- Nyitóoldal
- Kalendárium
- Júniusi jeles napok
- Körösfői-Kriesch Aladár
Körösfői-Kriesch Aladár
„A művészet maga az élet! A művészetet ne csak emberi alkotásokban, hanem az egész életben keressük és így fogjuk megtalálni életünk harmóniáját és szépségét.”
„Az örök tűznek titkát, melyet szívem legmélyén Istennek keze gyújtott, rettegve őrzöm...”
„Egy nagy - legnagyobb - kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való örömöt. Ennek tűzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet. Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra. Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében. Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán - mindennapi munkálkodásunk eredményeképpen - kezeink alól kikerül - ez a mi művészetünk. Egyéb művészi programot nem ismerünk.”
„Művészi hagyatéka óriási, s ha gyűjteményes kiállításon a nyilvánosság elé kerül majd, általános csodálatot fog kelteni termékenysége mellett páratlan rajzolóművészete” (Elek Artúr)
Körösfői-Kriesch Aladár (Buda, 1863. október 29.-Budakeszi, 1920. június 16.) festő, grafikus, iparművész. A magyar szecesszió egyik legeredetibb alakja, a Gödöllői Művésztelep megalapítója, szellemi és lelki vezéregyénisége. Legismertebb művei többek közt az Országház Ősmagyar Bölényvadászat és Halászat a Balatonon a XV. században című freskói, valamint a marosvásárhelyi Kultúrpalota falképei.
Életútja
Kriesch János zoológus, mezőgazdász és a német ajkú anya első gyermekeként született 1863. október 29-én Budán.
Iskolai évei alatt széleskörű klasszikus műveltségre tett szert. Fiatal éveiben a budai vár mellett Kolozsvár jelentette számára a kellemes családi együttlétek helyszínét. Itt töltötte minden szünidejét, innen indult el művészi munkássága is. Innen kapta első megbízását nagyméretű kompozíció megfestésére (Horia és Kloska).
Művészeti tanulmányait a Képzőművészeti Főiskola elődintézményében, a Mintarajziskolában kezdte. Mestere volt Székely Bertalan és Lotz Károly is. 1883-ban szerzett rajztanári oklevelet. Művei 1886-tól rendszeresen jelentek meg a Műcsarnok tárlatain. 1888-ban a Műegyetem rajzi tanszékének tanársegédje lett. Később Münchenben a Képzőművészeti Akadémián Liezen-Mayer Sándornál tanult, majd Fraknói-ösztöndíjjal nagyobb tanulmányutat tett Olaszországban. 1887-ben Firenze, 1889-ben Milánó, 1890-ben Velence, 1891-92-ben Róma volt tanulmányainak színtere. Rómában életre szóló barátságot kötött Nagy Sándor festőművésszel, aki később a sógora is lett. Mindkettőjükre nagy hatással volt a Rómában alkotó nazarénus festő, Szoldatits Ferenc. 1894-ben Lotz Mesteriskoláját látogatta.
1895. augusztus 15-én házasságot kötött kökkösi Újvárossy Ilonával. Esküvőjükön a kolozsvári Főtéri római katolikus templomban Abt Antal és Szamossy János egyetemi tanárok voltak a násznagyok. 1896-ban ismét tanulmányútra ment. Ezúttal Velence, Genova, Madrid, Valencia, majd Párizs következett. A Julian Akadémián ismerkedett meg Leo Belmontéval, akihez később szoros munkakapcsolat fűzte.
Első jelentősebb alkotásai nagy történeti tablók voltak: A boroszlói békekötés, II. Rákóczi György halála, Egervár ostroma. 1895-ben Torda város megbízásából megfestette „A Tordai országgyűlés" című képet, melyre az 1896-os millenniumi kiállításon a Műbarátok díját kapta. Eger városa felkérte a Dobó és az egri nők című kompozíció megfestésére. Ezek a képek még nem mutatták a későbbi, jellegzetes előadásmód stílusjegyeit, az eklektikus történelmi festészet lágyabb ecsetkezelésű példái.
Legnagyobb hatással az „olasz primitívek” voltak rá, saját bevallása szerint a 12-14. századi freskók példáján tanult a legtöbbet, de nagy hatással volt rá az angol preraffaelita mozgalom és a tolsztojánus életfelfogás. Számos mesterségben, műfajban otthonosan mozgott. Arra vágyott, hogy a naturalizmust és impresszionizmust meghaladó, mindent átható művészetet hozzon létre. Ehhez az elképzeléshez szükségesnek látszott, hogy kora művészeti életétől kissé eltávolodva teremtse meg alkotó közegét.
1897 és 1902 között közreműködött a Parlament dekorációs munkálataiban. Ekkor festette a Parlament Vadásztermében két nagyméretű freskóját (Bölényvadászat és Balatoni halászat). Ezek a képek már magukon viselték a rá jellemző stílusjegyeket.
1903-ban festette meg egyik legjelentősebb festményét, az „Ego sum via, veritas et vita"-t, azaz „Én vagyok az út, az igazság és az élet". A festmény a gödöllői mesterek tiszta keresztény hitét mutatja. Azt a szemléletet tükrözi amely keresi és megtalálja az élet teljességét a családban. A kép a festő első gyermekének korai halála után készült. A kompozíció (amelynek jobboldalán felismerhetőek a gödöllői kolónia tagjai) az isteni akaratba való belenyugvást illusztrálja.
Gödöllői Művésztelep
1901-ben már Gödöllőn élt családjával. Idecsalogatta sógorát, Nagy Sándort, aki hozta családját és barátját, a svéd Belmont Leót Párizsból szintén családostól. Ők hozták létre közösen a Gödöllői művésztelepet. Művésztársai gyakran látogatták meg itt, már hivatlanul is köréjük gyűltek mindenfelől a fiatalabbak. Szinte egy időben érkezett Gödöllőre állandó lakosként vagy bérlőként Juhász Árpád, Raáb Ervin, Sidló Ferenc, Undi Mariska és Carla, Zichy István, Boér Lenke, Frey Vilma és Rózsa majd Mihály Rezső és Remsey Jenő. Az alapítók, valamint a hozzájuk csatlakozó művészek a művészet minden ágában arra törekedtek, hogy népművészeti motívumok és technikák felhasználásával az európai szecesszió sajátosan magyar változatát hozzák létre. Fő törekvésük a gazdag magyar formakincs, az ősi motívumok felhasználása volt a művészet különböző ágaiban.
1902-ben szövő-manufaktúrát létesített, ami később az Iparművészeti Iskola tanműhelye lett. Körösfői maga is tanított benne, ahol a falu egyszerű leányzóiból kitűnő munkásokat nevelt. Fontosnak tartotta a természetes anyagok és színek használatát, ezért gyűjtötte a még fellelhető népi technikák hagyományát. Gondosan tanulmányozta a magyar kézműves- és népi hímzési motívumokat, különösen erdélyi, kalotaszegi és a mezőségi szőttesek és hímzések mintáit. Ezek ihlették Körösfőit számos szőnyegminta és textil falikép tervezésére. A gödöllői kolónia több erdélyi népművészeti gyűjtőutat szervezett. Ezek nyomán készültek Malonyai Dezső A magyar nép művészete című műve erdélyi kötetének illusztrációi. 1907-ben vette fel a Körösfői előnevet a kalotaszegi medence gazdag népművészeti anyaga előtti tiszteletadásként.
A szőnyegek tervét ő rajzolta, míg Belmont Leó a gobelinszövésnek volt páratlan mestere. Körösfői elragadóan szép kartonokat rajzolt számára, s azokból mesteri faliszőnyegek lettek Belmont keze alatt.
1907-ben az Iparművészeti Társulat kiállításán mutatta be A jó kormányos című gobelinjét, amelyen megjelenik nagyvonalú, mégis érzékeny stilizáló készsége. Részt vett a Malonyay-féle A magyar nép művészete című könyv anyagának gyűjtésében is. Állami aranyéremmel tüntették ki „a hazai iparművészet különféle ágainak nemzeti irányba való fejlesztéséért”.
Gödöllő és Vidéke így emlékezik: „S aminő volt a művészete, olyan volt ő itthon Gödöllőn, hova mintegy tíz éve jött lakni, megalakítva itt művészi szövőiskoláját, olyan volt a magánélete is: egyszerű, jóindulatú, nemes, tiszteletet gerjesztő. Közszeretetben állott Gödöllőn, mely már otthonává vált. Itt fejtette ki java működését is.”
Festmények és grafikák mellett időnként szoborkompozíciókkal is foglalkozott (portrék, Pieta, s részt vett a Rákóczi-síremlék és az Erzsébet-királyné szoborpályázaton). Épület- és szobabelsőket, sőt egyes tárgyakat is tervezett. Az 1906-os milánói nemzetközi kiállítás magyar csoportjával nagydíjat nyert. Ő tervezte az 1904-es torinói világkiállítás magyar részlegét.
Számos falképet készített. Első igazán sikeres monumentális munkája a Zeneakadémia éppen fölépült új palotájának belső díszítése. A földszinti két festett fríz az egyházi és a világi zene hangulatát érzékeltette. A művészet forrása című emeleti freskó a zene múzsáját, Euterpét ábrázolja, tárgya szimbolikus: „Az életkeresők a művészet vizéből isznak".
A Zeneakadémia után sok év telt el, mire új falfestésre kapott megbízást, igaz attól kezdve életének utolsó hét esztendejében megalkothatta legfontosabb műveit. Ekkor festette meg a marosvásárhelyi Kultúrház, a Színművészeti Akadémia, a temesvári püspöki szeminárium és a Mester-utcai kereskedelmi iskola faliképeit. De ismertek a váci Örökimádók templomába, az 1910-es bécsi Vadászati Kiállításra, a mexikói operaházba, Pannonhalma millenniumi emlékművébe készített alkotásai. A Kós Károly által a magyar szecesszió szellemében tervezett zebegényi templomban a festést az ő irányítása mellett tanítványai végezték. Bár a templomot Havas Boldogasszony tiszteletére szentelték, a freskók Nagy Konstantin látomását ábrázolják a Szent Kereszt megtalálásáról, diadaláról és felmagasztalásáról.
Mozaikot és üvegablakot is tervezett, ezeknek Róth Miksa volt a kivitelezője. Ismert mozaikjai: Kerepesi temető, árkádos sírbolt, a Velencei Biennálé és a torinói világkiállítás magyar pavilonja. Üvegfestményei az egykori Nemzeti Szalont díszítették, a budapesti papnevelő intézetben és a temesvári püspöki szemináriumban ma is láthatóak.
Olajfestményeinek témaköre a népi élettől a magyar és a klasszikus mitológián át kora panteisztikus, gnoszticizmustól is érintett misztikájáig, allegorikus példázatokig sok mindent felölel (Fahordás; Kalotaszegi nő; Családi fészek; Cassandra; Árgilus királyfi és Tündér Ilona; Gyászoló Géniusz; A csodaszarvas regéje; Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet; Himnusz a Naphoz; Élet és Halál; Templomozás Kalotaszegen stb.). Portréi a szecesszió stilizálásának erős nyomait viselik. Tájképeinek sejtelmes világa Mednyánszky műveire utal. Könyveket tervezett, illusztrációkat és számos akvarellt is készített.
Festmények és grafikák mellett időnként szoborkompozíciókkal is foglalkozott (portrék, Pieta, s részt vett a Rákóczi-síremlék és az Erzsébet-királyné szoborpályázaton). Épület- és szobabelsőket, sőt egyes tárgyakat is tervezett.
Cikkeket írt a magyar iparművészetről, népművészetről, Ruskinról, W. Morrisról (ez utóbbiról könyvet is). 1907-ben állami aranyéremmel tüntették ki „a hazai iparművészet különféle ágainak nemzeti irányba való fejlesztéséért”. A Magyar Képzőművészeti Társulat elnöke volt, Céhbeliek néven külön kiállító társaságot szervezett, amely 1914-től 1934-ig működött. Tagja volt a KÉVE művészcsoportnak. 1913-tól az Iparművészeti Iskola díszítőfestő osztályát vezette.
Az első világháború jelentős változást hozott a gödöllői művésztelep életében. A fiatal művészeket behívták katonának, Körösfői-Kriesch Aladár hadi festőként dolgozott az isonzói fronton. 1918-ban egy emblematikus, plakátszerű Gránátvető katona című képével aranyérmet nyert. 1918-19-ben a Nemzeti Tanács mellett működő Irodalmi és Művészeti Szaktanács tagja volt.
A háború eseményei nem múltak el nyomtalanul. A lelkileg és testileg megrendült, tüdőbajban szenvedő művész 1920. június 16-én halt meg Budakeszin a szanatóriumban. A háború szétzilálta a művésztelepet, a Körösfői-Kriesch Aladár korai halála a művészeti társulás történetének végét is jelentette. Bár Nagy Sándor, Kriesch Laura és a tanítványok próbálták folytatni a munkát, Körösfői nélkül már semmi sem volt a régi és nem is sikerült egyben tartani a kolóniát.
Hagyatéki kiállítását 1921-ben rendezték a Belvedere Szalonban. Számos művét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria.