Zsigmond elzálogosítja a szepesi városokat

Luxemburgi Zsigmond Albrecht Dürer festményén

Luxemburgi Zsigmond magyar király a 24 szepességi városból a 13 legjelentősebbet és még további 3 várost a hozzájuk tartozó falvakkal együtt, régi jogaik megtartása mellett zálogba adta sógora, II. Ulászló lengyel király számára.

Zsigmond a törököktől elszenvedett 1396-os nikápolyi vereség után szorult helyzetbe került, amit a velencei dózse igyekezett is kihasználni. Még Nagy Lajos király idején Magyarország megszerezte Dalmáciát Velencétől és évenkénti adófizetésre kötelezte Velencét. Ez az állapot mintegy húsz évig állt fenn. Az erőviszonyok változása után a dózse előbb felmondta az adót, majd megszerezte Zárát, később pedig ostrom alá vont számos dalmáciai magyar várat.

Mindezekre válaszul Luxemburgi Zsigmond 1411-ben háborút indított Velence ellen, de korábbi háborúi felemésztették a kincstár tartalékait. Még a zsoldosok toborzására sem jutott elegendő pénz, ezért a kor uralkodóinak jó szokása szerint a zálogosításhoz folyamodott. A márciusban megkezdődött alkudozások végül eredményre vezettek. Ulászló annyira biztos volt a dolgában, hogy a kölcsönösszeg egy részét már jóval a szerződés megkötése előtt kifizette Zsigmond egyik hitelezőjének, a mindinkább türelmetlenkedő német lovagrend nagymesterének. A dalmát városok visszaszerzéséért indított háború költségeinek fedezésére Duránd, Felka, Igló, Leibic, Mateóc, Ménhárd, Poprád, Ruszkin, Strázsa, Szepesbéla, Szepesolaszi, Szepesszombat és Szepesváralja valamint Lubló, Podolin, Gnézda és az ezekhez tartozó falvak az 1412. november 8-án Zágrábban aláírt szerződés keretében 37 000 cseh garasért lengyel kézre kerültek.

II. Jagelló Ulászló

A zálogszerződés szerint a megállapodás két havi felmondás és a kölcsönadott összeg kifizetése után szűnhet meg, de addig az elzálogosított városok minden adója és haszonélvezeti joga is a lengyel királyra szállt. Az adó tulajdonképpen a kamatok megfizetését célozták, mert az egyház ebben az időben tiltotta a kamatfizetést, mivel azt uzsorának tartotta. Ulászló jó üzletet kötött, amikor eladósodott sógorának hitelt nyújtott. Egyrészt a városok által fizetett földbér és a kereskedelem fejlődésével egyre növekvő harmincad, valamint a terület erdői és nagy jövedelmet hajtó uradalmai bőséges haszonnal kecsegtettek. Másrészt Lubló vára magyar területen biztonságos, jól védhető táborhelyet nyújtott a lengyelek számára és fontos stratégiai támpontul is szolgálhatott. E nagy jövedelemért cserébe Ulászló a maga és utódai nevében is nagyvonalúan megígérte, hogy az elzálogosított területet régi jogaiban megtartja és csorbításukat meg nem engedi.

Magyar részről már korántsem volt ilyen sikeres az üzlet. A velencei háború Zsigmond uralkodása végéig tartott és magyar kudarccal végződött. Így aztán se pénz, se posztó, a „rövid távú” tervek helyett a lengyel királyok 360 évig igazgatták és adóztatták az elzálogosított területet. Lakóik speciális jogállással rendelkeztek, területük nem tartozott egyik lengyel megye fennhatósága alá sem, ellenben fennmaradt a magyar koronához fűződő közjogi viszonyuk. Önkormányzatuk, közigazgatásuk nem változott, önálló bíráskodásuk élén a tartományi ispán állt. A lengyel király érdekeit 1412-től a Lublón székelő helytartó, a sztaroszta képviselte, akik igyekeztek minden módon kizsákmányolni és sanyargatni a lakosságot. Nagy leleményességgel találtak ki új adónemeket. A céhek kiváltságait a lengyel király hagyta jóvá. A több emberöltőn át életben maradt zálogszerződés magával vonta a szláv eredetű lengyel népesség betelepülését, majd elszlovákosodását. Sok magyar pedig - akik nem tudtak beletörődni a helyzetbe - elköltözött.

Az elzálogosító szerződés

A magyar kézen megmaradt 11 város grófsága ezután is önálló területet alkotott az országon belül, Comitatus 11 oppidorum Scepusiensum néven, de a következő évszázadokban sokat veszítettek jelentőségükből. Giskra huszitáinak pusztításai sokat rontottak helyzetükön és a szorongatott városokat a megye tekintélyes családjai annál könnyebben keríthették hatalmukba. Bár Lőcse és Késmárk szabad királyi várossá emelkedett, több korábbi város jobbágyközséggé süllyedt. 1638-ban már nem is szerepeltek a városok sorában, az okmányok csak úgy emlékeznek meg róluk, mintha a szepesi vár tulajdonát képeznék: „Comunitates XI oppidorum ad arcemScepusiensem pertineníium." A számbeli fogyás és az ellenálló képesség megtörése szükségszerűen vezetett a jobbágysághoz.

Az ólublói vár, a staroszták székhelye

Az évszázadok során a magyar nemesség természetesen komoly erőfeszítéseket tett a 16 város visszaszerzésére. Bár I. Ulászló - aki nem mellesleg III. Ulászló néven a lengyel koronát is birtokolta - koronázási szerződésében ígéretet tett a 16 település visszacsatolására. A várnai csatában bekövetkezett korai halála után ismét életbe lépett a lengyel királyok zálogjoga és hatósága. Később a rendi országgyűlések eszközei igencsak végesek voltak: a szándékról mindenesetre híven tanúskodik, hogy 1552 után a diétákon összesen 25 alkalommal vetették fel a zálogba adott birtokok ügyét. 1618 után már a koronázási esküben is szerepelt a 16 település visszaváltása. Mindennek dacára ezek a területek egészen 1772-ig, Lengyelország első felosztásáig a Krakkóban székelő uralkodók birtokában maradtak, és csupán azután tértek vissza Magyarországhoz, hogy a Habsburg Birodalom megszerezte Galíciát. 1773. szeptember 18-án a lengyel szejm törvényben fogadta el saját országának megcsonkítását, az Ausztriával kötött szerződésben pedig egyúttal szepességi jogairól is lemondott; Mária Terézia tehát „ingyen és bérmentve”, a 360 éves kölcsön megfizetése nélkül juttatta vissza Magyarországnak az egykor elzálogosított településeket.