A Szovjetunióba hurcoltak emléknapja

Málenkij robotra elhurcoltak vásárosnaményi emlékműve
Málenkij robotra elhurcoltak vásárosnaményi emlékműve

„A jövendő nemzedékek előtt kötelességünk feljegyezni a 20. század bűneit és biztosítani, hogy azok soha nem ismétlődhetnek.” (Milan Kundera)

„Most az a feladat, hogy óvjuk és továbbképezzük a tehetséges dolgozókat. Óvjuk a békét, és rendületlenül állunk a vártán.” (Sztálin-idézet Gulag-tábor bejáratán)

„Aki nem volt ott, majd sorra kerül. Aki volt ott, soha nem felejti el.” (Szovjet közmondás a Gulagról)

„A Gulag benépesítésében hidegvérűen kitervelt következetesség és rendíthetetlen kitartás érvényesült.” (Alekszandr Szolzsenyicin)

„A Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária és Csehszlovákia területén tartózkodó valamennyi 17 és 45 év közötti munkaképes német férfit, valamint 18 és 30 év közötti munkaképes német nőt internálni kell, és a későb biekben szovjetunióbeli munkára kell szállítani.” (Sztálin)


Az Országgyűlés 2012. május 21-én úgy határozott, hogy a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emlékének méltóképpen adózva emléknapot tűz ki. Ez a nap november 25-e lett, mert 1953-ban ezen a napon 1500 politikai elítélt, a Gulag-lágerekből szabadon bocsátott rabok első csoportja érkezhetett haza a Szovjetunióból.

A határozat arról a mintegy 800 ezer magyarról szól, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak többéves kényszermunkára, illetve akiket a második világháborút követően 5-25 évre száműztek a Gulág rabtelepeire a „magyar hatóságok hathatós közreműködésével, koholt vádak alapján”.

Az országgyűlési határozat

Az 41/2012. (V. 25.) OGY határozatában
„méltóképpen kíván megemlékezni arról a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől kezdve hadifogolyként vagy internáltként a Szovjetunióba hurcoltak több éves kényszermunkára, vagy a II. világháborút követően a folyamatosan kiépülő kommunista diktatúrában a magyar hatóságok hathatós közreműködésével koholt vádak alapján 5-25 évre száműztek a Gulag rabtelepeire;
tisztelettel adózik mindazok előtt, akik életüket adták a hazáért, magyarságukért, származásuk miatt, politikai, vallási meggyőződésükért, illetve akik emberi és polgári jogaiktól megfosztva idegen földön, hazájuktól több ezer kilométerre, embertelen, megalázó körülmények között fogságot szenvedve végeztek kényszermunkát”

A Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő-szükséglete, hiszen egyrészt a harcok okozta károk felszámolása hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Másrészt a Szovjetuniónak a legújabb kutatások szerint a második világháború folyamán mintegy 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Harmadrészt a világ legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 elején 7,1 millió, majd 1945 közepén már 11,3 millió fős volt. Tehát a szovjet birodalom rendkívül nagy munkaerő hiányban szenvedett. A foglyok pedig tömeges és ingyenes munkaerőt jelentettek. E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt sem, hogy a háborúban kivérzett hazánknak mekkora veszteséget jelentett az évekig elhurcolt és a soha vissza nem tértek százezrei!

A második világháború után a győztes Szovjetunió az elfoglalt és leigázott országok lakosságának munkaerejét a jóvátétel részének tekintette: több mint négymillió külföldi állampolgárt hurcolt el kényszermunkára munkatáborokba. A fogságba vetettek 85 százaléka a németek, a japánok és a magyarok közül került ki, voltak közöttük hadifoglyok és találomra összeszedett civilek is. A kényszermunkásokat városok és üzemek újjáépítésére, mocsarak lecsapolására, gyárak, utak, hidak és gátak építésére használták. A táborokban uralkodó zord körülmények, az embertelen munka, az őrszemélyzet brutalitása, az elégtelen élelmezés és a betegségek, valamint a szélsőséges időjárási viszonyok miatt a legyengült foglyok tömegével haltak meg. A Szovjetunióba rabszolgamunkára kényszerített magyarok közül mintegy háromszázezren soha nem tértek vissza.

A Gulág áldozatainak emlékköve
A Gulág áldozatainak emlékköve

A Gulág létrehozása, ártatlan emberek millióinak munkatáborokba kényszerítése a huszadik század egyik legsúlyosabb tragédiája. A Gulag a gonoszság és a halál szinonimája. 1917. november 7-e után, a bolsevikok hatalomra kerülésüket követően igyekeztek ellenőrzésük alatt tartani mindazokat, akiket származásuk, politikai meggyőződésük, vallásos hitük, az átlagosnál jobb anyagi helyzetük, képzettségük vagy bármi más oknál fogva „a nép ellenségének” minősítettek. Ennek két legfontosabb eleme az „elszigetelés” és a kényszermunka volt. Az 1917. december 7-én létrehozott VCSK, közismert nevén a Cseka és utódszervezetei (OGPU, NKVD), illetve az Igazságügyi Népbiztosság feladata volt, hogy nagy tömegben biztosítsa az olcsó „emberanyagot” a nagyszabású építkezésekhez, a természeti kincsek kiaknázásához. A moszkvai metró, a Moszkvai Állami Egyetem, a Belomorkanal (fehér-tengeri csatorna) is az elítéltek munkájából született. 1930 és 1956 között ezeket a munkatáborokat a belügyi szerveknek alárendelt Lágerek Főparancsnoksága fogta össze, ennek orosz nevéből - „Glavnoje Upravlenyije Lagerej", azaz „Javítómunka-táborok Főigazgatósága" - származik a Gulág kifejezés.

A Gulag kifejezés alatt a sztálini Szovjetunió egészét behálózó munkatábor rendszerét értjük. (A Szovjetunió határain kívül csak Mongóliában működött a Gulag szervezetéhez tartozó munkatábor.) A táborokban a sztálini politika bel és külföldi ellenzőit, hadifoglyokat, más ürüggyel (pl. „kulákság”) vagy véletlenszerűen elhurcolt polgári lakosokat kemény fizikai munkára fogták, napi 10-12 órát dolgoztatták őket, miközben élelem- és egészségügyi ellátásukról alig gondoskodtak. A rabok fő feladata bányászat, út-, vasútépítés, illetve fakitermelés volt. Egy bányásznak napi 13 mázsát kellett kibányásznia. Aki nem teljesítette a lágerenként változó normát, kevesebb ételt kapott. Ettől az egyébként is legyengült, elcsigázott fogoly még jobban leépült. Az óriási termelési irányszámok, az őrök brutalitása, az éhezés és a rossz időjárás miatt a halálozási arány sok táborban a 80%-ot is elérte. Kutatói becslések szerint Sztálin rémuralma alatt körülbelül 20 millióan haltak meg a táborokban. Magyarországról körülbelül 700 000 embert deportáltak a Gulagra, közülük 300 000 meghalt a rabság során. Legtöbbjük jeltelen sírba került, még a halálban sem kaphatta vissza emberi méltóságát. A Gulag táborok egyik legismertebb foglya Alekszandr Iszajevics Szolzsenyicin matematikatanár volt, aki szabadulása után több könyvben írta meg élményeit.

Az Ekker Róbert szobrászművész készítette emlékmű a szerencsi vasútállomáson, ahol bevagonírozták a környékről elhurcolt embereket
Az Ekker Róbert szobrászművész készítette emlékmű a szerencsi vasútállomáson, ahol bevagonírozták a környékről elhurcolt embereket

Magyarországról már 1944 előtt is került néhány száz magyar ezekbe a táborokba, de nagy számban a második világháború végén, a Vörös Hadsereg által elfoglalt területekről zajlottak az elhurcolások. A „hadifoglyok” összegyűjtése - akiknek többsége nem katona, hanem polgári lakos volt - 1944 őszén Székelyföldön kezdődött. A táborokba azok a rabok kerültek, akiket a magyar hatóságok közreműködésével a szovjet hadbíróságok ítéltek el háborús bűntett vádjával, legtöbbször alaptalanul. A győztesek különös figyelmet szenteltek a német ajkú emberek begyűjtésére. A kollektív bűnösség embertelen és minden jogi alapot nélkülöző elvének jegyében fasisztának minősült minden német, olyanok is, akiknek semmi közük nem volt a fasiszta bűnökhöz. Nemcsak német nemzetiségűeket hurcoltak el, hanem olyanokat is, akiknek pusztán a neve volt németes csengésű, sőt nagy számban olyanokat is, akiknek valójában semmi közük nem volt a magyarországi németséghez, így lettek áldozatok színmagyar falvak lakói is.

A második világháború alatti és utáni Magyarország területéről egy 1949-es szovjet összefoglaló jelentés szerint mintegy 800 ezer embert hurcolhattak a Szovjetunióba, ahonnan csak átlagosan 28 hónapos kényszermunka után térhettek haza, ha túlélték a megpróbáltatásokat az embertelen körülmények között.

Három nagy csoportot különböztetünk meg: az elsőt a hadifoglyok alkották, a másodikat az internált civilek, a harmadikat pedig a politikai okokból elítéltek.

Budapest elhúzódó ostroma is szerepet játszhatott az elhurcoltak nagy létszámában. Egész Franciaországot a németek 43 nap alatt legázolták. Ezzel szemben Budapest ostroma 51 napig elhúzódott, ezt pedig valamivel meg kellett „magyarázni”. Az elhurcoltak nagy létszáma pedig hazug módon kívánta igazolni a valótlanul állított ellenállói számot.

A szovjet csapatok előrenyomulása ütemében magyar és német katonákat, de civileket is foglyul ejtettek 1945 januárjában, de még áprilisban is hurcoltak ki a magyar fővárosból civileket a szovjet lágerekbe. „A nyugat-európai és amerikai történész kollégák sem értik a magyarok és a németek elhurcolásának kérdéskörét, az orosz álláspont ráadásul az, hogy végül is nem történt semmi különös, az érintettek hadifoglyok voltak, rég volt, elmúlt, ne foglalkozzunk vele. De nekünk ezt a feltáró munkát el kell végezni, a történteket fel kell tárni, mert az áldozatokra és a hősökre emlékeznünk kell, hiszen ez a mi történelmünk része" - mondotta egy előadásában a budapesti tömeges elhurcolásokat évek óta behatóan kutató Stark Tamás.

A Ferencvárosi pályaudvarnál felavatott Málenkij robot Emlékmű
A Ferencvárosi pályaudvarnál felavatott Málenkij robot Emlékmű

Sokkal több magyar halt meg a Szovjetunió lágereiben, mint a második világháború harcterein. A második világháború emberveszteségének háromnegyede két okból ered: egyik a holokauszt, másik a hadifogság és az internálás. „Az elhurcolt magyar foglyok ügyét hadifogoly ügyként kezelték, mert a felelősséget nem az emberek százezreit elhurcoló Szovjetunióra, hanem a Szovjetunió ellen hadba lépő Magyarországra hárították. Pedig ez nem hadifogoly-, hanem rabszolgatörténet, az áldozatok többsége ugyanis kényszermunkán vagy útban afelé halt meg”.

„A holokauszt-túlélők kimondhatták, kibeszélhették magukból a fájdalmat, a szovjet lágerek túlélőinek viszont ez a lehetőség nem adatott meg, évtizedeken keresztül kellett magukkal cipelniük ezt a traumát. Történelmünk féloldalassá vált amiatt, hogy a Gulág-történet nincs megírva, s az oktatásban is ez a féloldalas történelemtanítás tapasztalható. Pedig akkor, azokban a vérzivataros időkben két fenevad harcolt egymás ellen: a fasizmus és a kommunizmus” - fogalmazott Bognár Zalán egyetemi docens, a Malenkij robot című tanulmánykötet szerkesztője.

A túlélők legnagyobb része 1949-re térhetett haza, több ezren már nem is Magyarország területére, mert otthonuk a szomszédos országok valamelyikéhez került. A kivégzettek, az éhezésben, betegségekben meghaltak száma becslések szerint mintegy 200 ezerre tehető. A kényszermunkások között különösen nehéz sors jutott a politikai elítélteknek. Az ő helyzetük 1949-től vált különösen súlyossá, ekkor hozták létre ugyanis a Gulágon belül a politikai elítéltek koncentrációs táborait. Az ezekben raboskodó mintegy 85 ezer magyar elítéltből csak öt-hat ezer élte meg a szabadulást. Ők zömmel 1953-ban kerültek haza, de a szovjet rehabilitációig itthon is politikai ellenségként kezelték őket. A hazatérők hosszú rabság után nemcsak lelkileg, hanem sokszor testileg is megnyomorodva élték tovább mindennapjaikat, arról, hogy mi történt velük, évtizedekig nem volt szabad beszélniük.

A málenkij robot áldozatainak emlékműve a kárpátaljai Szolyván
A málenkij robot áldozatainak emlékműve a kárpátaljai Szolyván

A téma a szocializmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. A Gulag-táborokról a világ sokáig hallgatott. A Szovjetunióban ugyan mindenki tudott létezésükről, beszélni azonban nem lehetett róluk. Az elhallgatást segítette és részben még ma is segíti az a nyugati baloldali értelmiség, amely évtizedeken átszimpatizált a Szovjetunióval. „A Szovjetunió átnevelőtáborai teljesen véget vetnek az ember ember által való kizsákmányolásának." - írta például Pierre Daix francia író, újságíró. John Kenneth Galbraith, kanadai-amerikai közgazdász, diplomata véleménye: „A Szovjetunió a nyugati társadalmaktól eltérően teljes mértékben hasznosítja országa emberi erőforrásait.” A nyugati világ csupán az 1970-es évektől kényszerült szembesülni a témával, amikor Alekszandr Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág című nagy hatású munkája Párizsban megjelent. Magyarországon és a szovjet táborban ugyanakkor Szolzsenyicin művei csak szamizdat formájában jelenhettek meg, a hivatalos nyilvánosság számára a szovjet táborok világa tabutémának számított. A Gulagon végzett rabszolgamunka embertelen voltát ma már senki sem vonja kétségbe, ugyanakkor az itt történt szörnyűségekre indokolatlanul kevés figyelem irányul.

A volt Szovjetunió területén levő fogolytemetőknek csak a töredéke ismert, azok beazonosítása csak 1997-ben kezdődött. Nemrégiben Jekatyerinburg térségében autóút építése közben bukkantak fogolytemetőre, ahol a feltárás során 26 ezer koponyát találtak, valamennyi áldozatnak tarkólövéssel oltották ki az életét.