A rigómezei csata

A Hunyadi János vezette sereg súlyos vereségével 1448. október 19-én ért véget a második rigómezei ütközet. Ez a sikertelen hadjárat volt az utolsó keresztény kísérlet a Duna irányában terjeszkedő oszmánok Európából való kiűzésére, tehát a rigómezei fiaskó megpecsételte a balkáni keresztény államok sorsát.

Előzmények

Hunyadi 1442-ben Erdélyben, majd az 1443-44-es hosszú hadjárat során a Balkánon is eredményesen harcolt az oszmán seregek ellen. A sikerek hatására pápai biztatásra keresztes háborút vezetett, de 1444. november 10-én a várnai csatában katasztrofális vereséget szenvedett II. Murád főerőitől. A súlyos veszteségek és I. Ulászló király halála után nem lehetett folytatni az oszmánok elleni offenzív stratégiát. De Hunyadi nem adta fel korábbi meggyőződését és helyzetének megszilárdulása után ismét a saját területén próbálta térdre kényszeríteni az ellenséget.

1447 folyamán sikerült kiegyeznie itthoni ellenfeleivel (Frigyessel, a Cilleiekkel és az ország északnyugati részeit V. L ászló nevében megszállva tartó cseh Jiskrával). Így biztosította egy újabb törökellenes hadjárat belpolitikai feltételeit. Miután Magyarország egymaga nem rendelkezett elegendő erőforrással, megpróbált szövetségeseket találni. A pápát és az európai hatalmakat próbálta együttműködésre ösztönözni, nem sok sikerrel. Így a természetes szövetségesek, a szintén török elnyomás alatt élő népekhez fordult. Miközben II. Murád seregei Makedónia, Hellász és Albánia területén harcoltak, Hunyadi a Balkán keresztény népeinek összefogásától remélte hadjárata sikerét. Arra számított, hogy előrenyomuló seregét szerb, bolgár és román önkéntesekkel kiegészítve egyetlen ütközetben döntő csapást mér a szultán főerőire. Előbb II. László havasalföldi vajdával - akit 1447-48 telén fegyveres erővel maga segített trónra jutni - lépett szövetségre. Majd megújította szövetségét az albán Szkander béggel (Kasztrióta Györggyel), aki szintén eredményes küzdelmet vívott a törökökkel.

A teljes balkáni összefogás mégis meghiúsult, mert Hunyadi Brankovics Györggyel nem tudott megegyezni. A szerb despota, aki nem mellesleg a szultán apósa is volt és uralmát nagy mértékben neki köszönhette, sokkal jobban tartott a magyar befolyás növekedésétől, mint az oszmán hódítástól. Kettejük viszonya a várnai csata óta különösen feszült volt. A konfliktus végül súlyos következményekkel járt, hiszen a török ostrom alól felszabaduló Szkander béget szerb csapatok tartották távol a sorsdöntő ütközettől. Minden valószínűség szerint folyamatosan értesítette II. Murádot Hunyadi seregének mozgásáról. Később elterjedt az a vélekedés, hogy a rigómezei csata a szerbek árulása következtében veszett el. Itt azonban el kell mondanunk, hogy Murád valószínűleg nem szorult Brankovics segítségére, joggal bízhatott saját felderítőiben és hadereje nagyságában.

A csata lefolyása

A haditervről nem sokat tudunk. Hunyadi célja állítólag az volt, hogy egyesül Szkander bég albán csapataival, és együtt vonulnak tovább Szaloniki elfoglalására. Murád amint értesült Hunyadi seregének megindulásáról, felhagyott a kisebb jelentőségű csatáival és Hunyadi elé sietett. Így még az albánokkal való egyesülés előtt döntő csatára kényszerítette a magyar sereget. A találkozás végül a Szerb Fejedelemség déli részén, a mai koszovói főváros, Pristina város közelében, Kosovopolje-nál jött létre. A szerb kos szó feketerigót, a polje mezőt jelent. Ezért vált a két középkori ütközet a rigómezei csata néven ismertté. A mintegy 50 km hosszú és 20 km széles fennsíkon vívott első rigómezei csatához, melyet a szerbek és a törökök vívtak, szerb nemzeti legenda kialakulása fűződik.

Az 1389-ben lefolyt csatában a Lázár fejedelem vezette szerbek súlyos vereséget szenvedtek I. Murád szultán seregétől. Ez a csata jelentősen befolyásolta a szerb nép e tartományhoz fűződő mitikus viszonyát, melyet Lázár legendája alapozott meg.

A legenda szerint a csata előestéjén egy angyal választás elé állította Lázárt. Választhatott a földi és a mennyei királyság között. A csata megnyerése egész életére biztosítja számára a földi királyságot. Ha azonban a mennyei királyságot választja, hadseregét elsöprik a török hadak, Lázár maga is mártírhalált hal. Földi királysága a kihal, de Lázár királynak különleges helye lesz Isten királyságában. A legenda szerint Lázár Isten királyságát választotta.

A szerbek szerint Lázár választása biztosítja számukra az örökös jogot Koszovóra, mert a terület ezzel a választással szakralizálódott, Koszovó a „szerb mennyei királyság.” A terület elvesztését egyesek Krisztus keresztre feszítéséhez, míg 1912-es visszafoglalását feltámadásához hasonlítják.

A második rigómezei csatára 1448 október 17-ére vonultak fel a szemben álló felek. A magyar sereg mintegy 25-30 ezer harcosból állhatott, ami óriási haderőnek számított Európában (a Százéves háború során a csaták zömét néhány ezer fős seregek vívták csupán). Valószínűleg ez volt a magyarság által önállóan a török ellen valaha vezetett legnagyobb haderő. A probléma csak az volt, hogy a török sereg feltehetően így is kétszeres túlerővel rendelkezett. A mintegy 50-60 ezer főből álló török sereg szpáhikból (lovasokból) és janicsárokból álló leghatékonyabb része önmagában 27 ezer főt számlált.

Hunyadi János szobra Kétpón

A hadjárat haditervéről, a csata menetéről pontos, hiteles leírás nem áll rendelkezésünkre még úgy sem, hogy több leírásunk is van. De ezekben a valóságban történtek igencsak keverednek a legendákkal. A hadjárat stratégiájáról szólva a meglepetés erejét és a balkáni népekkel kötött szövetséget szokták kiemelni. De hát lehet-e egy ilyen létszámú sereggel egész Szerbián átvonulni észrevétlenül? Arról nem is beszélve, hogy a szövetségesnek megnyerni kívánt szerb uralkodó az ellenség apósa egyben. Ráadásul egyszer már rútul be is csaptuk (várnai csata). Még ha kötélnek áll akkor sem, de ha még ellent is mond? A másik csalódást a döntő páncélos lovasrohamra alapozó túlzott remények okozták. A csata bebizonyította, hogy ez a taktika nem lehet eredményes a rugalmas szétválást alkalmazó, fegyelmezett janicsárok és a hasonló taktikával harcoló, nagyszámú török lovasság ellen. Azt pedig már az előbbiekben láttuk, hogy a balkáni szövetség nem működött, nem működhetett eredményesen.

A két sereg a fennsík egymástól tisztes távolságra lévő pontján állította fel szekértáborát. A csata előtt nyolc török főember jelent meg a keresztények táborában, és „az emberi vér kiontásától borzadván” békét és százezer arany hadisarcot ajánlottak. Lehet ez a legendárium része is, de ha valójában így történt, akkor minden bizonnyal a keleti hadviselésben megszokott cselről volt szó. Célja nem lehetett más: az ellenfél elbizakodottságának növelése. Lám az ősi magyar csellel még a magyarok ellen is lehetett győzni!

Az október 17-én indult ütközetben a nap folyamán Hunyadi kisebb győzelmet aratott a ruméliai szpáhik ellen. Bár már erre is többen felvetik, hogy az első napi vereséget a török források csak azért említik, hogy utána még fényesebb legyen az oszmán diadal. Mindenesetre a csata kimenetelét eldöntő hadműveletek 18-án indultak meg. A szárnyakon végrehajtott lovasroham látszólagos sikere nyomán Hunyadi páncélos lovasaival támadásra indult a török centrum ellen, nyomukban a könnyű fegyverzetű támadó gyalogsággal. A törökök kisebb ellenállást tanúsítottak, folyamatosan hátráltak. De szó sem volt pánikszerű menekülésről, hanem a taktika tudatos, szakszerű végrehajtásáról. Egy kortárs forrás szerint a ravasz szultán „bár tudta, hogy ő az erősebb, mégis menekülést színlelt”. Seregének csak kisebb részét vezényelte a keresztény sereg feltartóztatására, akik fegyelmezett, taktikus hátrálással egyre távolabb csalták Hunyadi lovasait. Amíg fegyelmezetten végrehajtott szétválással utat nyitottak a keresztény lovasságnak, a török fősereg ezalatt a hátukba került. A Turkhan bég vezette törökök könnyűszerrel bekerítették és felőrölték a keresztény csapatokat. Az sem kizárt, hogy a havasalföldiek László vajdával az élen komolyabb ellenállás nélkül megadták magukat.

II. Murad szultán

Az elszenvedett óriási magyar veszteségeket mutatja az elesett bárók névsora: holtan maradt a csatatéren Székely János horvát bán (Hunyadi János sógora és alvezére), Bebek Imre és László, Marcali Imre, Tallóci Frank, Szécsi Tamás, Losonci Benedek, Alsólindvai Bánfi István és bandériumaik mintegy 15000 ismeretlen katonája. A veszteségeket tetézte, hogy a menekülő katonák java részét a bosszúszomjas szerbek felkoncolták, vagy fogságba ejtették. Maga Hunyadi is szerb területen Brankovics György fogságába esett, aki csak a magyar országnagyok erélyes fellépése miatt nem adta ki II. Murád szultánnak. Így is hosszú hónapokat raboskodott Szendrő várában, és csak tetemes váltságdíj fejében nyerte vissza szabadságát.

A csata jelentősége

A rigómezei csatavesztés katonai szempontból véglegesen bebizonyította, hogy a döntő páncélos lovasrohamra épülő magyar taktika nem eredményes a rugalmas szétválást alkalmazó, fegyelmezett janicsárok és a hasonló taktikával harcoló, nagyszámú török lovasság ellen. Ilyen sereggel szemben csak sokkal nagyobb számú, állandóan fegyverben tartott, gyakorlott gyalogság, valamint ugyancsak jelentős nagyságú könnyűlovasság vehette volna fel a győzelem esélyével a harcot. Ilyenek fegyverben tartására azonban az Oszmán Birodalommal ellentétben Hunyadi Magyarországának nem voltak meg a pénzügyi forrásai. Éppen ezért a döntő csatára építő koncepció akkor sem lett volna megvalósítható, ha a magyar seregnek valami szerencsés véletlen folytán sikerül nyílt mezei csatában megverni az oszmán sereget. A szultánnak ugyanis, amint ezt Nándorfehérvár példája is igazolja, még szinte teljes gyalogságának pusztulása és a lovasság súlyos vesztesége után sem okozott gondot, hogy hadseregét néhány év alatt hasonló harcértékű katonákkal töltse fel. Nem véletlen, hogy 1448 után a mindenkori magyar hadvezetés többé nem próbálkozott azzal, hogy a saját területén, egyetlen döntő csatában próbálja megroppantani az Oszmán Birodalmat.