A 2. magyar hadsereg pusztulásának emléknapja - „A voronyezsi katasztrófa” - 1943.

A magyar hadtörténelem egyik legnagyobb katasztrófája volt a 2. magyar hadsereg pusztulása a Don-kanyarban. Több mint négyszer annyi ember veszett oda, mint történelmünk másik hasonlóan sorsfordító kudarcában, a mohácsi csatában.

1943 januárjában a szovjet hadsereg által megindított általános támadás következtében esett áldozatul a Voronyezs térségében harcoló 2. magyar hadsereg; 40 ezren vesztették életüket, 70 ezer katona került fogságba, akik közül szintén tízezrek pusztultak el.

Az elavult, néhol első világháborús fegyverekkel felszerelt, megfelelő ruházat, ellátás és hadianyag nélkül hagyott magyar egységek napokon át, hihetetlen hősiességgel védekeztek a téli felszereléssel, amerikai élelmiszerrel, és fegyverekkel bőségesen ellátott, sokszoros túlerőben lévő szovjetekkel szemben. A magyar csapatok hősies kitartására jellemző, hogy a III. magyar hadtest vonalát támadó 132 szovjet páncélosból 83-at lőttek ki, de maguk is a túlerő nyomása miatt súlyos veszteségeket szenvedtek. A sorozatos segítségkérések ellenére a Déli Hadseregcsoport vezetése megtiltotta a német tartalékok bevetését, a magyarokat azonban az „utolsó emberig” való kitartásra utasították. A magyar vonalak áttörése után az oroszok mélyen benyomulva a frontvonal mögé, szabályosan vadásztak az egymástól és feletteseiktől is elszigetelt, magyar honvéd-alakulatokra. Január 17-től már csak fejvesztett menekülésről beszélhetünk, melynek során magyar honvédek tízezrei vánszorogtak embertelen hidegben, élelem nélkül a végtelen hómezőkön hazájuk felé.

Nagy Bálint: A hős tüzér

Uriv körül véres harcok dúltak,
A Don vize vitte a piros vért.
Akna robbant… és ágyúk zuhogtak…
Vér öntött el egy haldokló tüzért.

Hősök ajkán, óh, szörnyű intelem -!
Nem maradt más, csak egy szó: Istenem.
-Szólott hozzám a haldokló tüzér,
Homlokán folyt a vér és veríték.

Ujjai nyúlva, mind halott - fehér -
Bajtársak a halottakat vitték…
-Nyisd ki zsebem, zubbonyom bal zsebét,
Mutasd meg még, ott van egy drága kép.

- Édesanyám, most itt meg kell halnom.
Én jó Anyám, hisz még nem is éltem.
Ismeretlen lesz majd a sírhalmom
S valahol Te imádkozol értem.

Meghalok, de ugyan miért, kiért?
Nem azért a szép magyar hazáért.
Véres füvön ahogy térden - állva
Tartottam a haldokló hős fejét,

A magyar sors jött zokogva, szállva
És szaggatta a szívem gyökerét.
A Don vízében piroslott a vér
S kiszenvedett a hős magyar tüzér.

A pusztulás mértékét jól szemléltetik a visszavonulást hősiesen fedező 1. magyar páncéloshadosztály veszteségei. A 16.000 fős állományából mindössze 500 katona élte túl a doni ütközetet, haditechnikájából pedig egyetlen páncélos maradt meg. A kíméletlen menekülés közben rengetegen megfagytak, vagy éhen vesztek, az áldozatok pontos számát gyakorlatilag mai napig homály fedi. A 205 ezer fős 2. magyar hadseregből rettenetes megpróbáltatások után hazaérkező, alig hatvanezer magyar honvédet a háború után hatalomra kerülő kommunista rezsim „a fasiszták oldalán, a Szovjetunió ellen harcoló” katonákként megbélyegezte, sokaknak egy életen át titkolniuk kellett, hogy embertelen körülmények között, magukra hagyva harcoltak és álltak helyt a Don-kanyarban.

Hősök voltak, nem csak áldozatok! Tragikus sorsuk, „feláldozásuk története” a magyar történelem egyik legszomorúbb fejezete. Mégis a rendszerváltásig nemigen lehetett megemlékezni a katonákról, akik mint a németekkel szövetséges haderő tagjai a Szovjetunió ellen harcoltak. A Szovjetunióban sok hiányossággal küszködő 2. magyar hadsereg 1942 nyarán azt a megvalósíthatatlan feladatot kapta, hogy egy több mint 200 kilométeres szakaszt védjen a Don mentén, amelyet egészében el sem foglalhatott, mert a szovjetek három hídfőben is meg tudták vetni a lábukat. Már az augusztus-szeptemberi hídfőcsaták súlyos veszteségekkel jártak, amikor pedig 1943. január 12-én a nagy erejű szovjet ellentámadás megindult, a honvédség katasztrofális veresége elkerülhetetlen volt.

A 2. magyar hadsereg pusztulása az egész nemzetet megrázta. Szinte minden családtag gyászolt vagy reménykedve várt haza valakijét a doni hadszíntérről. A 2. magyar hadsereg java része elesett, de az oroszokat is súlyos veszteségek érték. A sérelmeket, a kölcsönös gyászt azonban nem lehetett őszintén kibeszélni. Sem nálunk, sem a Szovjetunióban. A győztesek és legyőzöttek - megszállók és betolakodók - új, kötelező „barátsága" hamis alapokon nyugodott. A jeget Nemeskürty István műve, a Requiem egy hadseregért, majd pedig Sára Sándor tévésorozata, a Pergőtűzben törte meg. De a jégtáblák továbbra is ott úsztak a Don vizén. Sára Sándor filmjét 1983-ban rövidre vágva ugyan bemutatták, de a szövegekből készült könyvet a megjelenés után néhány héttel bezúzták. A teljes film bemutatására még tíz évet kellett várni.

Sárának olyan segítőtársai akadtak ebben a munkájában, mint Csoóri Sándor, aki nemcsak hogy elkísérte néhány vidéki útjára barátját, hanem a kései tanúvallomások hatására megírta A magyar apokalipszis című, döbbenetes erejű történelmi esszéjét a doni magyar katasztrófáról. Csoóri ebben a jelentős és nagy visszhangot kiváltó művében úgy láttatja velünk a magyar hadsereg doni tragédiáját, hogy olvasása közben rádöbbenhetünk arra: miként szorult a magyar nép a történelem perifériájára a huszadik században. Történetfilozófiai mélységben tárja fel a Don-kanyarhoz vezető utat és azt is, ami az apokalipszist követte.

A rudkinoi emlékmű három kettőskeresztje
A rudkinoi emlékmű három kettőskeresztje

Sára Sándor monumentális filmalkotása, a Pergőtűz, nemcsak képi nyelvre fordítja Csoóri magyar apokalipszisét, hanem a mintegy 120 koronatanúval el is mondatja a katasztrófa óráit és napjait. A „szereplőket” tekintve úgy is mondhatnánk, hogy a filmóriás: történelem felül- és alulnézetben. Sára felismerte, hogy szinte az utolsó pillanatban ragadja meg a történelmi lehetőséget, amikor Voronyezs túlélőit még megvallathatja. A filmdráma „szereplői” valóban utat engedtek a negyven év óta elfojtott lávának, hogy kibeszéljék magukból az átélt iszonyatot. Gondoljuk csak el: a doni hadsereg túlélőinek, akik szinte egy életen át a lelkükben és a testükön hordozták a kegyetlen háború emlékeit, hallgatniuk kellett az átélt szörnyűségekről, mert a háború végéig tilos volt erről beszélni, és némák maradtak a béke évtizedeiben is, mivel egy fasiszta háború gyászvitézeinek tekintették őket. S a százezernyi férfit gyászoló özvegyek, árvák, szülők is hallgattak, mert az ország 40 éven át nem volt kíváncsi a fájdalmaikra.

A magyar állam több mint ezeresztendős története nem szűkölködik véráldozatokban. A 2. hadsereg frontra küldésekor azonban nem volt olyan elgondolás, amelyből az országnak bármiféle haszna származhatott volna. Ezért a meghozott áldozat csak értelmetlen áldozat lehetett. A Don-kanyarban süppedő százezer jeltelen sír ennek az értelmetlen áldozatnak örök mementója.