- Nyitóoldal
- A Turul nemzetség szentjei
- Szent Imre
Szent Imre
„...akit szeretett az Isten és tiszteltek az emberek”
„Mint a cédrusfa a Libanon hegyéről, úgy a Fenséges Imre herceg dicső nemzetségből, Szent Istvántól, a magyarok első királyától származott, fölötte nagy erényekkel ékeskedett és ezeknek fényében tündökölt. (Szent Imre legendája)
„Kedves Fiam, legelőször azt hagyom meg, hogy a katolikus és apostoli hitet akkora buzgalommal és éberséggel őrizd, hogy minden Istentől rendelt alattvalódnak példát mutass!” (Intelmek)
„Az erények mértéke teszi teljessé a királyok koronáját! …Kérlek, s megparancsolom, hogy mindenütt és mindenekben a szeretetre támaszkodj! …Mert a szeretet gyakorlása vezet el a legfőbb boldogsághoz!… Légy irgalmas, …türelmes, …erős, …alázatos, …mértékletes, …szelíd, … becsületes, …szemérmes, …” (Intelmek)
„Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással..."
Versek Szent Imréről
Himnusz Szent Imre hercegről
Somogyváry Gyula:
Szent Imre herceg sírja fölött
Kozma L: Szent Imre himnusz
Szent Imre herceg legendája
Szepessy László: Szent Imre ravatala
Székely László: Szent Imre sírja
Szent Imre az első magyar szentcsalád, Szent István király és Boldog Gizella bajor hercegnő egyetlen felnőttkort megélt fia, a magyar királyi trón örököse. A Képes Krónika több fiúról tesz említést, ők azonban nagyobbrészt már kiskorukban meghaltak. Csak két fiúgyermek nevét ismeri az utókor: Ottóét és Imréét. Ottó - aki III. Ottó német-római császár nyomán kapta nevét - valószínűleg még 1000 előtt született és korán elhunyt. A másik fiú Imre, aki nevét anyai nagybátyjáról, és minden valószínűség szerint keresztapjáról, II. Szent Henrik császárról kapta. A latin Henricus névből származik ugyanis az Enricus, Emericus, Emreh és végül Imreh alakból az Imre magyar férfinév.
Szent Imre életéről nagyon csekély történelmi adattal rendelkezünk. Az egykorú és közel-egykorú krónikák és évkönyvek kevés információt tartalmaznak, a jobbára sokkal későbbi legendák pedig még jobban kiszínezték a „liliomos herceg” alakját, mint apjáét, István királyét. Már a 11. század végén, 12. század elején született krónika és a Szent Imre legenda is az utókor Szent Imre-képét tükrözi. A rajongás, mellyel a magyar katolicizmus felkarolta a korán elhunyt szent királyfi nemes és tiszta alakját, virágzó vallásos irodalmat teremtett köré. A költészet rajongásában pedig alig ismerhető fel maga a történelmi személy. A kialakított képet az egymásból kiinduló, egymásra rakódó, de a különböző korokban mindig az éppen az aktuális felfogás alakított. Így aztán a valódi történelmi alakot az elmúlt évszázadok során elhomályosította egy sor olyan alak, amely pusztán az adott korok elképzeléseit tükrözte.
Még születési helyét és idejét sem ismerjük pontosan. Születési helyéül általában Székesfehérvárt szokták megjelölni. Pray György, aki 1764-66 között a jezsuita gimnázium igazgatója volt, latin nyelvű munkájában egy Székesfehérváron töredékesen előkerült kőtábla szövegét írta le, amely Szent Imre szülőhelyének állított emléket. De a helyet nem tudta beazonosítani. Idővel a tábla elkallódott, feltehetően a jezsuita rend 1773-ban történt betiltását követő zavaros időben más tárgyakkal együtt a padlásra mentették, de aztán jelentőségét már senki sem ismerte. 1980-ban a ciszterci (korábban jezsuita) templom renoválása közben véletlenszerűen előkerült tábla töredékeit sikerült azonosítani a Pray munkájában megjelölttel és ez pedig így már Imre székesfehérvári születését erősíti.
Az időpontra nézve egyes források (pl. az ún. Érdy-kódex) az 1000. évet jelölik meg. Régi breviáriumok szerint viszont 24 éves korában halt meg, és miután halálának 1031. évi dátumát ismerjük, valószínűbb, hogy 1007-ben született.
Nevelésére szülei különös gondot fordítottak. A legendaíró szerint „már gyermekkorában is szorgalmas őrködés alatt nevelkedve" fejlődött. Első nevelői a szülei voltak, akik mindketten az életszentség útján jártak, tetteik, szavaik keresztényi példával szolgáltak. István szenvedélyesen szerette fiát, nevét nap nap után belefoglalta imádságos megemlékezésébe, és nem szűnt meg Krisztus kegyes pártfogásába és a mindenkor szeplőtelen Szűz anyai oltalmába ajánlani.
Gyökeres változást jelentett Imre herceg nevelésében, hogy hétéves korától Szent Gellérttől, a velencei Sagredo-nemzetségbeli tudós teológustól és írótól tanulhatott, aki még azt is elmondhatta magáról: „Nincs könyv, amelyet ne olvastam volna". Szent Gellért 1015 körül hazánkon át a Szentföldre indult. Szent István fölismerte benne a kiváltságos, nagy tudású, szent életű szerzetest és udvarában tartotta s rá bízta legdrágább kincsének, egyetlen fiának nevelését. Gellért is úgy gondolta, kedvesebb dolgot mivel Isten előtt, ha zarándoklás helyett a zsenge magyar kereszténység szolgálatába szegődik. Elfogadta tehát a felajánlott nevelői tisztet.
Imre királyfi hét éven át tanult kiváló mestere irányítása mellett. Megtanult latinul, elvégezte az akkori kor iskolafokozatait, a triviumot és quadriviumot. Azt mondja a legenda, Imre a „grammatikai mesterségnek minden tudományával betelt". A világi tudományok mellett Gellért bizonyára beavatta őt a vallás, valamint a papi élet rejtelmeibe is. Így érthető, hogy olyan ifjú lett belőle, „akit szeretett az Isten és tiszteltek az emberek", mint a krónika mondja róla.
A Legenda írója Fulko, Álmos herceg íródeákja, Imre herceg ifjúkorából kevés eseményt örökített meg. A bencés szerzetesek Szent Márton egyházában atyjával közösen tett pannonhalmi látogatás ezek közé tartozott. Így számolt be: „…Szent István király a fiát engedte előre, hogy ő fogadja a szerzetesek köszöntését. A gyermek Imre pedig, eltelve a Szentlélekkel… kinek-kinek egyenlőtlenül osztotta a csókokat… Végül egynek hét csókot adott egymás után… Mikor apja megtudakolta tőle, miért osztotta egyenlőtlenül a csókokat, Imre felsorolta mindegyikük érdemeit atyja előtt, s azt mondta, e szerint adta csókjait.”
Szent Gellért nevelői működését befejezve visszavonult a bakonybéli kolostorba, ahonnan később királyának bizodalma a csanádi püspöki székre szólította. Ami Imre herceg neveléséből még hátra volt, hogy jövendő magas hivatalára, az ország kormányzására felkészüljön, e tekintetben atyja, a nagy bölcsességű és nagy tapasztalású király maga volt oktatója. A herceg ezentúl atyja mellett tartózkodott legtöbbet, aki bevezette őt az államügyek intézésébe. Imre elsajátította tőle a diplomácia, az államirányítás, a hadvezetés tudományát. Ezen időszak beszédes emléke egy valóságos politikai végrendelet, a Szent István király nevéhez köthető, 1020 táján íródott Intelmek. Logikus sorrendű fejezeteiben és keményveretű mondataiban benne van minden, amit csak egy szíve mélyéig keresztény apa és országa jövőjén merengő uralkodó mondhat fiának és majdani utódjának. Az Intelmek nevelése a királynak, a hősnek, az apostolnak ideálját állította a zseniális fiú lelke elé. De nemcsak harcosnak, hősnek és „minden tudománnyal ékesnek", hanem mindenekelőtt buzgó kereszténynek, jámbornak nevelte. Szent István gyakorlatban megmutatott és atyai intelmeiben írásba is foglalt bölcs tanítását Imre herceg a fiúi tisztelet és minden jóra való hajlandóság készségével véste elméjébe és szívébe. A királyi atya minden nap jobban meggyőződhetett, hogy népe bölcs és szent uralkodót nyer szeretett fiában.
A húszas évek végén Imre a szülői házból elkerülve elfoglalta a trónörökös hercegeket megillető dukátust (valószínűleg a bihari dukátust), és apja reá bízta a "királyi sereg" parancsnokságát is. Ismeretes, hogy Imre viselte a „Dux Ruisiorum" címet is, ám ennek értelmezése vitatott. Jellemzően mégis a királyi testőrség parancsnokságát értik alatta.
A legenda szerint Imrének része volt Csanád vezér hadivállalkozásában Ajtony marosvidéki pogány lázadása ellen, sőt Ajtony leveretésében és megöletésében is; később apja megbízásából Marosvárott, majd meg Kolozsvárott telepedett le s ott kormányozta az alá rendelt tartományt, szervezte az ellenséges besenyők elleni támadást, mely megelőzve az övéket, Gyulafehérvárnál teljes győzelemmel végződött.
1030-ban II. Konrád német császár - a Száli-ház első császára, tehát nem Gizella illetve Imre rokona - a fiatal magyar királyság ellen indított támadása a németek számára teljes kudarccal végződött. A győri csatában nagy valószínűséggel Imre vezette a magyar sereget. A győztes csata után nyitva állt Bajorország kapuja, de a magyar királytól távol állt a hódítás szándéka. Békét ajánlott a császárnak, aki a szégyenletes kudarc után nem akart maga tárgyalásokba bocsátkozni, a békekötést 13 éves fiára bízta. Henrik bajor herceg - a későbbi III. Henrik császár - 1031 tavaszán Esztergomba érkezett „az igazságtalanul megbántott magyar király" megkövetésére, s a Lajta és Fischa folyó köze Morvamezővel együtt újra visszakerült Magyarországhoz.
Huszonhárom éves korában Szent István befejezettnek látta Imre nevelését. Ekkor - mint a legenda mondja - „nemes királyi nemzetségből való leányzót" szerzett neki hitvesül. Imrétől, mint jövendő uralkodótól elvárták, hogy rangjának megfelelő házasságot kössön, s biztosítsa a dinasztia fennmaradását utódaiban. Nem tudjuk biztosan, lengyel, horvát, vagy görög hercegnő volt-e a választott.
Az Imre szentségéről, szűzi életéről szóló hagyomány az egyházi tanításnak, a templomi prédikációknak és vallásos kiadványoknak köszönhetően általánosan ismert. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy az a hír, miszerint Imre tudatosan zárkózott el az utódnemzéstől, csak a 11. század után kapott szárnyra. Mint a 12. századi Imre-legenda írta hőséről: „Ő a testi nemzést, amely romlandó, a szüzesség lelki fogadalma mögé helyezte…, és érintetlen hitvese szüzességét romlatlanul megőrizte.” A korábban keletkezett nagyobbik István-legenda szerint Imre halála után István rádöbbent, hogy utód nélkül maradt, vagyis Istvánnak aligha volt érdeke, hogy ne szülessék unokája. A 14. századi krónika feltehetően korai része Imrének több mint egy tucat kiváló erényét sorolta fel, de ezek között nem szerepel a szüzesség. Vagyis Imréből csak utóbb, a 12. században faragtak az önmegtartóztatás, a papi nőtlenség (a cölibátus) eszméjét propagálni hivatott szentet, kihasználva azt a sajnálatos és bizonyára akaratával ellentétes tényt, hogy házasságából nem született gyermeke. Ezzel a téves gondolattal magyarázhatók azok a bosszantóan szentimentális, félrevezető képek, amelyek valami nőies, elfinomult, légies alaknak rajzolták őt, szinte azt hihetnénk róla, hogy nem is e világból való.
Pedig Szent Imre kétségtelenül erőteljes, férfias jelenség volt. Elég, ha csak a családfára gondolunk. A hősi magyar hagyományban nevelkedett herceg ereiben kétféle vér egyesül, de mindkettő a hősiességnek, a hivatásnak, a heroizmusnak hagyománya. Nevelése is ezt a kettős hősies lendületet mutatja nekünk. Azt lehet mondani, hogy születésétől hősiességre nevelték.
Hiteles képmása nem maradt ránk. Az egyetlen, még életében készült mellképét a koronázási paláston láthatjuk. A palástot Gizella királyné hímezte a veszprémi apácák segítségével. Felirata szerint 1031-ben Szent István királlyal együtt miseruhának ajánlotta föl a székesfehérvári Nagyboldogasszony-templomnak, amelyet első szent királyunk alapított a maga és családja temetkező templomának. Ebben a korban nem volt jellemző a személy pontos bemutatása, a hímzés sem a legalkalmasabb módszer e célra, így aztán a palástról csak egy sematikus arc néz ránk szüleinek félalakban ábrázolt képmásai közül. Az erős, vállas, csupaszarcú, férfivá serdült, komoly ifjú bizáncias szabású köntösben kevesebb jellemző vonást mutat, mint szülei kétfelől látható félalakja, amelyen legalább a viselet és a fejen a korona, Szent István jobbjában a lándzsa, királyi házaspárra vall.
„Kereszténynek lenni nagy dolog, szent dolog,
nélkülözhetetlen dolog: el kell zarándokolni
Szent Istvánhoz, hogy megtanuljuk tőle. De
még ez sem elég. El kell menni a lélek hősének,
Imrének sírjához is, meg kell tanulnunk tőle,
hogy nem lehet igazán keresztény az, aki nem
vállalja valamilyen formában a hősiességet is.
Harcosok nem mind lehetünk, vértanúknak aligha
kell lennünk, holtig való fogadalmas szűzességre
csak kevesen vannak kiválasztva, de a keresztény
lélek hősiességére mindnyájan hivatva vagyunk:
hogy egyre jobbra, többre törjünk, hogy úrrá
legyünk önmagunkon, hogy önérdek, kényelem,
sőt - ha kell - egy ellenséges világ ellenére is
vállaljuk becsületes, tevékeny szolgálatát annak,
amit jónak, nagynak, szentnek, keresztény és
magyar eszmének, értéknek megismertünk."
(Részlet Sík Sándor: Szent magyarság c. művéből)
1031-re minden idillinek tűnt. István király hatalmának csúcsán, a herceg neveltetése befejeződött, uralkodásra alkalmas ifjúvá érett, hozzá méltó ara az oldalán, a legveszélyesebb ellen, a rokon németek legyőzve. István király ekkor az ország vezetőivel egyetértésben úgy határozott, hogy átadja fiának az ország vezetését, aki minden tekintetben alkalmas volt a királyi méltóságra. 1031. nyarán az egész ország készült a király-koronázás nagy napjára.
A Képes Krónika erről így ír: „Miután az Úr dicsőségessé tette az Ő irgalmát Szent István királyban, kardjának színe elől megfutamította a királyokat, mind a körül fekvő nemzetek fejedelemségeit és hatalmasságait alávetette uraságának: Szent István király úgy tervelte és szilárdan elhatározta, hogy az evilági dicsőség minden pompáját félreveti, az ideigtartó királyság koronáját leteszi, és egyedül Isten szolgálatának szenteli magát. Elhagyja a külső gondokat, csöndes békességben, szemlélődésben tölti életét. A királyi fölség koronáját fiának, Imre hercegnek akarta adni, aki szentséges erkölcsökkel volt megáldva. Imre herceg ifjúsága virágában volt, isteni ajándékok a közönséges emberi természet fölé magasztalták, fel volt ruházva az Igazság, a Bölcsesség, a Vitézség, a Mérséklet, az Okosság, a Tudomány, a Szelídség, az Irgalmasság, a Jóság, a Bőkezűség, az Alázatosság és a Türelem erényeivel, ékes volt a katolikus élet meg a közügyek intézésének virtusaival is, hasonlóan Atyjához Szent Istvánhoz.” Az ünnepélyes koronázást 1031. szeptember 8-dikára tűzték ki. Valószínűleg erre az alkalomra készült Gizella királyné keze munkájával és irányítása alatt a miseruha, melyen a királyi család valamennyi tagjának hímzett arcképe látható. A következő 900 esztendőn keresztül ezt használták koronázási palástként.
Minden jel arra mutatott, hogy a kiváló apánál nem kisebb kvalitású fiú következik majd a trónon. De egyszer csak váratlanul, néhány hónappal a német támadás visszaverése után a trónörökös halálhíre érkezett a királyi udvarba és koronázási ünnepély helyett gyászszertartásra gyülekezett a nép Székesfehérváron. A reményeit vesztett atya kesergése s az egész nemzet mély szomorúsága között helyezték örök nyugalomra Imre herceget a Boldogasszony templomának kriptájában. „Siratta őt Szent István és egész Magyarország vigasztalhatatlanul, nagy sírással...” - mondják a krónikák. 24 éves korában utód nélkül meghalt, az ország itt maradt árván, abban a rettentő, kilátástalan helyzetben, amely Szent István életének végét oly tragikussá tette.
A mélységes gyászt a Legenda szerint a harmincadik napon Isten csodálatosan megenyhítette: Imre „halálának harmincadik napja az erényeknek oly nagy jelével tündökölt, hogy azoknak, akik a királyi városban tartózkodtak, ahol a szent testét eltemették, ez nem a bánat és a gyász, hanem az öröm napja volt. S ekkor már atyját sem a fia halála feletti bánat aggasztotta, hanem öröm árasztotta el egészen, az örök élet koronája miatt, amit fia megkapott.”
Később (1344) Domonkos székesfehérvári prépost a következő latin felirattal jelölte meg koporsóját:
Hic divi Stephani quondam sanctissima proles
Dúx Emericus — noscitur esse satus.
(Itt van Szent István fia, a szentéletű Imre
Herceg hamvainak szent nyugodalmi helye.)
Megdöbbentő ez a befejezés! Halálának helyét és okát nem ismerjük. Úgy érezzük, hogy itt valami nincsen rendben, itt valamit még nem értünk, itt valami titoknak kell lappangania. A Hildesheimi Évkönyvek egykorú feljegyzéséből úgy értesülünk, hogy Imre egy vadászaton vadkan áldozata lett. A magyar legenda azonban szót sem ejt e férfias kedvtelésről, sőt halálának okáról, a vadászbalesetről sem.
Ha elfogadjuk, hogy vadászat közben egy vadkan öklelte fel a magyar történelemben nem egyedülálló módon, akkor az egyik változat szerint ez Hegyközszentimre közelében történhetett. Más vélemények szerint Soltszentimre határában lelhette halálát, vagy éppen a Bakonyban történt a szörnyű tragédia. Az első hely egy aprócska település a Partiumban, a régi Bihar megyében, mely a hercegről kapta nevét, s méltó módon ápolja ma is a Szent Imre-hagyományokat. A helyi emlékezet szerint a királyfi itt vadászott, mikor a végzetes baleset érte - egy vadkan megtámadta és kioltotta életét az Igfon erdejében. Itt épült fel szentté avatása után, a XI.- XII. század fordulóján a Szent Imre apátság. A középkorban szokás volt a szentek halálának helyszínén monostort építeni (pl. a Szent Egyed- és Szent Dénes-apátság Franciaországban, a Szent Mór- és Szent Gál-monostor Svájcban, a Szent Gellért királyi kápolna Budán). Az építkezés az itteni halálát erősíti meg. Holttestét az akkor még épülő fehérvári bazilikában helyezték el.
Egy másik emlékezés szerint Soltszentimre határában lelhette halálát. Szentimre ősi település az Alföldön, mára már csak Árpád-kori erődített pusztatemplomának maradványa, a Csonkatorony található meg a Bárómajorban. A legenda szerint a ma látható szépen helyreállított templomot maga Szent István király építtette Imre fia emlékére. István király Szent Imre herceg sírjánál (gyakorlatilag a mai Szent Imre emlékezetére épült ősi templomnál) ajánlotta fel a Szent Koronát - és vele együtt az országtestet - a Szűzanya oltalmába.
Akár el is hihetnénk a fenti változatok egyikét, hiszen szerencsétlen kimenetelű vadászbaleset még egy királyfival is megeshet. De azért van jó néhány ok a gyanakvásra! Ezek közül az egyik legerősebb a Képes Krónika egyik miniatúrája. Ezek a miniatúrák mindig egy történetet mesélnek el, még véletlenül sem kerülnek céltalanul egymás mellé a jelenetek. Gyakran sokkal többet mondanak el, mint amit az írott szöveg egyáltalán elmondhat. A kérdéses montázsszerű képen három eseményt ábrázolnak együtt, de hiányzik róla az okként megjelölt vadászbaleset. Nehéz úgy nézni a képre, hogy nem ok okozati összefüggést látunk rajta - vagy mindegyik jelenetnek oka ugyanaz? - Szent Imre temetésével, Vazul megvakításával és Vazul fiainak elmenekülésével. A kép arról számol be, amiről szólni nem lehetett. Most már csak az a kérdés, hogy kinek az érdekében állottak ezek az események. Nos ez nehezebb kérdés, mint elsőre gondolnánk. Hiszen jelölt lehet a merényletre Vazul és köre, esetleg Gizella, vagy talán Orseolo Péter.
De ezzel még nem merítettük ki a lehetséges jelöltek körét, a legfajsúlyosabb kimaradt a felsorolásból. Imre herceg halálában súlyos szerepet játszhatott a II. Henrik - Imre keresztapja! - halálával megromlott német-magyar viszony. Ezzel ugyanis a bajor uralkodócsalád férfiágon kihalt, miáltal viszont lehetséges örökösként szóba jöhetett az utolsó nőági leszármazott, Imre is. Talán nem is magas kora (hiszen az "agg" király 56 éves lehetett ekkor) volt az oka István lemondási szándékának. Imre magyar királyként minden bizonnyal nyomatékosabban léphetett volna fel a német trónutódlás kérdésében. Aventinus német történetíró szerint Konrád császár 1030-as támadásának kiváltásában szerepe lehetett Imre herceg bajor örökösödési igényének. Ne feledjük, ez ugyanaz a rokonsági fokozat, amivel néhány év múlva Péter velencei herceg magyar király lett! Imre hercegnek azonban nem nyílt módja arra, hogy versenytársait eltegye az útból. Konrád nyilván számolt a lehetőséggel, ezt bizonyítja, hogy Henrik halálától kifejezett ellenséges viszony volt a két ország között, míg 1031-ben egy csapásra megszűnt a háborús állapot és békét lehetett kötni. És minő véletlen, a német békedelegáció Imre halála idején éppen hazánkban tárgyalt a béke feltételeiről. Sokan ezek miatt II. Konrád kíséretében keresik az elkövetőt. A Chronica Hungarorum mixta Polonorum című korabeli forrás leírása mérgezésre utal, mely szerint Imre herceg nyolc napi haldoklás után a kilencedik napon 9 órakor a lelkét kilehelte. Mindenesetre nem minden alap nélkül gondolják többen, hogy történelmünk ügyeletes vaddisznaja valahol a Bajor erdő környékén nevelkedett!
De hogy a történet még véletlenül se legyen könnyen megfejthető, a vadkanos forgatókönyv további megoldást is rejt magában. Abban az időben Magyarországon élt egy Kabán („Vadkan”) nevű besenyő törzs, akiknél az egyik főnök rangjelzése, titulusa Tonuzoba („Vaddisznó-apa”) volt. Anonymustól tudjuk, hogy István Tonuzobát élve temettette el feleségével együtt, ami még a kor viszonyait tekintve is páratlanul súlyos halálbüntetési forma volt, és nem is áll rendelkezésünkre adat, hogy államalapító királyunk bárki mással szemben is alkalmazta volna - tehát bizonyára nyomós oka volt rá. Ha mindehhez még azt is hozzávesszük, hogy Tonuzoba leánya révén egyes források szerint Vazul herceggel, a trón magyar jogszokás szerinti eredeti várományosával is rokonságban állt, még érdekesebb a helyzet. Azonban itt is csak egy dolog biztos: hogy az igazság már sosem derülhet ki.
Szent István a székesfehérvári bazilikában helyezte örök nyugalomra fiának drága hamvait. A ravatalon dicsfény övezte a halott fejét, angyal szállt le és hét csókkal illette a halottat. A székesfehérvári sír ezután valóságos zarándokhellyé vált, melyhez a csodaszerű gyógyulások egész sora fűződött. Leghíresebb egy Konrád nevű remete esete lett VII. Gergely pápa idejében, mely közvetetlen okul is szolgálhatott a szentté-avatásra.
A súlyos bűnökkel terhelt Konrád derekára penitenciaként a pápa vasbilincsből készült vezeklő övet tetetett és bűneinek felsorolását lepecsételt levélben adta át neki. Meghagyta, hogy imádkozzon a szentek sírjainál, és ahol lehullnak róla a vasak, és a levélből eltűnik az írás, ott talál majd bűnbocsánatot. „A bűnbánó megjárta a szent sírt Jeruzsálemben — eredménytelenül, vándorlásaiban eljutott Székesfehérvárra is az István király sírjához s ott kapta azt a sugalmazást, hogy rajta csak a fiú, Imre herceg segíthet. Az ifjú levente sírján csakugyan lehulltak a láncok, leoldódott a páncél, elenyészett az írás és a bűnbánó boldog megnyugvással tért hazájába, hírét vivén a liliomos herceg sírja csodatevő hatásának." Ezt a jelenetet ábrázolja az 1330 körül készült Anjou-Legendárium miniatúrája a Vatikáni Könyvtárban.
A fiatalon elhunyt trónörököst halála után igen hamar szentként ismerte el az egyház. Szent László király Imrét atyjával, Istvánnal és nevelőjével, Gellért püspökkel 1083. november 4-én az ország főpapjai és világi nagyjai jelenlétében oltárra emeltette - ez felelt meg akkor a szentté avatásnak.
Szent Euszébiusz, Caesaria érseke életrajzában feljegyezték, hogy Imre halála órájában „Szent Euszébiosz, Caesarea érseke angyalok kellemes hangját hallotta a magasban. Szívét egészen kitárva Pannónia első királyának, Szent István fiának, Szent Imrének a lelkét látta felfelé vitetni. De ott volt az ördögök sokasága is, mintha valamit még felfedezhetnének benne, hogy ennek a nagy hitvallónak még valami akadályt állíthassanak. És amikor Szent Euszébiosz ezen a látomáson elcsodálkozott, ugyanebben az órában hallotta felülről, hogy Szent Imre lelke ujjongással vitetett a mennybe. Ugyanez a látomás és a kellemes dallam is Szent Euszébiosz imádságára egy esperesnek is megmutatkozott”.
1. Szent Özséb látomásában angyalok viszik a mennybe a Szent lelkét
2. A bűnös Konrád a pápa előtt, aki zarándokolni küldi
3. A fehérvári templomban Szent István Imréhez küldi Konrádot
4. Szent Imre sírjánál lehullanak a zarándok bilincsei
A középkorban a Szent Imre tisztelet Európa szerte élt. Az első külföldi színhelyei minden bizonnyal a Szent István által alapított zarándokhelyek voltak Rómában, Ravennában, Jeruzsálemben, valamint a királyi család tagjainak házasságai révén Európa legkülönböző részein, így Skóciában, Lengyelországban, Bajorországban, Velencében, majd Aragóniában, Portugáliában, Thüringia és Hessen tartományokban s nem utolsó sorban Csehországban.
Imrét is uralkodónak tekintették, a középkor századaiban a „magyar szent királyok” egyikeként tisztelték. Hármas kompozíció részeként tűnik fel többnyire a freskókon és oltárképeken: István mint bölcs, idős uralkodó, László mint középkorú harcos és lovagszent, Imre pedig mint ifjú és az ártatlanság megtestesítője.
A XIII. század végéről maradt fenn Szent Imre legkorábbi itáliai képzőművészeti ábrázolása III. András magyar király - II. András, István nevű fiának Velencében született és ott is nevelkedett gyermeke - házioltárán. A velencei ötvös művészet és miniatúrafestészet remekét ma a Berni Historisches Museum) őrzi. Az oltár kiemelt díszhelyén foglalnak helyet a Turulház szentjei, Szent István és Szent Imre, illetve Szent László és Szent Erzsébet.
Velencében és a környékén bizonyosan, már a XI. században elterjedhetett Szent Imre tisztelete Szent Gellért, a San Giorgio Maggiore bencés kolostor egykori apátja révén.
Assisiben a Szent Ferenc-bazilika altemplomában Simone Martini által festett 14. századi falképen is ott szerepel Szent Imre liliomos alakja.
Képzőművészeti ábrázolásai közül ma is ismerjük a Vatikáni könyvtárban őrzött, XIV. századi Anjou-Legendárium ábrázolását, amely 2 miniatúrán Szent Imre életét nyolc képben mutatja be.
Amerikában az Indiana állambeli South Bend város katolikus templomát 1962 óta egy óriási freskó díszíti. A freskón a Boldogasszony körül magyar szentek sorakoznak. Közöttük Szent Imre herceg, akinek lábánál az USA és a Turulház címerét festette meg az alkotó, Prokop Péter pap-festőművész. A freskó büszkén hirdeti: Szent Imre Magyarország hercege Amerika védőszentje. Vagyis bármily furcsa is hallani, többek meggyőződése, hogy Amerika névadója Szent Imre.
Az közismert, hogy Amerikát Amerigo Vespucciról nevezték el. Az már viszont szinte egyáltalán nem, hogy ő keresztnevét, az Amerigot - mely az olasz változata a magyar Imrének - Szent Imréről kapta. Ügyvéd apja - aki éveket dolgozott Pesten - ismerte Szent Imre történetét és ennek alapján választotta őt fia égi patrónusának. A firenzei családban a nagypapa is ezt a nevet viselte. Imre - Emericus - Amerigo - Amerika. Az Amerika névben tehát fellelhető a latin Emericus is. Mivel azon nyelvekben, amelyek a tárgyakat nemek szerint osztályozzák (mint a latin vagy az olasz), a földrajzi nevek mindig nőneműek és rendszerint a-ra végződnek. A himnemű Emericus illetve Amerigoból Americus helyett az A-ra végződő nőnemű Amerika lett. Vagyis áttételesen legalábbis Amerika névadója nem más, mint a magyar Szent Imre. Kétségtelenül egzakt módon senki sem bizonyította eddig a gondolatmenet helyességét, de gyorsan hozzáteszem, az ellenkezőjét sem.
Firenzében, ahogy szerte Itáliában Sanctus Emericuson, az ifjúság kanonizált védőszentjén keresztül népszerű volt az Amerigo név. A népszerűséget és Szent Imre névadó voltát igazolja a Firenze melletti Settignano St. Martino a Mensola templomának 1391-ben készült főoltára. A Giuliano Amerigho Zatti megrendelésére készült hármas osztatú kép középső tábláján azt a jelenetet láthatjuk, amelyben két szent a Szűzanya oltalmába ajánlja a képen térdeplő megrendelőt. A kezében liliomot tartó szent oldalán karddal pedig nem más, mint Szent Imre. Az előkelő középkori lovag képe ugyan nem felel meg a szokásos ikonográfiának, de kétségünk nem lehet, mert a kép alatt "Amerigo D’Ungheria"-ként azonosítva van. További egyértelműsítést jelent, hogy a nagy kép alatt a negyedik kis kép a legendából vett esetet ábrázolja, Szent Imre a feleségével éjszaka két gyertya között térdelve imádkozik, Szt. István pediga fal résén ámulva figyeli fiát. Az üzletember tehát saját névadóját és védőszentjét illesztette be a festménybe. A másik szent, Guiliano Amerigo Zati bátyjának, Juliannak a védőszentje.
A lengyel néphagyomány szerint Imre herceg sógoránál, Vitéz Boleszláv lengyel királynál egy vadászaton Lysa Gora hegyén felismerte, hogy álmában már járt ezen a helyen. Imre a mellén hordott kétágú keresztjét átadva megkérte Boleszlávot, hogy építsen itt kolostort. E kereszten Krisztus keresztfájának egy darabkáját foglalták ezüstbe, amelyet atyja, Szent István a bizánci császártól kapott ajándékba. Imre kérésére a monostor felépült és ma is áll. A Szentkereszt-hegyi bencés rendházban egy Imre hercegnek szentelt oltár, egy mellszobor és egy kétnyelvű márványtábla hirdeti a két nép ezeréves jósszomszédságát és barátságát, Szent Imre és a közös királyok emlékezetét.
Halálának 900. évfordulóján Szent Imre-év megtartásával tisztelegtek emléke előtt. Alig tíz évvel Trianon után a Szent Imre-év egyik vezérszólama érthető módon a Szent István-i Magyarország elvesztése feletti panasz volt. És értelemszerűen az elvett területek visszaszerzésének vágyáé, amelyhez elkél az égi segítség, mert mint a szervezőbizottság nevében Huszár Károly megfogalmazta, „Emberi erő aligha lesz elegendő históriai vágyaink elérésére". Ebben jut szerep a „liliomos ifjúnak", a magyar ifjúság mintaképéül állított Szent Imrének, aki - mint az ekkor már halott Prohászka Ottokár nevezte - személyében „az erős magyarság típusa". „Hegyeinket elvehették, bányáinkat kifoszthatják, erdeinket letarolhatják, pénzünk ronggyá értéktelenedhetik, a városok elnéptelenedhetnek, a falvak elpusztulhatnak, de az istenhívő magyar lelket nem lehet megölni bennünk, ha a magyar ifjúság nem akarja. Szent Imre daliás szelleme, a magyar ifjúság szót kér és helyet a jövő történelmében." A legelső magyar ifjú példája, azaz Szent Imre követése révén válhat tehát a fiatal nemzedék méltóvá nagy küldetéséhez, s ennek segítségével kerülheti el „a megostorozott és felfeszített magyarság" a teljes erkölcsi züllést, a bomlást s a világforradalmat.
A barokk kortól ő a magyar ifjúság védnöke, ünnepe november 5. Középkori ikonográfiájának két fő attribútuma a liliom és a lándzsa vagy a kard, nem ritkán az országalma. A lándzsa a középkori ikonográfia nyelvén az igazság védelmét jelenti, a kard a harc szimbóluma; a liliom a tisztaság jelképe. Ezt mondják róla a maguk nyelvén középkori művészeink, s ez a kép megfelel történeti alakjának, a jövendő magyar király eszményének, a magyar szent ideálképének, amelynek egymást kiegészítő két ragyogó eleme: a hit és a haza. Világos fogalmazás, mely a neki szentelt oltárok képeiről, a históriás freskókról, a kódexek aranytól csillogó miniaturáiról szól a rajongó utódoknak egy, az isteni rendelés folytán mennyei fohásznak megmaradt tört magyar reményről.
Emlékét 18 helynév őrzi, és a XII. századtól csaknem 50 oltár és templom védőszentje volt, kultusza Lengyelországban is elterjedt.
Számtalan szobor állít emléket Szent Imrének. Ezek közül külön kiemelkedik az a szoboregyüttes, melynek első darabját, Lantos Gyöngyi szobrászművész alkotását, 2005. május 29-én avatták fel Hegyközszentimrén. A szobrot a Lakiteleki Népfőiskola ajándékozta a településnek. 2007-ben Szent Imre születésének 1000-ik évfordulóján Lakiteleken Emlékbizottságot hoztak létre a Szent Imre nevét viselő települések összefogására, melynek keretében további 13 településen állítottak ugyanilyen Szent Imre szobrot. 2007-ben Soltszentimre, Imrehegy, Tiszaszentimre, Görgényszentimre, Nyárádszentimre, Csíkszentimre, Székelyudvarhely - Szentimrefalva, Pestszentimre, Mátraszentimre, Lysa Gora (Lengyelország), 2008-ban Gelice, 2009-ben Lakitelek, 2011-ben a révkomáromi Szent Imre Kollégium is kapott egy példányt.
„Nekünk eszmékért nem kell idegenekhez fordulnunk: tisztán áll előttünk Szent István útmutatása. De lendületre, hősiességre, új vérre van szükségünk: heroikus nemzedékre. Vagy felfakad bennünk is a heroizmus forrása, vagy megértünk a pusztulásra. Ma már nem elég Szent Istvánt megérteni; az ő követéséből megszületett Magyarország, - de újjászületni a Szent Imre-ideálból fog! Szent Imre szelleme, teremtő nyugtalanság szelleme, szabadság szelleme, szolgálat szelleme, heroizmus lelke, jöjjön el a te Magyarországod!" - írja Sík Sándor Szent magyarság című művében.