- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Januári jeles napok
- Szent István királlyá avatása
Szent István királlyá avatása
Szent István koronázásáról jelentőségéhez képest igen keveset tudunk. A koronázást megelőző diplomáciai tárgyalásokról, illetve magáról a koronázási aktusról nem maradtak ránk korabeli feljegyzések. E tény pedig lehetetlenné teszi, hogy a koronázással kapcsolatban bármit is biztos tényként kezelhessünk. Később azonban ez az esemény oly mértékben vált István uralkodásának központi kérdésévé, és olyan mértékben irányult rá a nemzetközi figyelem is, hogy a század második felétől kezdődően már nagyon sok írás foglalkozott vele. Ezeket azonban csak a legnagyobb óvatosság mellett lehet - ha egyáltalán lehet - használni. A források szintjén még azokra a legalapvetőbb kérdésekre sem tudjuk megadni a választ, hogy mikor volt, és egyáltalán miért is volt Istvánnak szüksége a koronázásra.
A krónikákban és az évkönyvekben az 1000., illetve az 1001. év szerepel általában. A pontos dátumot korabeli okmányból nem ismerjük, de más adatokból következtethetünk az időpontra. A pécsi püspökség 1009. augusztus 23-i alapítólevele azt mondja, hogy az alapítás István király uralkodásának 9. évében volt. Eszerint a koronázás tehát 1000. augusztus 23. és 1001. augusztus 22. között történt. Még pontosabb információt kapunk (igaz évszám nélkül) a 11-12. században vezetett királylajstromból. Ebből az derül ki, hogy a koronázás és a halál között 7 hónap és 14 nap telt el. Halálának augusztus 15-i időpontját ismerjük, így a fenti dátumok egybevetésével a koronázás dátuma nem lehet más, mint 1001. január 1. Ez összhangban is lenne az ezredforduló világvége-várásával, amely nyilvánvalóan nem következett be, és így megtörténhetett a koronázás. Árnyalja a képet, hogy a 11. században az év kezdete Jézus születésének napja, tehát az 1001. év első napja 1000. december 25. volt. Mai időszámításunk szerint a legvalószínűbb dátum ezek szerint 1000. december 25-e. A koronázási szertartás egyesek szerint Esztergomban, más feltételezések szerint Székesfehérvárott zajlott le. A koronázást Domonkos esztergomi érsek végezte.
A másik kérdésre a leggyakoribb válasz szerint Istvánnak azért volt szüksége a koronázásra, hogy fejedelemből királlyá váljék. El akarta magát ismertetni az ország határain túl is, mint Isten kegyelméből uralkodó királyt. De nem biztos, hogy ez a helyes felelet. Nyugati szerzők, sőt államférfiak a magyar fejedelmeket és nagy hatalmú törzsfőket már az előző század közepe óta királyoknak nevezték. Éppúgy rex volt már Bulcsú és Lél is, mint Géza, akit nem kisebb személy nevezett így, mint I. Ottó császár. De a minden bizonnyal Géza által kiadott veszprémvölgyi adománylevél is királynak nevezte az oklevél kibocsátóját, azaz Géza királynak tartotta magát. Csak ilyen szemlélet alapján írhatta István király a fiához, Imre herceghez szóló Intelmekben, hogy „a legnagyobb királyi dísz követni az ősi királyokat”. A 11. század végén keletkezett kisebbik István-legenda is még királynak minősíti Gézát: „király volt ugyan, de eleinte pogány”.
Magyarországon az időrendben harmadik István-legenda írója, Hartvik püspök nyomán kezdtek éles különbséget tenni a fejedelmi és a királyi méltóság között. Nála jutott markánsan kifejezésre az a felfogás, amely a legszorosabb összefüggést tételezte fel a királyi cím viselése és a (királyi) korona birtoklása között. Eszerint mindenki fejedelem volt, aki Szent István koronázása előtt uralkodott, tehát nemcsak Géza és elődei, hanem néhány esztendeig még maga István is. Ennek fényében nem tűnik valószínűnek, hogy Istvánt uralkodásának negyedik évében pusztán a királyi cím megszerzése vezérelte volna. Így sok minden más mellett ennek a kérdésnek a megválaszolása is az elkövetkező időszak feladata lesz!
A koronázás idején a rendkívüli műveltségű Gerbert d’Aurillac, azaz II. Szilveszter volt a pápa. Ő volt a történelem első francia pápája, akinek életében az ész találkozott a buzgó hittel. Korábban az István koronázása idején regnáló német-római császár, III. Ottó nevelője volt. Nevelése oly jól sikerült, hogy Ottót a „világ csodájának” nevezték, mivel jártas volt a tudományokban, latinul és görögül is beszélt, verseket írt, ami az akkori időkben igencsak szokatlannak számított. Uralkodóként Ottó mély vallásosságról tett tanúbizonyságot. Kettejük kapcsolata azt követően is harmonikus maradt, hogy az ifjú császár Róma püspöki székébe emelte mesterét. Nem kevesebbet tűztek ki célul maguk elé tanítványával, mint Európa egyesítését. Hozzájuk csatlakozott a cseh Szent Adalbert, aki Istvánnal is szoros kapcsolatot ápolt. Európára, mint az önálló, keresztény népek baráti szövetségére tekintettek. Olyan egységes és egyetemes - Bizánccal is szoros egységet alkotó - Európában gondolkodtak, amelynek közös hite a kereszténység, ugyanakkor különböznek is egymástól mind nyelvükben, mind hagyományaikban, egyúttal megőrzik függetlenségüket. Politikai víziójuk alapján ennek a folyamatosan bővülő „új Európának” lett része a mai néven Közép Európa, benne István országa. Skandinávia irányába is ebben az időben terjesztette ki a határait. Dánia, Norvégia, majd később Svédország is kereszténységre tért. A térítés folyamatában, ezzel párhuzamosan, Bizánc is komoly részt vállalt, keleten is folytatva Cirill és Metód eredményes IX. századi térítő munkáját. Terveik között szerepelt a német-római császárság egyesítése a bizánci császársággal, a Respublica Christianorum létrehozása. Ennek érdekében Ottó görög hercegnőt kért feleségül. Az esküvő és a szövetség azonban már nem jöhetett létre. Életművük ma is időszerű történelmi téma, amikor az egységes Európáról beszélünk.
Történelmi köztudatunk szerint II. Szilveszter pápa küldte a koronát. Ezt azzal szokták még kiegészíteni, hogy ez azért fontos, mert bizonyítja, hogy nem a kor másik nagy uralkodójától, a német-római császártól származik a korona. A germán részről történő megkoronázás a magyar uralkodóról mintegy vazallus-képet alakíthatott volna ki, fűzik hozzá. E két változat évszázadokon át ütközött meg egymással, de mára egyértelművé vált, hogy a kérdés nem így merült fel.
A korona bonyolult kérdéskörét most szándékosan nem érintve is tehetünk lényegi megállapításokat. A pápai koronaküldésről megtörténtén kívül bizonyosat ugyan nem állíthatunk. A tudomány mai állása szerint nem ismert, hogy I. István milyen koronát kapott. Az egyetlen hitelesnek tekinthető képünk első királyunkról az 1031-ben befejezett magyar koronázási paláston látható portré. Aki azt készítette, biztosan találkozott Istvánnal. Minden más ábrázolás (krónikákban, szobrokon stb.) későbbi korokból származik. A paláston koronás portrét láthatunk ugyan, de a korona inkább csak egy stilizált fejék. E kép alapján sem valószínű, hogy István a Szent Koronát kaphatta, vagy esetleg kaphatta vissza a pápától.
Sok mindent nem tudunk hát, de érdekes módon, amiről biztosan tudunk, arról kevés említés történik. A német feleséggel bíró fiatal magyar király nagyon fontos személy volt a római egyház számára és trónra léptekor II. Szilvester pápa azonnal apostoli koronát küldött neki. De nem olyat, amilyet a német uralkodó viselt, mert az minden uralkodó változáskor újabb és újabb pápai adományozásra szorult és az azzal való koronázás csak akkor volt érvényes, ha azt a római pápa személyesen végezte. Istvánnak a pápa olyan koronát küldött, amelyet pápai engedély és feltétel nélkül, magyar főpap helyezhetett a magyarok által választott király fejére. Vagyis míg a német korona a legmesszebbmenő bizalmatlanságot fejezte ki, addig a magyar királynak küldött korona a teljes bizalom jelképe.
A magyar koronával széleskörű apostoli jogok jártak. Olyanok, melyek az esztergomi érseket a pápa örök képviselőjévé - azaz prímássá, vagyis elsővé a pápa után - tették nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. A pápa a koronán kívül áldást és keresztet is bizonyosan küldött. Keresztet, hogy István apostolsága jeléül a király előtt vigyék. Szilveszter azt mondotta, hogy ő apostoli ugyan, de István méltán Krisztus apostola. Ezért adott neki hatalmat, hogy Isten magyar egyházát az égi és emberi jog szerint rendezze. A gesztus egyértelmű és világos, még félre sem magyarázható, szó sincs semmilyen alárendeltségi viszonyról. A pápa teljes mértékben elismeri Istvánt és minden hatalommal felruházza, amivel pápai hatalmánál fogva felruházhatja. Minden apostoli jogot megkapott a pápától, amiért Ottó halála után a német császárok harcoltak. Több német-római császárról tudunk, akiket a pápa sohasem koronázott meg. De lehetett volna-e az esztergomi érsek a pápa örök képviselője az egész világon István és elődei, vagyis a magyarság elismerése nélkül? Mindezt megkaphattuk volna - ahogyan évszázadokon át tanultuk - pusztán csak jövőbeni megtérésünk reményében? A Turul-házi királyoknak ez a hitrítusi joga egészen II. Paskál pápa idejéig megmaradt (a pápa ösztönzésére Könyves Kálmán végül „önként" mondott le róla 1106-ban).
A kor felfogása szerint egy ország önállóságának jellemzője volt, hogy királyának tíz vagy tizenegy püspöki székhelye, ugyanannyi püspöke, közöttük és felettük érseke van. Itt látjuk István király tíz püspökség, köztük érsekség alapításának kánonjogi példáját. Ez az egyházjog szempontjából szavatolta az ország és királya önállóságát. István egyházmegye-szervező tevékenységének eredményeit a kanonizációja előtt (1080 körül) készült Nagyobb Legendája rögzítette.
És most nézzük, hogy küldött-e Ottó, az akkor alig 20 éves német-római császár István koronázására valamit? Igen, küldött. Egy lándzsát. Ami meglepő is lehetne, akár dehonesztáló is, még a vazallus jövő jelképe is, hiszen már ebben a korban is a korona, vagy a kard volt a leggyakrabban használt eszköz a királlyá avatás során. A német szertartásrend szerint ugyanis a király „kapja meg a kardot a püspököktől, hogy tudja: a karddal átadták neki […] az egész királyságot, hogy hűségesen kormányozza." A koronáról, mint láttuk semmi biztosat nem tudunk, a kard helyett pedig „csak egy lándzsa". De mindjárt más megvilágításba kerül a dolog, ha arra gondolunk, hogy 1002-ben a mainzi érsek egyházi szertartás során éppen a szent lándzsával ruházta át a hatalmat - Ottó korai halála miatt - István sógorára, II. Henrikre. A hildesheimi püspök életrajzírója 1002-ben így számol be az eseményről: a mainzi érsek és a hildesheimi püspök „Henrik urat az ország többi fejedelmével igen nagy tisztelettel Mainzba vezették és vasárnap, pünkösd nyolcadán a kormányzást és a királyi hatalmat átadták neki az Úr lándzsájával és azután a rendnek megfelelően elvégezvén mindent, felkenték.”
Mit tudhatunk erről a különleges lándzsáról?
A lándzsának, mint uralkodói jelvénynek igen fontos szerepe volt a német jelképrendszerben. Kétféle lándzsa volt:
- lancea sacra, Szent Mór lándzsája, Krisztus keresztjéből való szöggel
- zászlós lándzsa, a feudális függés kifejezésére
A lancea sacra a császári hatalmat szimbolizálja. De nem úgy, mint királynak, hanem mint a keresztény világ fejének uralkodói jelvénye. A császárnak, aki minden keresztény uralkodó felettinek tartotta magát, függetlenül attól, hogy a vazallitásnak volt-e realitása, vagy sem. A 10. században igen nagy vallási tisztelet tárgya volt. A közfelfogás szerint pengéjébe Krisztus keresztjéből származó szöget ütöttek. A birodalmi szent lándzsa ebben a korban a koronával egyenrangú császári jelvénynek számított!
Aetius a Szent Lándzsa csodatévő erejével győzte le Attilát, Theodosius a gótokat, segítségével győzte le ellenfeleit Martell Károly és Nagy Károly. Ezt a szent lándzsát I. Henrik német király (919-936) jelentős terület átengedése fejében szerezte meg a burgund uralkodótól. Ő azonban méltatlanságára hivatkozva elhárította királlyá való felkenését - mily ritka és tiszteletre méltó eljárás(!) - és fiára, I. (Nagy) Ottóra (936-973) hagyta a lándzsát. A mi történelmünkben a 955. évi Lech-mezei csatában játszott először szerepet. Widukind egyenesen meghatározó szerepet tulajdonított az I. Ottó birtokában volt szent lándzsának a csata megnyerésében. Legkésőbb 1000 tájékától a nevezetes ó-keresztény katona-vértanú, Szent Mauritius lándzsájának is tartottak és így valójában kettős ereklyeként kezelték.
A császári lándzsán kívül a császárság területén előfordul, hogy hűbéres urat is ábrázolnak lándzsával, ez azonban nem „lancea sacra”.
Theotmar merseburgi püspök, német krónikaíró beszámolójában arról ír, hogy III. Ottó német-római „császár kegyelméből és biztatására … Vajk, aki országában püspöki székeket létesít, koronát és áldást nyert". Leírásában ugyanazokat a kifejezéseket használja, mint amiket II. Szilveszter pápa beiktatásánál használ, hangsúlyosan szerepel „a császár kegyéből" kifejezés mindkét esetben. Vagyis István királyi méltóságra emelése és II. Szilveszter pápa pápai székbe emelése egyaránt Ottó akaratának érvényesülését jelenti.
Az idézett mondat azonban nemcsak arról tanúskodik, hogy István Ottó akaratából lett király, sokkal fontosabb a második rész, mely István államfői voltának önállóságát emeli ki azzal, hogy országában ő létesíti a püspökségeket. Tehát már ebből a leírásból is egyértelműsíthetjük, István független, senki főhatalma alá nem vetett királyként uralkodott országában.
A lándzsáról Ademarus Cabannensis francia kortárs szerzetes, krónikaíró leírásából értesülhetünk. Nála azt olvashatjuk, hogy Ottó a magyarok urának „megengedte, hogy teljes szabadsággal királysága legyen (vagy: megengedte nagylelkűen, hogy királysága legyen), engedelmet adva neki arra, hogy mindenhol szent lándzsát hordoztasson, amint az magának a császárnak szokása, és az Úr szegeiből és Szent Móric lándzsájából saját lándzsáján való ereklyéket engedett át neki”.
A kortárs és hozzánk térben is közel élő merseburgi püspök nem tesz említést a lándzsáról, és nem fejti ki a koronaküldést sem. Azt nem vonhatjuk kétségbe, hogy pontosan ismerte a lándzsa jelentőségét, ha nem ír róla, az nem azt jelenti, hogy az esemény nem történt meg, hanem csupán annyit tesz, hogy nem tartotta említésre méltónak. Ennek pedig lehet az az oka, hogy finoman szólva is nem kedvelte a magyarokat (amivel minden bizonnyal nem volt egyedül német honban). Istvánnal kapcsolatban is a Vajk nevet használja, mintegy szemléltetve a német felsőbbrendűséget, Vajkot pedig egyszerűen nem tartotta méltónak a lándzsa viselésére. Thietmar szemléletét jól mutatja Vitéz Boleszláv lengyel fejedelemmel kapcsolatos gondolata - aki hasonló kegyben részesült, mint István - amit az írása idején már halott császárral szemben megfogalmaz: „Istenem, bocsásd meg a császárnak, hogy adófizetőjét úrra tette, s ezáltal oly hatalomhoz juttatta.”
A lándzsa létezését két tárgyi emlék is bizonyítja. Egyrészt az 1968-as nagyharsányi lelet pénzérméi, másrészt pedig az 1031-ben eredetileg miseruhának készült, utóbb koronázási palásttá átalakított textília. A XI. század elején, de tulajdonképpen az egész század során nem a gazdasági szükségszerűség kényszerítette ki a pénzkiadást. Ebben a korban a pénzverési jog a király egyik legfontosabb felségjoga volt, a szuverén királyság kifejezője. A középkori magyar pénzverés egyik legszebb emléke Szent István Lancea Regis feliratú ezüst dénárja. Az érme első oldala a Lancea Regis (jelentése: a király lándzsája) köriratot és egy vágásos zászlóval díszített lándzsát tartó kezet ábrázol, míg hátlapján a Regia Civitas (azaz királyi város) körirat mellett stilizált templom található. A felhőből kinyúló, zászlós lándzsát tartó kéz Isten keze, azaz a lándzsa isteni eredetű, a pénz kibocsátója pedig Isten akaratából („kegyelméből”), nem pedig földi uralkodó adományozásából uralkodik. Az ábra azt fejezi ki, hogy a lándzsa küldője nem hűbérúr-vazallusi viszonyban van azzal, akinek küldte, hanem spirituális kapcsolatban. A lándzsát István mint szuverén királyi jelképet használta, nem mint vazallus jelképet! Ez jelenik meg István első törvénykönyvének bevezetőjében is, ahol a vazallus királyokkal ellentétben Isten kegyelméből uralkodó királynak nevezte magát.
Több forrás is beszámol róla, hogy az Aba Sámuel és Péter közötti harc során az aranyozott magyar királyi lándzsa a németek kezébe került. Amikor Péter lemondott a lándzsáról, azt átadta Henriknek, feladta önállóságát, és ezzel ismerte őt el hűbérurának. Nem a lándzsa elfogadása, hanem a visszaadása, a róla való lemondás fejezte ki a hűbéri viszonyt. A szuverenitást kifejező királyi jelvény ekkor már nem illette meg Pétert. 1046-ban Henrik magával vitte a szent lándzsát Rómába, ahol „a magyarok fölött aratott győzelem örök emlékezetére" személyesen függesztette föl „a magyar királyok aranyozott lándzsáját" Szent Péter confessiója fölé. 1086-ban a Szt. Péter bazilikában látta a lándzsát Bonizo sutri püspök. A lándzsa a Szt. Péter bazilika bontása során sok más műkinccsel együtt a 16. században kallódhatott el.
A Gizella keze munkáját is magán viselő, az ő vezetésével készült fehérvári casulán (a későbbi királyi paláston) István király kezében szintén lándzsát látunk.
A két történetíró leírása nem ellentmond egymásnak, hanem kiegészítik egymást. Nincs okunk feltételezni, hogy nem mondanának igazat, sokkal inkább az érintettség mértéke az, ami eltérő közöttük. A német írót sértette a szerinte magyarokat meg nem illető jog átruházása, ezért nem említi, míg a témában semleges külföldi, a pápával egy nemzetiségű a lándzsát igenis fontosnak tartja, azért beszél róla. Ha a lándzsa a hódoltatás, illetve a behódolás jelképe lett volna, akkor Theotmar minden bizonnyal nem így kezelte volna! A fordulat a két nemzet viszonyában csak több mint két évtized múlva következik be a Liudolf ház (melyből Ottó is és Gizella is származik!) férfi ági kihalásakor. De ez már egy másik történet...
Rieger Tibor bronz domborművén
A korona küldése tehát legalábbis kérdéses, az viszont tény, hogy ekkor történt a magyar keresztény uralkodó Róma általi elismerése. De ezzel a gesztussal nem Istvánt fogadta be a nyugati keresztény világ, hanem épp ellenkezőleg, István erősítette meg a politikai hatalmak által korábban nagyon legyengített pápaságot. Korábban a Szent Római Birodalom császárai a pápaságot csak saját maguk szolgálatára akarták használni. Először Ottónál látjuk a változást, amihez István csatlakozott. Így mi nem véletlenül csöppentünk bele egy békés, egységes és rendezett keresztény Európába, hanem mi is jelentős szerepet játszottunk annak kialakításában. II. Szilveszter pápa álmának megvalósításáért, a keresztény, egységes Európáért István is sokat tett, abban az ő munkájának eredménye is benne van. Nem véletlen, hogy az öröm hangja csendül ki a pápa sokat idézett mondatából:
„Mienk, mienk a római birodalom. Erőt ad gyümölcshozó Itália, katonát adó Gallia és Germánia s nem hiányzik nálunk a szkíthák hatalmas királya sem." E történeti kor, és benne szerepünk helyretétele szempontjából igen fontos a szkíta és a hatalmas szó is.
Így tehát megállapíthatjuk, hogy teljesen mindegy kitől származik a királlyá avatás gondolata, mindkét fél a tőle telhető legnagyobb figyelemmel és gesztussal viseltetett István, és rajta keresztül a magyarság felé. Nem alá vagy fölérendeltségi kérdés volt a koronázás, hanem politikai realitás. A nagyívű terveket István és a magyarság nélkül nem lehetett volna megvalósítani, ekkorra már (illetve még) megkerülhetetlen lett a Magyar Királyság. Csak az a sajnálatos, hogy a tervek megvalósulása előtt, Ottó a koronázás után egy évvel, a pápa pedig két évvel elhunyt, velük pedig a szép tervek idő előtt elenyésztek.