanem a szellemi élet és a magyarság legszélesebb tömegei sem fogadták el, fogadhatták el a diktatórikus békerendszer minden következményét.” Villámgyorsan született meg a magyar irredenta kultusz, nyugodtan mondhatjuk, hogy a magyar irredentizmus egyidős magával a trianoni békediktátummal. A Magyar Hiszekegy a mindennapok részévé vált, a magyarság úgy érezte, Krisztus szenvedéseit rótta rá a sors. Az irredenta szó pejoratív, megbélyegző jelentést csak az 1945 utáni történetírásban kapott, amelynek lényege, alapvető feladata volt a Horthy-rendszer megbélyegzése, egyértelmű, minden mérlegelést elutasító elítélése. Abban az időszakban azonban ez nem számított másnak, mint a nemzeti szellem legtisztább érvényesülésének.
Az irredenta olasz eredetű szó (irredento), „meg nem váltott, föl nem szabadított" (föld) a jelentése. Az Itália egyesítéséért harcoló XIX. századi olasz egységmozgalomról kapta a nevét. Az egy nép által lakott földek egy országban való egyesítését kívánó mozgalmak összefoglaló megnevezése. Az irredentizmus politikai törekvése történelmi jogokra vagy nemzetiségi összetartozásra épül, az akaratuk ellenére idegen hatalom uralma alá került népek, területek anyaországhoz való visszacsatolása.
Gyors terjedését elősegítette, hogy számos, már egyébként is erős közösségi identitáshoz kapcsolódott, s hívószavai - mint például a nemzet újraegyesítése, a magyar egyházak és híveik felszabadítása, a nyugati civilizáció fontos bástyájának visszavétele, a helyi közösségek régi életviszonyainak helyreállítása vagy a családok újraegyesítése - tömegeket szólítottak meg.
Az érzéseknek pedig látható formát kellett adni. Emlékezni és emlékeztetni kellett, valamint példát mutatni, és erre a legalkalmasabbak a művészetek voltak.
A trianoni békediktátum aláírását követő esztendőben, 1921-ben jelent meg Kosztolányi Dezső szerkesztésében a „Vérző Magyarország" című antológia, amelyben az ország tollforgató értelmiségének színe-java vallotta meg gondolatait, érzéseit az esszékben, elbeszélésekben, emlékezésekben, versekben az országcsonkítás traumájáról. Az antológia alaphangját Herczeg Ferenc alábbi, programot adó kiáltványa adta meg. Kár, hogy a jóslat lényegében tőlünk független része valósult csak meg, a kifejezetten rajtunk múló „egységes, művelt, munkás magyarság" képe sajnos csak álom maradt.
Szoboravatás
Ilyen előzmények után érthető, hogy alig több mint hét hónappal a békediktátum kihirdetése után Urmánczy Nándor „a megalkuvás nélküli magyar" kezdeményezésére már állt a budapesti Szabadság téren az Irredenta szoborcsoport.
A kezdeményezők szándéka az volt, hogy a felállított szobrok égre törő felkiáltójelei legyenek a nemzeti akarategységnek. Négy égő lángot akartak gyújtani a Szabadság téren, hogy a tévelygő nemzet sohase tévessze el szemei elől a célt, a nemzeti összetartozás gondolatát és fontosságát. A világító toronynak szánt szobrok a művészet ékesszólásával hirdették az összetartozás jogát és a nemzeti cselekvőképesség gondolatát.
A szoborállítás gondolata gyakorlatilag már a trianoni döntéssel egy időben megszületett. Kertész K. Róbert neves építész, miniszteri tanácsos - a gondolat szülőatyja - biztos kézzel választotta ki a terv megvalósítására legmegfelelőbb szobrászművészeket Sidló Ferenc, Kisfaludi Stróbl Zsigmond és Pásztor János személyében. Az építészeti terveket - beleértve a szobrok posztamensének megtervezését - Kismarty-Lechner Jenőre bízták.
Már a szobrok helyének kiválasztása is jelképes volt. Az egykori Sétatér reformkori kialakítását még Széchenyi István kezdeményezte. 1849 októberében pedig ezen a helyen végezték ki Batthyány Lajost, az első szabadon választott magyar kormány miniszterelnökét.
A felállított négy szobor a négy égtáj felé szétszóródott magyarságot jelképezte. A szobrok az elcsatolt területeket szimbolizálták, és azt, hogy a trianoni határokat átlépve minden irányban a történelmi Magyarország területén vagyunk. Ezért természetes volt, hogy a szobrok a négy égtájról kapták a nevüket.
A Szabadság tér északi félköríves járdaszigetein 1921. január 16-án hetvenezer ember jelenlétében avatták fel az elszakított országrészeket jelképező szoborcsoportot. A nagyszabású és megható ünnepségen ott voltak a nemzetgyűlés és a törvényhatóságok tagjai, az egyetemek és az egyházak képviselői - azonban a teret azok az egyszerű polgárok töltötték meg, akik jelenlétükkel tiltakoztak a békediktátum ellen. A szoboravató beszédet Urmánczy Nándor, az irredenta mozgalom emblematikus alakja tartotta. A nagyszabású ünnepségen Zadravecz István tábori püspök megszentelte azt az irredenta zászlót, melyet ezt követően a Szent István-bazilika szentélyében helyeztek el, és a későbbiekben a nagyobb rendezvényekre onnan vitték ki díszes külsőségek között. A fehérselyem Szűz Máriás lobogó szélébe a 63 magyar vármegye címerét szőtték. A Szűzanya képe körül a régi magyar imádság volt olvasható: „Boldogasszony Anyánk, régi nagy Patrónánk - Ne feledkezzél meg szegény magyarokról!”
A főváros nevében dr. Sipőcz Jenő polgármester a következő szavak kíséretében vette át az együttest: „a főváros kegyelettel fogja megőrizni akkor is, amikor már csak célja vesztett jelképei lesznek egy nagy nemzet fájdalmának.” Nem tudhatta, hogy a történelem más sorsot szánt a szobroknak...
Az ünnepség befejező mozzanataként a Szózat hangjai mellett koszorúk árasztották el a szobrokat. Ezt követően az ünneplő közönség menetté a Bazilikához vonult, amelynek kapujában Kovács Kálmán apátplébános fényes papi segédlet mellett megőrzésre átvette át nemzeti lobogót.
A négy szobor
A kifosztott és megalázott Magyarország hitét és reményét kifejező négy szobor, a magyar fájdalom szobra a Szabadság tér északi, félköríves részén állt. Ívükkel a Kárpátok hegylánca által övezett történelmi Magyarországot idézték. Méretüket tekintve körülbelül háromméteres főalakok álltak a valamivel alacsonyabb posztamenseken. Nyugat, Kelet és Dél szobra kétalakos, míg Észak szobra háromalakos kompozíció volt.
A négy, egymástól elszakított járdaszigeten felállított szobor a négy égtájról kapta nevét, jelezve az ország minden égtáj felé történő megcsonkítását. Az egyes kompozíciók romantikus, hősi beállítások variációi voltak, melyeken duzzadó izomzatú héroszok, erőteljes férfiak, illetve védelemre szoruló nők és gyermekek, továbbá a magyar történelmi hagyomány szimbólumai által fejezték ki a tragédiát és a nemzeti ellenállást. A szobrok elé szomorúepreket (Morus alba 'Pendula') ültettek, a talapzatokat pedig borostyánnal (Hedera helix) futtatták be. Mindkét növény a bánatot jelképezi, temetők gyakori növényei.
A szobrok anyaga, az egyáltalán nem értékes és legfőképp nem maradandó műkő a háború utáni évek szegénysége, anyagbeszerzési nehézségei mellett bizonyosan azt a hitet is tükrözte, hogy a trianoni igazságtalanságot nem fogadhatta el az ország hosszan tartó állapotnak.
Az Irredenta szoborcsoport különlegessége, hogy a harci szellem, a trianoni ítélettel szembeni dac és bosszúvágy kétségtelen hangsúlyossága mellett az utódállamokkal szembeni harc helyett Magyarország fölényére és összetartó erejére helyezte a hangsúlyt a Kárpát-medencében. A szomszéd népek megjelenítésében a szobrok a magyarság szempontjából pozitív elemeket igyekeztek kiemelni odafigyelve egy-egy szomszéd nemzetre.
A négy égtájat megjelenítő szoborcsoporton belül így a főalakokat Magyarország jórészt harcias kompozíciókban megalkotott szobrai jelentették, hangsúlyozva a felbomlott ország Kárpát-medencén belüli „misszióját”, vagyis a szomszédos országrészek népeinek a védelmét.
Felvidék (Észak) Készítette Kisfaludi Stróbl Zsigmond.
Az emlékmű főalakja a három méter magas, keresztre feszített Hungária. A hozzásimuló fiú a tót nemzet ragaszkodását jelképezi az anyaországhoz. A kettő egységét kivont karddal előretörő kuruc alakja védi, emlékeztetve arra, hogy a magyar szabadságért Rákóczi hadaiban tótok is küzdöttek. A vitéz és a kisfiú egy irányba néznek, a közös irány nyilvánvalóan azonos célokat feltételez.
Erdély (Kelet) Készítette Pásztor János.
A magyar őserőt megtestesítő Csaba vezér sisakos, erős férfialakja emelkedik védőn az elalélt, szenvedő ifjú fölé. Megpróbálja kiszabadítani a kopjafához láncolt, bilincsekbe vert, az elszakított országrészt szimbolizáló jelképes elalélt férfialakot, aki kezében Erdély címerét görcsös reménységgel szorítja. Erőteljes és hatásos mű, amelyben az erő és az energia hiánya drámai kontrasztot teremtett.
Délvidék (Dél) Alkotó: a délvidéki születésű Szentgyörgyi István
A négy szobor közül Dél az egyetlen nem harcias kompozíció. Szentgyörgyi István békét, az összetartozás meghittségét és a jól végzett munka elégedettségét sugárzó alkotása kicsit visszarepít minket egy, a Trianon előtti jobb korba. Az érett búzakalász a Bácskát és a Bánságot, a korabeli Magyarország éléstárát jelképezte. A védelmezés motívuma itt is meghatározó, a magyar férfialak karddal és a magyar címerrel díszített pajzzsal kel a Délvidéket jelképező sváb leány védelmére.
Alpokalja (Nyugat) Alkotó: Sidló Ferenc
Az ifjú az elszakított nyugati vármegyéket jelképezi. Térdre hullva borul a magyar Szent Koronára, s míg jobbjával az ország testéről leszakadni készülő nyugati vármegyék címerpajzsát öleli magához, addig baljával görcsösen kapaszkodik a nagy magyar kettőskeresztes pajzsba. Fölötte áll Hadúr alakja, kezét nyugtatva az ifjú címert szorító karján, jobbjában védően tartva a nemzet pallosát. Arcán kemény dac, hit és önbizalom. Lábainál szárnyait repülésre tárva a Turul.
A tér nem sokkal később még egy alkotással gyarapodott: az Ereklyés országzászlóval, amelyet 1928. augusztus 20-án avattak fel.
A szoborcsoport túlélte a második világháborút, 1945 augusztus elején még a helyükön álltak a szobrok. A II. világháború utáni politikai berendezkedés azonban nem tudott azonosulni a szoborcsoport eszmeiségével, ezért 1945 augusztusában a szobrokat eltávolították a térről. Néhány évig a Szent István Bazilika pincéjében őrizték, később valószínűleg megsemmisítették őket.