- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Novemberi jeles napok
- A várnai csata
A várnai csata
„A szökés lehetetlen, a megadás pedig számomra elképzelhetetlen. Harcoljunk bátorsággal és becsülettel!” (Hunyadi János szavai a várnai csata előtti haditanácson)
1444. november 10-én a Fekete-tenger partján fekvő Várna közelében az I. Ulászló magyar és lengyel király és Hunyadi János által vezetett keresztény szövetséges hadsereg súlyos következményekkel járó vereséget szenvedett II. Murád oszmán szultán hadától. A csatában az ifjú, alig 20 éves uralkodó is elesett. Igaz, a Várna mellett elszenvedett veszteségek Murád számára is komoly csapást jelentettek. Állítólag a csata után így értékelt, „ilyen áron nem szívesen nyernék még egy ütközetet."
Előzmények
Magyarország az 1440-es évek elején több sikeres hadjáratot vívott a törökök ellen. Hunyadi János, a méltán „törökverő” hadvezér győzött 1441-ben Szerbiában Iszhák bég, 1442 márciusában Szebennél Mezid bég, majd 4 hónappal később a Vaskapunál a beglerbég seregei ellen is. 1443 őszén pedig az úgy nevezett „hosszú hadjáratban" egészen Szófiáig tört a Török Birodalom belsejébe. A hadjárat során ugyan a több győztes ütközet ellenére sem történt területszerzés, a sereg veretlenül tért vissza 1444 januárjában Nándorfehérvárra. A hadjárat igazi jelentősége az volt, hogy a diadalmenet kikezdte az Oszmán Birodalom legyőzhetetlenségének mítoszát, és erősítette azt az eszmét, hogy nagyobb európai összefogással a török megállítható. Ezen felbuzdulva a pápa, IV. Jenő meg is kezdte a nemzetközi keresztes hadjárat szervezését. A pápa előtt egy sikeres hadjárat esetén felcsillant a katolikus és az ortodox egyház újraegyesítésének reménye is, amitől a törököktől szorongatott VIII. János bizánci császár sem zárkózott el. A terv egyszerű volt: a keresztesek a meglepetés erejét kihasználva megszállják a Balkánt, miközben a keresztény hajóhad elzárja Gallipolit - az Európát és Ázsiát elválasztó tengerszorost - elvágva evvel a török erősítési lehetőségeket.
A szokatlan vereségek hatására II. Murád szultán - akinek nehézségeit csak fokozta egy, a török birodalma ázsiai felében, Karamániában kitört lázadás - az európai hadszíntéren inkább a békére vágyott. Apósának, Brankovics György szerb fejedelemnek felajánlotta, hogy visszaadja számára Szerbiát, illetve két, fogságában élő és időközben megvakított fiát. Az így megnyert Brankovics szerette volna, ha a béke érdekében Hunyadi közvetít az uralkodó felé. Ezért felkínálta neki tekintélyes Magyarországi birtokait. (A szerb fejedelem a Magyar Királyságban is jelentős földesúr volt és a Sárkány-rend tagja.) Erre még a törökverő is hajlott és kijárta, hogy a magyar rendek nevében Brankovics György tárgyalhasson a török szultánnal. A szultán vállalta, hogy 100 ezer arany hadisarcot fizet a magyar királynak, valamint hadjárat esetén mintegy 25 ezres sereggel segíti őt. Cserében tíz évre szóló békét kért Magyarországtól.
De a korábbi sikereken felbuzdult pápa a harc folytatását szorgalmazta. Nemzetközi keresztes hadjárat szervezésével már egy döntő hadjárat megindítását célozta meg. Az igen kedvező török ajánlat ellenére már a béketárgyalások alatt Giuliano Cesarini bíboros vezetésével zajlottak a háborús előkészületek. A pápai segítség mellett Jó Fülöp burgundiai herceg Genova, illetve Velence támogatását is megígérte.
A béketervezet júniusban Drinápolyban meg is született, a dokumentum csak arra várt, hogy a szultán után Ulászló is aláírja. A Thuróczy-krónika tanúsága szerint végül a békét megerősítették a király, Hunyadi és az egész nép (értsd a politikai nemzet - gens Hungaricus) nevében. Augusztus elején Ulászló Szegeden még megerősítette a török követek előtt a szultánnal kötött békét, de a török követek távozása után Cesarini bíboros meggyőzte a királyt, hogy ő, mint a Szentatya személyes megbízottja feloldhatja a töröknek tett eskü alól. És Ulászló új esküt tett. A király sikeres hadjárat esetén Bulgária királyságát ígérte hadvezérének.
A béke aláírása után bő egy hónappal megindult a Balkánra tervezett offenzíva, a korábbiaknál lényegesen rosszabb kilátásokkal. A tavasszal még sikerrel kecsegtető koalíció eddigre többek között a kétes kimenetelű tárgyalások miatt szétesett.
Az Ulászló és Hunyadi vezette had Orsovánál átkelt a Dunán, s csatlakozásra szólította fel Brankovicsot is. A szerb fejedelem azonban hű maradt esküjéhez, nemcsak vitézeit nem engedte Hunyadihoz, de a csatlakozni kívánó albánokat sem engedte át országán. Intőjel volt ez, s az is, hogy a nagy háborús készülődés ellenére viszonylag csekély had gyűlt össze. A havasalföldi vajda, Vlad Tepes katonáinak csatlakozása után sem lehettek 20-ezren. Ez a szám alig több mint a felét tette ki az egy évvel korábbinak, Hunyadiék mégis reménykedtek a vállalkozás sikeres befejezésében, azaz az oszmán birodalmi főváros, Drinápoly bevételében.
A Duna mentén haladva sorra foglalta el a kisebb bulgáriai erősségeket: Vidint, Tirnovot és Nikápolyt. Innen értek a Fekete-tenger partján fekvő Várnához. Azt remélték, hogy itt majd csatlakozik hozzájuk a Jó Fülöp burgund herceg vezette, délről behajózó európai kereszteshad. A szorosokat őrző keresztény flotta védelmében és az Ázsiában hadakozó szultán távollétében így is bíztak a győzelemben.
Mint derült égből a villámcsapás értre őket a hír, hogy a szultán kétszeres túlerőben lévő hada gyors iramban közeledik, és hamarosan egérfogóba is zárták a keresztényeket, elvágva a visszavonulás útját. A szövetséges olasz flotta még húsz hajóból sem állott, s a rossz nyelvek szerint súlyos aranyakért még át is szállították a szultán katonáit az ázsiai partokról Európába; Jó Fülöp seregének pedig híre-hamva sem volt. Gyalázatos árulás történt sokan így vélték, mások pedig a sors akaratának, Isten büntetésének látták ezt, mivel a király esküszegése miatt nem lehet áldás ilyen hadi vállalkozáson. A haditerv összedőlni látszott.
A Várnai-öböl környékére szorult magyar sereg november 9-én szembesült a ténnyel: mintegy 50 ezres oszmán haderővel kellett szembenéznie. Cesarini szekérvárak oltalmában kívánta bevárni, hogy előbb-utóbb megérkezzen a törököket hátba támadó hajóhad. A védekező-várakozó taktika helyett azonban Hunyadi János - királya támogatását élvezve - a túlélés egyetlen lehetséges esélyeként a gyors, kitörésre alkalmas támadás mellett határozott. Bölcs előrelátással a Szilágyi Mihály vezette - zsoldosokból, erdélyi és temesközi csapatokból álló - szárnya a tengerparti fövenyre és a mocsarakra támaszkodott. Így innen nem érhette a túlerő átkarolási kísérlete, ami a törökök kedvelt taktikája volt. A Tallóci Frankó által irányított szárnyon jól megerősített szekértábor állt tele tüzes szerszámokkal - huszita módi szerint. A derékhadban sorakoztak fel az országbárók és a király bandériuma - a nehézpáncélos lovasság, javarészt magyar és lengyel lovagok, a püspökök és apátok vitézei és természetesen itt volt a pápai követ, Cesarini bíboros is. Áldást osztott a hadra, majd megindult a roham. A haditervet kiötlő Hunyadi pedig a havasalföldi különítményt vezette ott, ahol éppen szükség volt rá.
A csata november 10-én, hajnalban vette kezdetét és estére el is dőlt. Az első hadmozdulatok a keresztények elképzelései szerint zajlottak, a török haderő mindkét szárnya szétszéledt, amiben nem kis szerepe volt Hunyadi János személyének, harctéri tapasztalatainak. A csatában azonban ekkor még nem vettek részt a janicsár hadtestek.
Előbb a jobbszárnyon harcba lendülő könnyű fegyverzetű török egységeknek célja nem az áttörés, hanem a Cesarini vezette hadtestek elcsalogatása és megsemmisítése volt; a csel be is vált. A főpapok és Thallóczy bán gyanútlanul a könnyen megfutamodó törökök nyomába eredtek, az ellenség pedig egyenesen a szpáhik halálos ölelésébe vezette a keresztényeket. A jobbszárny rövid idő múltán összeomlott, menekülés közben pedig számos főpap - köztük Cesarini - és előkelőség életét vesztette. A katasztrófát végül Hunyadi János beavatkozása előzte meg, aki rohamával tönkreverte az ellentámadásba lendülő szpáhikat.
Nemsokkal e siker után Hunyadinak hirtelen a másik oldalon is helyt kellett állnia, mert ekkorra Szilágyi Mihály került válságos helyzetbe. Hunyadi gyors beavatkozása ezen a szárnyon is győzelmet hozott, és úgy tűnt, a keresztes sereg győzelemmel fejezi be a napot. De ekkor olyasvalami történt, ami megpecsételte a csata sorsát. A szárnyakon dúló küzdelmet látva az addig tétlenségre szorított fiatal és becsvágyó Ulászló váratlanul rohamot vezényelt a derékhadnak, és néhány száz katonájával öngyilkos támadást intézett a janicsárok kőkemény fala ellen. A végzetes és esztelen hadmozdulat mögött az a téves következtetés állhatott, hogy a gyalogos katona a törököknél is ugyanúgy gyenge harcos, mint az európai hadaknál. Ám Ulászló súlyosan tévedett: az oszmánoknál éppen a gyalogos janicsár egységek alkották az elitet. Tévedéséért a király életével fizetett. A király lándzsára tűzött fejének látványától a szövetséges hadseregben pánik lett úrrá. Az addig bátran küzdő keresztény harcosok lelkesedése egy pillanat alatt elillant. A sorok megbomlottak, ezért Hunyadi - észlelve a teljes megsemmisülés veszélyét - azonnal elrendelte a visszavonulást. A várnai ütközet így mintegy 11 000 katona és számos előkelőség véráldozata ellenére vereséggel végződött. Szerencséjükre leszállt az éjszakai sötétség és ez valamelyest megkönnyítette a harapófogóba zárt felbomlott sereg menekülését. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Hunyadi zseniális taktikája nyomán az oszmánok még súlyosabb veszteségeket szenvedtek. Nem véletlen, hogy - az 1448-as rigómezei csatával ellentétben - a keresztesek a fiaskó után szervezetten vonultak ki az Oszmán Birodalom területéről.
II. Murád el sem akarta hinni, hogy győzött, hiszen nem rég még ő gondolt a menekülésre. Csak másnap adta ki a parancsot vitézeinek, hogy induljanak a magyar szekértábor ellen. A törökök azonban itt semmi ellenállásra nem találtak, csak szerencsétlen nyöszörgő sebesültekre. Sokan maradtak halva a csatamezőn, de a török is megadta az árát a véres küzdelemnek. S ha pürrhoszi győzelemnek is gondolta II. Murád a csatáját, a keresztények részéről is igen gyászos volt a mérleg. Az elesett király mellett odaveszett számos főúr és főpap - köztük az egri püspök, Rozgonyi Simon és a pápai követ, Cesarini bíboros is.
Hunyadi János váltott lovakon nyargalt Magyarország felé, azonban a hadjáratban szövetségese, Vlad Tepes havasalföldi vajda elfogatta a magyar vezért. Azonban nem tudta eldönteni kitől féljen jobban: töröktől-e, magyartól-e? Rövid fogság után végül elengedte Hunyadit, aki azonnal Magyarországra sietett, tudván, hogy az ingatag belső béke, a király halála miatt nyomban felbomlik...
A várnai vereséggel hazánk és Európa nagy lehetőséget szalasztott el. II. Murád birodalma megtartotta balkáni pozícióit, sőt - a második rigómezei csatában és Konstantinápoly falai aratott győzelmeikkel -, az oszmánok később meg is szilárdították helyzetüket a kontinensen. Ez az ütközet volt az utolsó esély arra, hogy Magyarország ne határainál kerüljön szembe a törökök áradatával. A vereséget külön súlyosbította a vakmerő uralkodó halála, és a lehetséges örökös - a négy esztendős V. László - fiatal kora. Szerencsére a várnai török vérveszteség és Hunyadi kormányzósága ez alkalommal még megmentette az országot a komoly veszélytől.